Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
2009-12-05
A kitagadott királyfi
Volt egyszer egy király, s a királynak volt egy gyermeke. Ez a király egy nagy és gazdag ország uralkodója volt, és azt szerette volna, hogy ha az ő birodalmát a fia majd még hatalmasabbra növeli. Ezért kicsi korától kezdve arra taníttatta a fiút, mi minden szükséges a további hódításhoz: hogyan kell az ágyúkat irányítani, karddal vívni, katonákat masíroztatni.
A király azonban egyre jobban bosszankodott, mert a fiú mindig elaludt a tanítási órákon. Hiába magyarázta neki a tűzmester az ágyúk beállításának tudományát, hiába igyekezett a vívómester minél ötletesebb cseleket mutatni neki, a kis királyfit ezek nem érdekelték. Néha odament az ablakhoz, kinézett a várudvarra, nézte az embereket, amint az udvaron dolgoztak.
A király egyre morcosabb lett, és azt mondta a fiának:
- Fiam, így semmire sem viszed! Hogy lesz nekünk még nagyobb és még gazdagabb országunk?
Volt egy nagy gyakorlótér a vár előtt, ahol nem nőtt fű, mert a hadsereg mindennap ott gyakorlatozott: „Jobbra át! Balra át! Hátra arc!" Masíroztak a széles, kopár térségen széltében-hosszában.
Egyik tavasszal, amikor a király kinézett a hálószobája ablakán - onnan jól rá lehetett látni erre a kopár térre - és gyönyörködni kívánt a hadsereg felvonulásában, azt kellett látnia, hogy a kopár területen mindenféle növény, virág, gizgaz burjánzik. Papsajt is volt ott, meg tulipánok nőttek egymás mellett és búzavirág meg bogáncs, sok bogáncs volt a gyakorlótéren.
A király a fejéhez kapott. - Ki csinálta ezt? - és hívatta a kancellárt. A kancellár félve ment be, mert tudta, hogy a kis királyfi volt az, aki még egy hónappal azelőtt teleszórta növénymaggal a gyakorlóteret. Akkor éppen pihent a katonaság, úgyhogy volt ideje kinőni a növényeknek.
- Ha a fiam volt - kiabált a király -, akkor jöjjön be, majd ellátom én a baját! - A kancellár behúzott nyakkal elsomfordált.
A fiú épp ekkor érkezett vidáman, mit sem sejtve:
- Apám! Látta már a gyakorlóteret?
De a királynak szikrát szórt a szeme, és ágaskodott benne az indulat: - Nem vagy a fiam többé! Én belőled nagy hadvezért és világhódító uralkodót akartam nevelni, te pedig nevetségessé tettél engem ország-világ szeme láttára. Tágulj a palotából, de még az országból is!
No, a kis királyfi megszeppent. Vállára vette a tarisznyát, belerakott egy-két hamuban sült pogácsát, elindult az országúton, és sokáig nem látta senki.
A király pedig első haragjában még futárokat sem küldött utána, meg sem nézte, hogy milyen irányban tűnik el az alakja a messzeségben. Hanem előhívatta a hadvezérét, aki egy nagy, dicső marcona harcos volt, és így szólt hozzá:
- Ezentúl te vagy a felelős azért, hogy az országunk még nagyobb és gazdagabb legyen. Támadd meg az északi szomszédunkat meg a nyugatit, aztán majd jöhet a másik kettő!
A hadvezér kiirtatta a sok bogáncsot a gyakorlótéren, s tovább masíroztatta a katonákat. De a szomszéd királyok megneszelték, hogy valami támadás készül, mert sűrű porfelhő terjeng a gyakorlótér fölött. Úgyhogy összefogtak, és amikor a nagy marcona elindította a támadást, már szövetségeseket talált a másik oldalon, és súlyos vereséget szenvedett.
Ekkortól kezdve az ország állapota romlani kezdett. Hadisarcot kellett fizetniük, mert elvesztették a csatát. Az embereknek megfogyatkozott a reményük. Látták, hogy a király öregszik, a királyfi elment.
- Ha a király meghal, nem lesz utóda, hiszen ki tudja, merre jár a trónörökös - mondogatták sóhajtozva.
Nőtt a gabona a mezőn, de nem aratták le, a madarak kicsipegették a kalászokból a magokat. Nagy-nagy szegénységbe süllyedt az ország.
Teltek az évek, a királynak szaporodtak a fején az ősz hajszálak, a szomorúság pedig nőttön-nőtt a szívében.
- Elzavartam a fiamat - bánkódott. - Mit tegyek? Azt sem tudom, hol van, merre jár. De jó volna, ha visszajönne! Én nem bánom, már nagy cserjéket, bokrokat is ültethetne a gyakorlótérre, csak legyen itt!
Egyik nap a király megfáradva lesántikált a lépcsőn a régi gyakorlótérre, amit most megint gaz borított, mert már régóta nem masírozott rajta senki, és kiáltozni kezdett a madaraknak:
- Madarak, szálljatok ide! Repüljetek ide hozzám!
És halljatok csodát, odagyűltek először a fecskék, a verebek, majd a rigók, még a baglyok is fölkeltek, mert hallották a király szavát, és ők is odarepültek álmosan.
- Mi történt, mit kíván az uralkodó? A király pedig megkérte őket:
- Madarak, szálljatok el a négy égtáj felé, és ha látjátok a fiamat, szóljatok neki, hogy visszavárom, jöjjön haza!
A madarak megértették a szavakat, fölrepültek, és elszálltak. A verebek északnak, a fecskék délnek, a baglyok nyugatra repültek, a rigók pedig keletre, s a többiek is a szélrózsa minden irányába.
A király fölment a szobába, ahol annak idején a fia lakott. Szépen berendezett gyerekszoba volt. Szólt az asztalosmesternek:
- Asztalosmester, készíts egy nagyobb ágyat! Ha megjön a fiam, ebben a gyerekágyban már nem fér el.
Ő maga pedig seprűt vett a kezébe, és kitakarított. Lepókhálózott a fia szobájában, megmosta az ablakot, újságpapírral fényesre dörzsölte, és kinézett a fényes ablakon, hogy jön-e a fiú. Minden este megvetette az ágyát, hogy ha éjszaka jön, akkor le tudjon feküdni. Reggel ismét bevetette. Gyakran nem is aludt. Éjjel ott ült, nézte a holdat. Figyelte a kanyargó országutat, hogy feltűnik-e már az a fiú.
Teltek a hónapok, az évek. Egyre nagyobb lett a szegénység az országban, az emberek egyre reménytelenebbé váltak. Hiába szálltak el a madarak, nincs meg a fiú, nincs.
Egy napon aztán a dombtetőn megjelent egy alak. Különös alak volt, széles szárnyú köpönyeget viselt, ami különböző színű foltokból volt összevarrva. Mintha egy csavargó lett volna. Egy kis asztal volt az egyik kezében, a másik hóna alatt pedig egy hangszer, talán hegedű.
- Kicsoda ez, csak nem egy vándormuzsikus? - találgatták a gyerekek.
- Milyen szerzet ez? Garabonciás? - gyanakodtak az öreg nénik.
- Ki lehet, ki lehet?
Aztán az idegen beérkezett a régi gyakorlótérre, és ott megállt. A király kinézett az ablakon, és megdobbant a szíve:
- Ez a fiam lesz! - megismerte a nagy köpeny alatt is. Leszaladt hozzá, volt nagy öröm! Megölelték egymást. De az emberek még mindig nem ismerték föl az érkezőt.
A fiú ekkor így szólt a királyhoz:
- Apámuram! Amint hazatértemben végighaladtam az országon, azt láttam, hogy mindent a szegénység emészt. A házak teteje beszakadt, beroskadt, a mezőn szabadon burjánzik minden, ugarrá lett a termőföld. Éhesek az emberek, mindenhol panaszszót hallottam. Itt ez a kis asztal, csodákra képes! Most figyeljen apámuram!
A királyfi hangos parancsszót kiáltott:
- Teremjen ezen az asztalon minden jó falat! Tejbegríz, spenót, sárgarépa-főzelék, sült csirke s minden, ami szem-szájnak ingere! - Megterült az asztal, minden ínycsiklandozó falat rajta volt.
Jöttek az emberek, nézték: - Szabad ebből enni?
- Szabad - felelte a király -, kóstoljon meg egy kis olajbogyót, néne! - És a néne evett egy kis olajbogyót, mindenki jóllakott.
Igen ám, de hát az ország még mindig szegény volt. Úgyhogy a királyfi levette a köpenyét, földobta a magasba, a sok folt mind szétrepült és lehullott az ország különböző pontjain. Ahová sárga folt esett, ott sárgálló búzatábla termett a helyén, ahová zöld, ott mező, legelő, ahová kék, ott kis tó csillogott, halastó, ahová barna, ott erdő, ahová piros, ott pedig piros cserepes ház. Egy csapásra megújult az egész ország.
De az emberek még mindig csak ültek szótlanul:
- El sem hisszük! Ez a mi országunk? De valahogy az életet is újra kellene kezdeni.
Végül a királyfi elővette a hegedűt is, és játszani kezdett rajta. Amint játszott, az emberek szívébe visszatért a remény, öröm töltötte el őket, lelkesültség. Ekkor nyílt fel a szemük:
- Megjött a királyfi, most ismertük föl! Jaj, de jó, ismét van ura az országnak! Újból rendben mennek a dolgok!
Az emberek vidáman hazaindultak, és az ország megint olyan virágzó és gazdag lett, mint kezdetben volt.
(Izaiás 35, 1-6)
Advent elején ráébredhetünk arra, hogy hasonlítunk ehhez az öreg királyhoz. Száműztük az Istent. Az ember mindig, amikor csak a saját gondolatai szerint próbálja rendezgetni a jövőjét és gazdagítani a saját országát, akkor az Isten egy kicsit mindig hátrébb húzódik, elvonul. Később aztán kiderül, hogy ennek az életmódnak szegénység és kiüresedettség, elárvultság lesz a következménye, és hosszú távon nem a gazdagodás. És ekkor vissza kell hívnunk az Istent. Visszahívni, bevallani neki, hogy „árván maradtunk, elhagyatottá lettünk".
De nem elég csupán várni, hanem készülni is kell. Megvetni az ágyát, hiszen kisgyerekként jön közénk, kitakarítani a szobáját; és akkor, amikor megérkezik, ismét meghozza mindazt, amire szükségünk van. Az ételt is, a biztonságot is, a lelki boldogságot is.
|
