"Beszéljünk akkor saját magamról.
Bemutatkozás.
Régen az iskolában gyakran megesett, hogy mikor újraszervezték az osztályokat, ki kellett állni és mindenféléket elmondani magamról. Ez nem volt ínyemre. Nemcsak arról van szó, hogy ügyetlen lettem volna. Egyszerűen semmi értelmét sem láttam az egész cécónak. Mert ugyan mit tudhattam én önmagamról? Tényleg az igazi énem lenne az, amit a tudatommal be tudok fogni? Vajon a magamról kialakított képemmel nem járok ugyanúgy, ahogy a magnóról a saját hangom idegennek hat? Hiszen az énképem is ki van szolgáltatva elferdült tudatom kénye-kedvének. Mindig erre gondoltam, amikor többek előtt állva, vallanom kellett magamról. Ilyenkor önkéntelenül is úgy hangzott a mondókám, mintha át akarnám írni, megmagyarázni a bizonyítványomat. Ez annyira elbizonytalanított, hogy lehetőleg száraz tényekre igyekeztem terelni a szót, melyeket nem kellett magyarázni vagy kommentálni. (Hörcsögöm van, szeretek úszni, az ennivalók közül nem szeretem a májat stb.) Így is olyan érzés volt, mintha mégiscsak egy képzeld alak kitalált dolgairól mesélnék. Mi ugyanis mindnyájan a látszatok világának levegőjét szívjuk.
Mégis: valamit mondani kell. Azzal kezdődnek a dolgok, hogy hozzáfogunk a magunkról szóló meséhez. Igaz-e vagy sem, később el lehet dönteni. Vagy én, vagy más megteszi. Mindenesetre most elérkezett a beszéd ideje.
Különben már megszerettem a májat, nem tudom, mikortól, egyszer csak így alakult. A hörcsögöm kimúlt, még abban az évben, mikor iskolába kerültem. Azóta sincs másik. Úszni pedig most is szeretek.
Na, ennyi.
Csakhogy a dolgok nagy részén nem lehet ám ilyen egyszerűen túlesni. Ha az ember többet kíván az élettől (és ki ne akarna többet?) - több adatra van szüksége. Egyértelmű ábrát csak úgy lehet megrajzolni, hogy több pontot felveszünk hozzá. Ha nem, akkor nincs válasz.
Adathiány miatt nem értelmezhető, válasz nem lehetséges. Nyomja meg a törlés gombot.
Megvan. Törlés. A képernyő kivilágosodik. Erre azok meg akarnak kövezni engem. A tanteremben a hallgatóság mindenfélét hozzám vagdos. Beszélj tovább! A tanár felvonja a szemöldökét, a homlokát ráncolja. Ott állok előttük a dobogón, és összehúzom magamat.
Gyerünk már, szólalj meg! Különben semmi sem indul be! Ha lehet, beszélj minél hosszabban. Azon majd ráérsz gondolkodni később is, hogy igazat mondtál-e vagy sem." (Murakami Haruki: Tánc, tánc, tánc)