Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/116530
|
Saját versek más stilusban....(=
Nélküled már
Nélküled már nem vagyok élő,
Nélküled már nem tudok meglenni,
Nélküled már nem múlik az idő,
Nélküled már oly könyü elveszni!
Nélküled már nem ragyog a csillag,
Nélküled már nincs értelme lennem,
Nélküled már boldogság sem vígad,
Nélküled már könnyebb lesz elmennem.
Nélkülebb már szentebb a penge.
Nélküled már csábítobb a vér,
Nélküled már érzem, könnyebben menne,
Nélküled a halál nem hív, hanem kér.
A jóság tükre
Csak állt a lány a tükör elött egymagában,
Nem talált már boldogságot ebben a világban.
Folyt a könnye, de az nem érte a tükör lapját,
A lány nem tudta bánata alapját.
Nem tudta, kit sirat, s miért teszi,
De most a könny kellett őneki.
Pedig tudta,ha könnye a tükröt éri,
A bánat a szépségét ezer darabokra töri.
Hiszen ez a tükör a jóság tükre volt,
Tisztelte minden élő és holt,
De ha egy könnycsepp is éri,
A bánat a tükröt darabokra töri.
Tudta ezt a lány is,akié a tükör volt,
Óvatosnak kell legyen, szívében-e hang szólt.
Ám a bánata nagyobb volt, mint óvatossága,
Csak sírt és sírt, semmire nem vigyázva.
Átengedte lelkét a gonosz hatalmának,
Már a lány is gonosz, már mire várnak?
Engedte, hogy könnye a tükör lapját érje,
S,hogy a bánat ezerfelé törje.
Múlandó
Fekete az éjjel,de fehér holdvilág van,
Könnytócsa csillan meg a holdvilágban.
Egy lány üldögél a szobában az estén,
Könny csorog végig az arcán és a testén.
Éj éjjelt követ, elmúlik minden,
De visszatérni a múlt nemfog, hisz nincsen,
A lány csak sír,zokog a holdvilágban,
S sóhaja visszhangzik a hideg szobában.
Hiszen egyedül van. Egyedül fél,
Nincs neki senkije, egyedül él,
Lelkét elvesztette, már semmit sem érez,
Szíve haldoklik, és lassanként elvérez.
Nem megyek el
Mikor azt hiszem az élet fekete,
Mikor egy ideig csak a bánat emészt,
Mikor azt hiszem, már nincs fény,
Rájövök: mind hazugság az egész.
Mikor minden oly nehéz,
Mikor azt hiszem, becsap az élet,
Vidáman táncolok át a szobán,
S mondogatom: én nem félek!
Ha bánat és fájdalom épp minden,
Ha szivesebben sírnék midőn,
Akkor összeszorítom a kezeim,
És azt gondolom: van még időm!
Ha aznap minden összejön,
És csak a balszerencse lát,
Csendben a kék égre nézek,
És éneklem a boldogság dalát.
Nem ismersz meg?
Besütött a hold a szobám ablakán,
Feküdtem az ágyon; eljön értem! Talán...
De hiába vártam egész éjszaka,
Nem zörrent meg szobámnak ablaka.
Vártam, s csak vártam, nem jöttél,
Szívembe újabb sebeket ütöttél.
Szeretlek, mióta csak megláttalak,
Hidd el, soha el nem hagynálak!
Várom,hogy itt légy velem,
Várom,hogy fogd a két kezem,
Várom,hogy az ajkad az enyémhez érjen,
Várom,hogy tested kérjen s kérjen.
Nem jött álom fáradt szememre,
Néztem ki az ablakon, téged keresve,
De már este tizenegy után,
Tudtam, nem jösz ezen az éjszakán.
Nem! Ott járkál egy sötét alak,
Beárnyékolódnak a falak,
S meglátom két szép szemed,
Mi életre kelti holt szívemet.
Várom,hogy itt légy velem,
Várom,hogy fogd a két kezem,
Várom,hogy az ajkad az enyémhez érjen,
Várom,hogy tested kérjen s kérjen.
Látom, ott vagy, az ablakom alatt,
Észrevettem, már nézed a falat,
Hogyan mászhatnál fel hozzám,
Szerelmedet irántam mindig csak fokoznám.
Mi történik? Nem mozdulsz!
Visszafordulsz, s elvonulsz.
Nem ismersz meg ennyi idő után,
Hiába vártalak ezen az éjszakán...
Az angyal meséje
Mikor már a fájdalom a végsőkig felér,
És a lelkem már könyörög kegyelemért,
Eljön én értem az őrangyalom,
Fogja a kezem, s nincs már fájdalom.
Elrepít egy ismeretlen tájra,
Én felnézek, a kék égre, virágra,
Leültet egy tiszafa tövébe,
S e képp kezd bele meséjébe;
,,Tudod-e,drágám,mi a tiszafa?
Ebben lakik a halál angyala.
Ha úgy érzed majd, kín az élet,
Eljön érted, s elragad a végzet.
Jól gondold meg hát, hogyan is élsz,
Sírsz, vagy pedig élsz és remélsz.
Nem önthetek mindig lelket beléd!"
Fejezte be az angyal a beszédét.
Volt még tovább is a mese,
Ahogyan ott üldögéltünk vele,
De az angyal így:,,Ezt el nem mondhatod!
Ezt a mesét úhy hívják,hogy:titok".
Így hát ezt el nem mesélem neked,
De ne feledd, lélekben ott vagyok veled!
Hiszen - bár áldottak az őrangyalok,
A remény, az élet, - az igaz barátok.
Nagy hibába estem
Sok lány élte már ezt az érzést át,
Csendes szenvedésbe burkolva magát,
De kislány, ezt most felejtsd el!
Mért mész a falnak a fejeddel?
Minden nő járt már ugyan így,
De aki erős volt, az emiatt nem sírt,
Hiszen egy fiú...az hagyján!
Minek ítélünk a külső alapján?
Én is így jártam...több egy élménnyel,
Mert csak azzal törődtem; más véleményével,
Millió,milliárd könny; mi értelme?
Attól senkinek nem lesz szebb léte!
Hagytam,h a külseje csábítson,
Pedig hagynom kellett volna,vígyáznom,
Magamra,szívemre,lelkemre,
Akkor nem estem volna a csalódás vermébe.
Nem az a bajom,hogy másnak udvaról,
Tudtam esélyem sem volt,
Csak éppen - a személyisége!
Ha azt hittem, jó fej - ennek vége.
Öntelt, nyavalygós - ilyen ő!
Tizennégy éves - majd felnő,
De akkor sem lesz különb, érzem,
És miatta folyassam a könnyem?
Nem! Fáj a szívem, de kitartok,
Máskor majd sokkal jobban vigyázok,
És nem esem ebbe a hibába bele,
Nem akarok majd együtt lenni vele.
Hello azoknak akik elolvassák a naplómnak ezt a bejegyzését!:P
Csak annyi a lényeg....:D Hogy nemtudok verset irni ez csak úgy jött... Sokan irtak már véleményeket,de nekik is megmondtam ezt:P =)))
Nah ennyit mára:P Pápááá (=
|
