Cuccok Center

Teve Center

Karaván Center

Kapcsolat Center

Gaming Zone


Leltár

Adatlapok

Trükktár

TeveClub filmek


[ Mi ez? ] [ Írok ide ]
haverok:

V.u naplója


ánya [100462 AL], gazdája V.u
2008-11-17

Ugrás egy másik naplóhoz!
Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/100462 		2008-11-17

fura álmom volt. és vszínű álom is marad, de akkoris jó volt.

asszem kész. de.. hát elég gagyi lett és asszem nemértek ehhez. 3és negyed oldal, ha lesz címe, akkor 3 és fél lesz. de mi legyen?

B.É. Még egyszer

3 és fél oldalnyi bla bla, s elmélázva figyelte a kisvárost, melynek képe összemodósott az őszi tájjal.

Még egyszer


A szél esőfelhőket hozott magával, s épp úgy verdeste a kisváros házainak ablakait, mint annak előtte. A legtöbben bemenekültek otthonukba, mások pedig egy rég nem látott jó barátnál tettek látogatást, kikre minden bizonnyal rengetegszer gondoltak az évek folyamán, s csak a sok teendő és életbevágó feladat tartóztatta fel őket attól, hogy betévedjenek a szomszéd utcácskában éldegélő régi pajtásokhoz.
Anna üzletasszony volt, aki szívesen vette ezt a megszólítást. Szőke haját mindig rendezett kontyban hordta, nyakában egy ezüstláncra fűzött kereszt díszelgett. Szürke kosztümén - mely hivatását volt elhivatott mutatni, mégis inkább üzletbeli sikertelenségét sugallta – esőcseppek peregtek, esernyő hiányában pedig kénytelen volt valami menedék után nézni. Ismerős volt a városkában, melyet most üzleti célból látogatott meg. Végignézett a téren. Sok minden megváltozott tíz év alatt. A házak fala régen fehér volt, nyugalmat sugároztak a betévedők számára. Most pedig minden tarkára változott. Van, ahol egymás mellett piros és kék házak tarkítják az utcát, s az embernek olyan érzése van, mintha Csodaországba tévedt volna. Minden bizonnyal megfordult itt a világ. Mikor Anna kisgyerek volt, a házak tiszták és szelídek voltak, ahogyan a házigazdák is. Egy-egy betévedő elé terülj-terülj asztalkámat varázsoltak, míg a többi napon maguk akár kenyéren és vízen éltek. De amint az idő előrehaladt, sorra költöztek be új lakók, akik nem rejtették véka alá gazdagságukat, ámbár amilyen bőséget mutatott házuk kívülről, olyan fösvények voltak belül.
Az vihar percek alatt elnéptelenítette az utcákat, de Anna az ablakokon keresztül látta, milyen melegség árad a jól fűtött szobákból, ahol a gyerekek vidáman játszanak, biztonságos várnak érzik otthonukat. A feleség, békésen kötöget a kályha mellett, vigyázó tekintetét hol fiaira, hol a kint tomboló viharra emeli, majd ismét megnyugszik kötőtűjén. A férj arca megfeszül, sötét szemei a távolba néznek, majd újra visszapillant a rejtvényes füzetbe, s diadalittasan firkant be egy megoldást a kopott lapra.
A lányt olyan érzés fogta el, mint az embert egy kirakat előtt. Vágyakozva bámulta a családot. Álmodozásából hamar felébresztette a vihar. Habár még fiatal volt az idő, az ég fekete fátyolként takarta be a várost, amely szinte Velencévé változott az utcákon egyre dagadó „patakoktól”.
Anna egy kőépítményben talált menedéket a park szélén. Nem nevezhető háznak, ablakai talán sosem voltak, de a helyük megvan, s épp itt talált utat magának a szél, hogy az esőcseppekkel megöntözze a beton repedéseiből kinövő füvet és pitypangokat. Külső vakolata teljesen eltűnt, belül mohák alkottak zöld tapétát a falakon, a fű pedig puha szőnyegként vonta be az egykor még megrendíthetetlenül álló betont. Mintha csak a Nimfák rendezték volna be a kis kuckót, emléket állítva a régi időknek.
Szemével kétszer is végigpásztázta a falakat, melyekbe egykor monogramokat véstek. A szíve nagyot dobbant és közelebb lépett az egyik oldalhoz. Ujjait finoman végigvezette két betűn, melyeket minden bizonnyal nagy gonddal varázsoltak a masszív téglákra. A, Á.
- De szép betűk! – gondolta Anna. Aztán a levegőben újrarajzolta a gyerekkorában még krétával írt szívet, amit, mint egy szivacs, letörölt tíz év.
A vihar elcsendesedett, s a nap szikrázó sugarai újult erővel szóródtak szét az utcákon. Anna elindult a park ösvényén, mely visszavezette a cifra házakhoz. A főtéren újból nyüzsögtek az emberek. Voltak, akik a másnapi ebédhez vásároltak, mások pedig munkájukból indultak haza. Anna az utca másik vége felé igyekezett, ahol egy kis fogadó várta a leendő kuncsaftokat. Egy otthonos szobát vett ki magának. Ablakai, mint képkeretek foglalták magukba a városka látványát. Jó ízlésű mester rendezhette be a szobát: halványsárga falait egy vékony díszített vonal ékesítette, melyet virágok fontak körbe. Az ablak mellett egy kis asztal állt, ezt két gondosan faragott szék fogta közre. Az ágyon egy hófehér paplan, s keményített párnák sorakoztak.
Másnap Anna meg sem várta a reggelit, üzleti tárgyalásra sietett egy kávézóba. A szobában még gondosan bepúderozta magát, haját, mint mindig, kontyba fogta és egy virágos csatot tűzött bele. Izgatottan lépett ki a fogadó ajtaján.
- Van még egy órám – gondolta, s elindult a park felé. A rövid séta után megpillantotta azt a bizonyos házat, melyben sokat játszott gyerekkorában. A ház vakolatát helyenként megcibálta az idő, de a tetőn új, élénkvörös cserepek virítottak. Anna örömmel nyugtázta, hogy nem lehet lakatlan az épület, így hát a csengő fogantyújához nyúlt. Halk kopogás lett egyre hangosabb, míg végül egy nálánál valamivel idősebb hölgy nyitott ajtót. Derekát kötény fonta át, melyen jól látszódott, hogy dologban nincs hiány a háznál. Kontyából gesztenyebarna tincsek lógtak, de mégis kedves látványt nyújtott. Gondoktól ráncos homloka kisimult, amint Annára nézett.
- Anna! Hát tényleg te vagy az? – kérdezte ámulva, majd átölte a lányt. Bekísérte a házba, s egy kényelmes székbe ültette. Hirtelen eltűnt az egyik ajtó mögött, a másik percben pedig az öccsével karöltve tért vissza. Anna szeme a fiúra meredt. Pont olyan volt, mint régen, de szemében már nem találta azt a játékosságot, lelkesedést, amit mindig is csodált benne. Ádám szelíden mosolygott a lányra, aki mint egy félénk kisgyerek, lesütött szemmel ült vele szemben. A konyhából olajsercegés hallatszott, mely a boldog emlékezésből visszarántotta a nővért, s pillanatok alatt a fazék mellett termett. A fiú leült Anna mellé.
- Hát téged is látni errefelé? – viccelődött vele. – Mesélj már! Mi történt veled? Ugye nem baj, ha nem magázlak? Nem is tudnálak, hisz régen olyan jó pajtások voltunk!
- Jó pajtások – ismételte meg Anna, mint akit egy szép álomból ráztak fel. – Igen, jó pajtások – mondta, immár sokkal határozottabban. – Én üzlettel foglalkozom, most is egy tárgyalásra készülök, de eszembe jutottak a régi idők és gondoltam, meglátogatlak.
- Kedves tőled, igazán. Családod is jól van?
- Persze, megvagyunk – sóhajtott a lány. – Amióta elköltöztünk innen, meg nem áll otthon a munka. Szívesen jöttem volna vissza pár alkalommal, de időm sajnos nem volt rá.
- A házzal épp elég gondunk volt nekünk is – bizonygatta a fiú, miközben szemével a szoba mennyezetét fürkészte. – Az a sok munka… De hát tudod. Biztosan láttad a tetőt.
- Igen, észrevettem.
- És mondd csak, emlékszel még a kis házra? Mennyit játszottunk ott! Egyszer még a nevünket is belevéstük, Á és…
- Sajnálom- vágott közbe Anna. Érezte, hogy szeme megtelik könnyel. Az órájára mutatott, s hirtelen felpattant.
- Sajnálom, indulnom kell, semmi esetre sem késhetek. Remélem, még látjuk egymást. - mondta és kisietett az ajtón.
A fiú csak bámult utána.
- Azért örülök, hogy itt voltál – sóhajtotta, s a kezébe hajtotta fejét.
Anna délután vonatra ült, s elmélázva figyelte a kisvárost, melynek képe összemosódott az őszi tájjal.


nemigaz h nemléptem túl a maxot:v lehet röhögnii

Problémás tartalom jelzése






© Napfolt Kft. - Médiaajánlat