Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/138844
|
2009-09-06
Olyan boldogan ébredtem. Olyan büszke vagyok a Svédjeimre. Apám az utolsó 10-15 percre bejött nézni és akkor kaptak a Svédjeim egy gólt, amit persze tökre nem éreztem fairnek, mert csak egy büntetésből voltak képesek egyenlíteni a m*gyarok, míg ők végig küzdöttek és magyar, nem magyar szemében is ők voltak az esélyesek. Még a kommentátor is azt mondta, hogy inkább a svédeket dicséri, minthogy a magyarokat szidja, úgyhogy.. Majdnem mondtam apámnak, hogy menjen már ki, mert ha azzal rögtön szerencsétlenséget hozott, hogy bejött, akkor mi lesz a végéig.. Totál elkenődtem, nem is nagyon néztem tovább, csak kifeküdtem az ágyon és végig azon járt az agyam, hogy ez megint egy olyan eset, hogy hiába kértem anyáékat, meg kell elégednem ennyivel vagy a semmivel. Apám elégedettnek tűnt az eredménnyel, mert ő a magyaroknak szurkolt (csak tudnám miért, mikor egyébként szidja őket).. Aztán jött az utolsó pillanat és egy hatalmas WOW. Felpattantam és IGEN, IGEN, IGEN-eztem párat és elcryoltam magam (úgy, hogy azért apámnak ne tűnjön fel), ő meg csak "ccc"-zött és elröhögte kínjában magát azon, hogy hogy lehetnek ennyire bénák a magyarok és kiment. Én nem mondom, hogy bénák voltak, mert értékelendő, hogy küzdöttek és hát nem a svédekhez, meg ilyenekhez kell mérni őket, hanem a hozzájuk hasonló népekhez; ukrán,román,szlovák stb. és őket ki tudja, lehet vernék. Erre a "Nekünk nem elég a döntetlen, győzzük őket le az utolsó 10 percben" dologra inkább csak annyit mondanék, hogy "aki a kicsit nem becsüli, annak még a kicsit sem érdemes odaadni"..
Ez van.
Emlékszem, mikor 11.-ben volt a március 15.-i ünnep. Nem éreztem magaménak, soha nem éreztem magaménak, mert soha nem is volt az enyém, de mégis meghatódtam azon, hogy milyen jól adták elő, hogy milyen jó látni, hogy az emberek mennyire szeretik a hazájukat, a sajátjaikat, mennyire büszkék rájuk és, hogy milyen szép a magyar himnusz. Nem mondtam, hogy mindez az enyém is, mert nem volt az enyém. Én nem vagyok magyar és nem fogom azzal megsérteni a magyar népet, hogy azt mondom, hogy ez az enyém is, miközben a legkevésbé sem. Ez a magyaroké és én nem vagyok magyar. Az én szívem nem magyar, nem a magyarokért és nem Magyarországért dobog, amíg csak dobogni fog. Egy dobbanása sem volt magyarokért vagy a magyar létért és soha nem is lesz. Mégis megható volt látni a vérbeli magyarokat és hallgatni a himnuszt, ami talán az egyik legszebb dallam a világon.
Aztán teltek a napok, hetek, hónapok, évek és annyiszor végig kellett hallgatnom, hogy MAGYAR VAGYOK, miért akarok máshova menni, mikor MAGYARORSZÁG A HAZÁM, miért akarok más nyelvet anyanyelvi szinten beszélni a magyar helyett, mikor AZ ÉN ANYANYELVEM A MAGYAR, miért nem a magyaroknak szurkolok egy versenyen, miért másoknak, mikor a MAGYAROKRA KELL (3x aláhúzva) BÜSZKÉNEK LENNEM, hogy a magyarok iránt érzett csöppnyi szimpátiám lassan közömbösséggé alakult, egyre kevésbé toleráltam, egyre agresszívabbá váltam a MAGYARSÁGOM hallatán és egyszercsak elJUTTATAK a mostani szintre. Nem a legrosszabb szint, de akár arra is eljuthatok idővel, ahogy idáig is eljutottam, ha továbbra is a képembe röhögnek, mikor azt mondom, finn (vagy bármi más) vagyok, de nem magyar és azt a választ kapom rá, hogy "Nem, te hülye xD Te MAGYAR VAGY xD".. Nem vagyok magyar és szerintem mindenki tudja, hogy milyen az, ha valamit, ami ellen ő zsigerből tiltakozik, azt rákényszerítik. Ugyanez a helyzet nálam is, csak rám nem 1-2 filmet, 1-2 jelentéktelen dolgot kényszerítenek rám néha-néha, hanem idegenek akarják megmondani, hogy kicsoda vagyok, hova tartozom, minden egyes nap. Nem akarom, hogy eljuttassanak a legrosszabb szintre, nem akarom, hogy a képembe röhögjenek gúnyosan, mikor elmondom, kinek érzem magam. Ki kérdőjelezi azt meg az ismerőseim közül, hogy hatalmas agresszivitás van bennem és, hogy én vagyok az egyik legszélsőségesebb és legkiszámíthatatlanabb ember, akit valaha is ismert?
Hitler, a tiszteletreméltó ember, is ártatlannak született, nem?
Már nem szeretem a magyar himnuszt sem és általában befogom a fülem vagy lehalkítom a tvt/rádiót, ha az kezdődik. Tegnap, mikor a svéd himnusz ment, a szívemre tettem a kezem. Senki nem kényszerített, senki nem vont kérdőre, azt tettem, amit helyesnek éreztem és őszintén megmondom, jól esett. Jól esett KELL és MUSZÁJ nélkül cselekedni. Egy hete a finn himnuszra akaratlanul is beálltam a tv elé és őrült szívdobogással és mérhetetlenül büszkén hallgattam végig és a svédek ugyan távolabb állnak tőlem, mint a finnek vagy a norvégok, de még mindig fényévekkel közelebb, mint a magyarok. Jó volt hallgatni, jó volt átérezni azt a lelkesítő himnuszt. Aztán jött a magyaroké. Befordultam a fal felé és végig kirázott a hideg tőle, és nem a meghatódottságtól. Hihetetlenül égett a pofám, hogy ezt a gyászindulót akarják rám kényszeríteni. Lehet, hogy szép, ezt a mai napig nem tagadom, de egy bíztatásra vagy győzelemre nem egy temetésre szánt, életkedvelvevő valami kéne. Biztos sokat szenvedett a történelem során a magyar nép. Ki nem? Mégis sokkal dallamosabbak még a "zord" északi himnuszok is. Persze ez csak egy nem magyar ember véleménye, nem kell adni rá, de rákényszeríteni sem. Majd ő eldönti, hogy kicsoda ő és mi kell neki.
Mikor a tűzijáték után elkezdett énekelni az a nő, megintcsak elbőgtem magam. Végig Rovaniemire gondoltam alatta és olyan erős érzelmek törtek a felszínre, hogy nem bírtam ki. Bőgtem. Nem kicsit. Nagyon. Elképzeltem, hogy milyen lenne kiszállni a repülőből, újra otthon. Biztos, hogy ahogy belépnénk Finnország légterébe, onnantól kezdve végigbőgném az utat. Ahogy kiszállnánk, első dolgom az lenne, hogy teleszívnám a tüdőm finn levegővel, majd letérdelnék és megcsókolnám azt a szent földet. Körbenéznék és bőgnék. Vigasztalhatatlanul. Életem addigi legpozitívabbjaként. Ahogy sétálnék, végigsimogatnám a fenyőerdő lehető legtöbb fáját.. Megmosnám az arcom a Kemijokiban.. Átmennék a Jätkänkynttilä-n napfelkeltekor, nappal, naplementekor és este. És egy percig sem hinném el, hogy ez a valóság. Hihetetlen honvágyam van, pedig soha nem jártam ott. Vagyis ebben az életben nem, de azt hiszem, hogy előző életemben igen. Mi másért lenne ennyire erős szeretet bennem irántuk és csakis irántuk és ilyen honvágy, ha soha nem jártam ott?
Sokan azzal vádoltak, hogy azért szeretem Finnországot, mert Kimi, Ville és Heikki is finn vagy fordítva, hogy csak azért szeretem őket, mert finnek. Ez annyira abszurd. Ha azért is szeretném Finnországot, mert ők finnek, vagy azért szeretném őket, mert szeretem Finnországot (de erről szó nincs), akkor is el kellett valahol, valamikor kezdenem. Velük vagy Finnországgal. Akkor is, valamikor őket választottam és nem a japánokat, olaszokat, másokat. Szóval ez úgy baromság, ahogy van. A barmok állandóan csak baromságokkal tudnak előállni.
Szóval a honvágy.. érdekelne, hogy miért éppen Finnország vagy miért éppen Rovaniemi. Egész Finnországba belebolondultam és elmondhatatlanul örülnék egy Helsinkinek, egy Turkunak, egy Jyväskylänak vagy egy Espoonak is, de valamiért Rovaniemit érzem a legközelebbinek. És nem azért, mert leragadtam 5 évesként és hurrá, ott lakik a Télapó, költözzünk oda -.-
Kezdjük ott, hogy minket soha nem is neveltek úgy, hogy létezik a Télapó vagy a tojásokat tojó húsvéti nyúl..
Valami megfogott Rovaniemiben. Tökre bírnám, ha valaki meg tudná mondani biztosra, hogy mi voltam előző életemben és hol éltem és ha kiderülne, hogy Finnország (vagy észak), tök jó lenne :D
Mással nem tudom magyarázni ezt a vonzalmat és honvágyat. Ezt az őrült szeretetet és szerelmet. Tiszteletet és megbecsülést. Védelmet és védelmezést. Boldogságot és életet. Ezt a finn-centrikusságot. Én nem vagyok "finn skinhead". A lehető legmesszebb vagyok ettől. Nem akarok senkit kiírtani, aki nem finn. Csak mindennél jobban tisztelem az országomat. Just like Heaven.
És, hogy miért Rovaniemi? Nem tudom. Pedig az lenne a logikus, ha Rovaniemi, a "karácsony városa" állna tőlem a legmesszebb. Ugyanis számomra a karácsony megszűnt. Halott. És csak egy kínszenvedés minden évben végigcsinálni, csak mert KELL. Idén lesz 7. éve, hogy nincs karácsonyom. Nincs karácsony érzetem, nincs karácsonyfa, nincs család és nincs szeretet, nincs Boldog karácsony. Csak sok fájó emlék és gondolat, sötétség és hidegség, amik legszívesebben az öngyilkosságba taszítanának minden évben.
Azok voltak az igazi Karácsonyok, amikor még anya is itt volt. Ott sürgött-forgott a konyhában, sütött-főzött, apám a fát hozta, amihez még az ajtót is le kellett szedni, hogy beférjen. Apámnak rémes ízlése volt mindig is (vagy puszta igénytelenség?) és képes lett volna hazaállítani egy fél méteres egyágú fenyővel is, de anya.. Anya mindig beválaszott egy minimum 2 méteres, extra kövér ezüstfenyőt, amit aztán apám faraghatott, hogy beleférjen a tartóba. Aztán ha az megvolt, mi elkezdtük hárman díszíteni. Apám általában lelépett és délután jött haza részegen, aztán estére valamennyit józanodott a sok hányás után,ez a része felejtős. Mi végeztünk a fával, leültünk tv-t nézni. Akkor is tele volt karácsonyos filmekkel. Közben a nap besütött a feldíszített fára és ránk. Aztán, ha meguntuk a tv-t, kimentünk. Olyan jó érzés még most is a (hó+)hideg+napsütés együttese, mert az is arra az időszakra emlékeztet. 1-2 óra után újra felmentünk, a melegbe. Anya még mindig a konyhában volt, néha tudtunk csórni vagy kérni egy kicsit az esti kajákból. Aztán elkezdtünk portalanítani és porszívózni, mert koszban (ami soha nem volt, mert anya naponta portalanított és porszívózótt és egy nap minimum 5x felmosott) nem lehet ünnepelni. Aztán fürödtünk, felöltöztünk, anya is végzett és már sötétben, olyan 6-7 körül elindultunk a templomba. Aztán 9 fele visszaértünk, vacsora, ajándékozás karácsonyi zenékkel, közös tvzés, minden, ami karácsonykor szokás. Na, ez az, ami soha többé nem lesz már az életemben. Sokan próbáltak azzal "nyugtatni" (nem mintha rászorultam vagy kértem volna), hogy majd, ha lesz feleségem meg gyerekem, akkor majd újra ugyanilyen lesz.
1. Soha, senki kedvéért nem lennék hűtlen anya emlékéhez és ha ezt először vele éltem át, márpedig vele éltem át, akkor mással nem fogom őt pótolni
2. Már nem is vágyom arra, hogy ez legyen, hogy jó legyen
3. Pótlékokkal soha semmi nem lesz olyan, mint amilyen volt az igazival
4. Hogy meri valaki egy szinten szóba hozni, pótolhatónak nevezni anyát egy lotyóval és egy fattyúval?
Soha nem lesz ugyanaz, de még csak hasonló sem. Soha. És nekem olyanok ne mondjanak ilyet, akik nem is ismernek vagy képtelenek elfogadni vagy egyáltalán meglátni, hogy kicsoda vagyok én és milyen a belsőm és ezáltal minden egyes szavam idegen és/vagy kigúnyolnivaló.
Viszont.. amennyire írtózom a karácsonytól, annyira szeretem Rovaniemit (egész Finnországgal együtt) és nem értem a fordított arányosság okát. Nem is érdekel. Szeretem elképzelni, hogy karácsonykor közösen, öregek és fiatalok, együtt leszünk, kint az utcán, a felállított, feldíszített fánál. Kézenfogva libasorban járjuk a kivilágított utcákat, majd hülye táncot lejtünk a fa körül, dobáljuk egymást hógolyóval, csúszkálunk, finnül énekelünk, kifekszünk és nézünk fel az égre. Én pedig látom anya arcát az egyik utcai lámpa fényénél, amint rám mosolyog és tudni fogom, hogy ő is ott ünnepel velem, velünk.
Magyarország, magyarság, magyar nyelv - micsodák?
Fájdalom, magány, félelem - tessék?
Én mostmár ilyen Karácsonyokra vágyom.
Majd munka után kiülhetek a Kemijoki partjára, valamelyik nagyobb kőre és nézném a vizet. Nézném a hullámokat. Nézném a naplementét. És látnám anya arcát. Látnám anya boldog arcát, hogy végre a "depressziós muszájságból és kellből" kitörtem és mostmár ott vagyok, ahova mindig is tartoztam és az lehetek kérdések és kigúnyolások nélkül, akinek mindig is éreztem,hogy lennem kéne, csak egyszerűen elsorodt az élet tőle, de megküzdöttem érte és végre itt vagyok. Boldog vagyok. És nem fogok többet ennyire lesüllyedni a (kerek egy hónap múlva beköszöntő) kedvenc hónapom, az Október, 6. napjától és szeretni fogom Október 7-ét (születésnapom), 16-át (anya születésnapja), 17-ét (Kimi születésnapja) és 19-ét (Heikki születésnapja) is. Most viszont még lehangol az, hogy egy hónap múlva bekopog a 6. év nélküle. Belegondolok, Úr Isten, 6 éve nem láttam, 6 éve nem hallottam, 6 éve nem érinthettem.. azt, aki megszült. a sajátomat. a legjobbat. Most még nagyon fáj.
|
