Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/158204
|
2010-03-09
Azon gondolkodtam, mennyire nem ismerik egymást az emberek.
Mennyire nem látjuk a másik szemében a fájdalmat,
vagy épp a kétségbeesést.
Mennyire nem látjuk a másikban önmagunkat,
mennyire vakok vagyunk a lélek bénaságára,
nem látjuk meg belülről a fuldoklást.
Mindenki csak annyit ismer, ami elmondható,
amit a szemmel látni lehet, vagy épp látni vél.
Azt gondoljuk, azt érezzük,
Mélységek csak bennünk rejtőznek.
A másikon csak a felszínt ismerjük, a mázat.
Azt hisszük, másnak nincs is lényege, csak felszíne.
Az ember nem ismer magára,
ha egyszer meglátja a fényképet,
amit a világ szeme készített róla.
Rólam is, én se, én se ismerek a régi képről,
a régi önmagamra.
Ma már tudom, jól játszottam.
jól játszottam, hogy az vagyok, aki.
Sikeresen takartam el, micsoda akadályok
álltak előttem, hogy béna volt a lelkem,
megszólalnom is gond volt, hogy léptem volna,
de nem tudtam, hogy belülről remegtem,
féltem, féltem az emberektől,
féltem a csalódástól, féltem,
ha egyszer elveszítem a külső tartásomat,
kiderül, belülről már rég halott vagyok.
Már senki nem ismert, és most sem ismernek.
Ha beteg lett volna a testem, de a lelkem egészséges,
akkor könnyebb dolgom lett volna.
Könnyebb lett volna, hiszen a testet gyógyítani lehetséges.
A lélek gyógyítására vajon képes valaki?
Így bezárkóztam. Sokáig. És jó mélyre.
Hogy senki ne találjon rám, soha.Ez jónak bizonyult. Az jó volt.
De mindenki engem irigyelt.
Azt gondolták vidám és boldog vagyok.
Én pedig őket gondoltam felhőtlenül szépnek és boldognak!
Vajon ők azok legbelül?
Ma már nem érzem a világ fájdalmát. Ma már semmi nem fáj.
Tűnődöm és szemlélek,
keresem a felszín mögött megbújni vágyó lényeget.
|
