Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/26829
|
2012-11-21
Közeleg a szalagavató, meg a karácsony, meg a szülinapom, meg az érettségi, meg ez is, és az is, és annyira repül az idő, annyira gyorsan telnek a napok, én pedig egyre idősebb leszek, és csak idősebb, mert megállíthatatlanul öregszem, a világgal együtt... az emberekkel... egyszerűen már az is hihetetlen, hogy van, aki idén születik... ő akkor lesz 18, mikor én 35... aki idén született, az akkor fog idáig eljutni, ameddig én, amikor én már 35 éves vén nő leszek. És pedig ez a (majdnem) 18 év olyan hamar eltelt, pedig szinte nem történt semmi. Én csak megszülettem, kijártam az ovit, az általánost, és most fogok érettségizni. Pikk-pakk eltelt. Mintha tapsoltam volna egyet. És ez nem fair... nem igazság, hogy ilyen hamar meghalunk. Élhetnénk akár 150 évig, és akkor még lenne hátra vagy 130 évem. De így már csak 50-60 évem van hátra, ráadásul lehet, hogy még ennyi se, mert meghalok valamiért előbb. A fiatalságomból 12 év van hátra, utána a testem biológiailag öregedni kezd, és 12 év az kevesebb, mint amennyi eltelt az életemből. Hát ez nem szörnyű? Mit mondhat az, aki már 25 éves?
Aztán pedig odáig jutok el, hogy már vén nyanya leszek, unokákkal, ráncokkal, és olyan ronda leszek, és olyan öreg... minden fiatal majd úgy gondol rám, hogy az öreg néni, vagy kedves, vagy mogorva, vagy görbe, vagy ősz, de öreg, és már el sem lehet képzelni, hogy milyen volt fiatalkorában, pedig ha én leszek, akkor az az öreg néni az olyan volt, mint én... ráadásul maradinak fognak gondolni, és biztos az is leszek, pedig én szeretnék haladni a korral, nem vallok konzervatív nézeteket, fejlődni szeretnék a világgal. De már akkor úgyis mindegy lesz, nem? Idősen nincsenek már remények, nincsenek célok, nem kell küzdeni. Akkor már valamit elértél, vagy valami nem sikerült, de valahová eljutottál, ahonnan nincs tovább. Pont. Nincs tovább, mert csak korlátok soraival találkozhatsz, a tested korlátaival, szellemi korlátokkal, és sokan beskatulyáznak a korod miatt, vagy esetleg te magadat is, és nincs tovább, kész, ennyi... bár még lélegzed a levegőt, és találkozol emberekkel, és másokért reménykedsz, de te magaddal mihez kezdesz? Már nem tudsz tenni semmit. Akkor már abban is bizonytalan vagy, hogy mennyit fogsz még élni... csak pár évet... ki tudja, mikor jön el a vég?
Az én jövőm az már a múlt, és akkor már csak az számít, hogy a gyermekeim és az unokáim legyenek boldogok, és sikeresek... és akkor már senki se fog megérteni. Reménykedem, hogy egy olyan unokám lesz, aki úgy el tud velem beszélgetni, mint én most a nagymamámmal.
De én félek, hogy egyedül maradok, és magányosan halok meg, mert senki nem akar majd a hátára egy púpot... lehet az is, hogy egy öregek otthonában végzem.
Vagy tolókocsiban, mert lebénul valamiért a lábam, és majd a szegény gyerekem fog tolni mindenhová.
Olyan sok rossz dolog történhet addig... bármi.
És aztán eljön az, amit senki sem kerülhet el, a halál... a halál, amire bár kíváncsi vagyok, mert nem tudhatom, hogy lesz-e valami utána... de mégsem várom, mert ha nem lesz, akkor megsemmisül a tudatom... és azért ha így van, ez nem valami lelkesítő gondolat, és inkább kihagynám. A testem felőlem tönkremehet, meghalhat, utána bármi történhet vele, csak a tudat maradjon meg, a belső értékek, s mindenkinek a belső értékei a halál után, hiszen mindannyian erre vágyunk... az örök létezésre, még ha nem is a testünkben. Én szívesen léteznék tovább egy szellemi testben abban a végtelen, aranyfényben úszó városban, ahol nincs idő, nincsenek fizikai korlátok... ott már nem számít az, hogy hogy nézel ki, ott semmi nem számít... és mindent, mindent meg akarok tudni! Hogy hogy jött létre a világ, és miért, hogy lett ilyen, és az életnek van-e értelme, mert hiszen ez az állandó körforgás az, ami uralkodik ebben a világban, idézem Babits Mihálytól: ,,Miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?"
|
