Cuccok Center

Teve Center

Karaván Center

Kapcsolat Center

Gaming Zone


Leltár

Adatlapok

Trükktár

TeveClub filmek


[ Mi ez? ] [ Írok ide ]
haverok:

V.u naplója


ánya [100462 AL], gazdája V.u
2013.

Ugrás egy másik naplóhoz!
Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/100462 		2013.

http://www.youtube.com/watch?v=5anLPw0Efmo
nem az én számom, de tegnap olvasás közben evanescence albumot hallgattam, és most.. hát most ezt az aláfestő zene az "évértékeléshez".. : )

Épp kattintottam, hogy megkérdezzem valakitől, ébren van-e még, de aztán úgy éreztem, most kell egyedül lennem. És írnom. A mai nap szinte említésre sem méltó, ahogy az összes eddigi szilveszterem sem. Hajnali negyed 4-ig olvastam A feleségem történetét (nem ajánlom, mert szenvedés - nem olvasni, hanem belül megélni, elmerülni a világában, az érzésekben, amikről szól), így 11 után ébredtem fel. Délután grammatikát tanultam, hajszál híján összevesztem (vagy megtörtént volna?) egy barátnőmmel. Azért nem tudom, mert az egyik hozzászólását értelmezhetem ironikusan is, és akkor igen, összevesztünk. De nem tudom mindenki terhét magam cipelni. Hagyjuk is. Csináltam anyáéknak pizzát.
Közben ezt a számot hallgattam. Betehettem volna az arénás dvd-t vagy a 2084-et is, de a lelkem valami mást kívánt. Valami olyasmi érzésem volt, mint ami az egyik tegnapi idézetben is szerepel. Hogy a szomorúság árkai szívják magukba a bánatot - ez kellett nekem is. Megláttam a Papa képét a szekrényen. Elvettem, letöröltem. Az arcom elé tartottam és belenéztem a tükörbe. És csak sírtam. Ez is csak egy újabb év. Nélküled. Egyre messzebb tőled és egyre nehezebb összekaparnom az emlékeimet. Tudtam, hogy szeretlek, de hogy ennyire nem tudok nélküled élni.. Azóta a délután óta minden nap szembesülnöm kell ezzel.. A nagypapám volt, mégis úgy érzem, mintha én haltam volna meg legbelül...
De megjöttek anyáék. Beszaladtam a konyhába és már "rendben" jöttem ki onnan. Milyen könnyű elrejteni, hogy a szívünk megszakad.. :)

Aztán megnéztem egy (pocsék) filmet. És most "itt" vagyok.

Azzal kezdeném, hogy Köszönöm. Ezt a húsz évet, azokat, akiket szeretek, a rengeteg segítséget és őrködést az életem felett. Köszönöm a boldog, mosolyra késztető pillanatokat. :) Köszönöm az új barátságokat, a koncerteket, az új számokat, amiktől még több lettem. Köszönöm, hogy tehettem jót. Egyszerűen mindent. Hogy néha semmi kedvem élni, de Te mégis megtartasz és minden nap új erőt adsz ahhoz, hogy menjek tovább.

Tavaly ilyenkor is ilyen dekadens és melankolikus hangulatban voltam. Egy dologgal voltam több csupán - egy reménnyel a jövőben. Mosolyogtam, és boldognak éreztem magam.
Meghalt a dédim. Volt, aki átsegítsen, de erre valahogy... Irreális kifejezés, de fel voltam készülve. Karácsonykor bátyám beszélgetett apával, és ő mondta, hogy a papánál más volt.. a dédinél felkészült rá, ő is mindig búcsúzkodott.. de a papa hirtelen ment el.. anélkül, hogy még mondhatott volna valamit, hogyan éljek tovább, hogy utoljára hallottam volna a hangját..
Szóval ő már idős volt és végig ott voltam, ahogy leépült. Hogy nehezére esett az összefüggő beszéd. Hogy már csak meséltem neki a napomról, kérdeztem, hogy éhes-e, hozzak-e vizet. Kísértem az étkezőbe, a fürdőbe. Amikor már fürdetni kellett és etetni. Ott voltam. De mikor puszit adtam, és elbúcsúztam, ő mindig megfogta a kezem és megszorította. Néha rám nézett és a tekintetével mindent elmondott, máskor behunyta a szemét és tette ezzel ugyanezt. Sokszor mondta, hogy jaj, ő már nem akar élni. És mikor már nagyon nehezen beszélt, és nem tudta mondani, amit akart, szomorúan nézett és én értettem, hogy erre gondol. Hogy vége. És mikor ki is mondta, önzőnek tartottam, hogy én szeretem, ő mégis inkább meghalna. De már megértem, mert nagyon nehéz lehetett neki. Hogy belül élsz és gondolsz, de nem tudod elmondani, ki vagy szolgáltatva és másokra vagy szorulva. Én néha 20 évesen érzem azt, hogy nincs az egész életnek semmi értelme, akkor mit érezhetett ő? Gyerek vagyok, hogy ezt akár elképzelni tudjam.
Voltam még egy temetésen. Nagypapa volt ő is. Remek ember. Még mindig nem hiszem el, hogy meghalt és soha nem látom többé...

Most sem értem, hogy mit keresek én itt. Mások éppen részegen buliznak, petárdáznak és szórakoznak, én pedig ülök a sötétben, ezredszerre hallgatva ezt a számot és sírom ki az egész év fájdalmát, amiből úgy tűnik, sosem fogyok ki - mert sok hasonló estém volt már, de még mindig folyik.. : ) Néha elgondolkodom, hogy ez betegség-e vagy csak ennyire más lennék, mint a többiek? Mint Mindenki. Egyedül a világ ellen, félig már belehaltam.

Nem akarok arról írni, hogy mi történt velem téltől tavaszig. Boldog voltam, és egyszer majd biztosan újra az leszek. Csak szeretnék változni. Elengedni érzéseket, elfelejteni emlékeket. Olyan vagyok, mint egy rossz színésznő egy amerikai romantikus filmben, aki a film felénél kilépett a vászonra és a film tovább ment nélküle a happy end-ig. Nem tudom, hogy az embereknek milyen érzéseik vannak, csak szépirodalmi könyvekben olvasok ilyen belső gondolatokról és remélem, hogy ezek a valóságban is léteznek, hogy az emberek igenis jók és nem olyan hűtlenek a jósághoz, mint amilyeneknek gondolom. Hogy valóban "létezik igaz és örök" és nem olyan érzéketlen ez az egész világ, mint amilyennek láttatja magát. Hogy mindenki megtalálja majd a saját boldogságát és az úton a fájdalom természetes dolog, ahogy az emlékezés is. Azért írtam erről annyit, hátha egyszer végre kifogy belőlem minden tüske és tovább repülök. Mert szeretnék, esküszöm :) I'll fly away.

Minden szép volt, aztán - minden nem. Jött az új félév, s most hirtelen arra sem emlékszem, kikkel volt órám. Jaj, azért de. Csapóval :) Imádom a mai napig. Mindig mosolyogva köszön :) Néhány tanáromat valamiért rettenetesen szeretem, na ő közéjük tartozik.
Sportösztöndíjas lettem. Megismertem sok új embert és ennek nagyon örülök :) Ez is egy külön világ, és még csak fél lábbal, sőt, inkább fél ujjal vagyok benne, de valahogy szeretem :)
Vizsgaidőszak. Megint becsúszott egy uv, ahogy az nyáron lenni szokott. :) De 5,1 lett az átlagom (igen, bonyolult), életem legjobbja, úgyhogy felragyogott egy kis csillag egyetemi tanulmányaim egén. Nyáron semmi nem volt. Elkezdtem vezetni, voltam 3 napos kenu túrán, edzőtáborban. Ákos koncerten a szigeten :) Itt ismerkedtem meg Bencéékkel, a mostani lemezbemutató volt a harmadik koncertem velük, és még sok lesz, remélem :) Végre van egy társaság, akikkel együtt mehetek és nem egyedül ácsorgok a sorban. :) Szeretem őket nagyon :)
Új félév. Szakdolgozati címbejelentő. Konzulens vadászat. Novák tanárnő:) Olyan aranyos volt. Pedig iszonyatosan féltem. Már nyár végén minden nap ezzel frusztráltam magam (igen, ez nekem valamiért nagyon megy), hogy még nincs (témám) , címem, nem beszéltem vele, nem fog szóba állni velem és egyébként is, soha nem lesz diplomám.
Ebből a félévből kevés olyan tanár van, akit megemlítenék. Szarka Emesét mindenképp. Pedagógiai tapasztalatok, nézetek óra. Felejthetetlen és megdöbbentő. A töprengéseinkre ragasztott mindig egy kis papírt, néhány soros értékeléssel. A legelsőn nagyon meglepődtem és annyi töltést adott a következő hónapokra... Azt éreztem, régóta először, hogy mégsem vagyok olyan alkalmatlan az egészre. Hogy van bennem valami, ami jó. Ilyen érzésekre nagyon szükségem van, mert olyan szintű önbizalomhiányban szenvedek - az ősidőktől fogva, de az egyetemen hatványozottan -, hogy ezzel élni tényleg nehéz. Szerettem Szerencsés magyarázását és Varga tájszólását és mosolyát is:) Gintli óráit is. Durva félév volt, főleg az utolsó hetekben, és hogy végig csináltam, még most is hihetetlen. De még jönnek a vizsgák, szóval csak semmi medve bőrére ivás :)
Megszereztem a jogosítványt. Voltam Rómában. Megbetegedtem. Lefogytam. (Nyugi,nyugi, karácsony óta híre-hamva :D) Éjszakai sportnap. Ákos lemezbemutató. Hogy most már tényleg megkapta a sütimet, ... :)

A foci csapnivaló volt. Az új edzőtől is elköszöntünk - pontosabban ő tőlünk - és most van egy legújabb. Nagyon kedves és motiváló, remélem én is rendbe jövök. Á, igen. Az egy hónapos sérülésemet nem is említettem, gyönyörű időszak volt. Teljes, totális, abszolút kétségbeesés. De már elmúlt. A sérülés.

Nem szeretem a 2013-as számot, mert a 12 a szívem csücske. A páratlan számokat valamiért utálom. De nem baj. Lesznek boldog perceim, ebben biztos vagyok.

Lassan hajnali három. Minden felszáradt. Lefekszem.

Vica



Problémás tartalom jelzése






© Napfolt Kft. - Médiaajánlat