Leltár

Adatlapok

Trükktár

TeveClub filmek



[ Mi ez? ] [ Írok ide ]
haverok:

Ral OFF Riverwood naplója


Saladin [4853 AL], gazdája Ral OFF Riverwood
Ijesztő álom & vers

Ugrás egy másik naplóhoz!

Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/4853
Ijesztő álom & vers

2021-01-17

Hontalanok dala

Hol a boldogságom jár,
Vissza senki ott nem vár.
Meleg ételt nem talál,
Meleg otthont sem talál.

Csendbe borult utcában,
Éjbe borult határban,
Madárdal nincs mezőben,
Síri csend az erdőben.

Hold, és a Nap nem fénylik,
Jeges szél sem kíméli,
Gyújtott ma még egy gyufát,
Hogy elűzze az éjszakát.

Gyufalángban mit látott?
Szükség szülte szép álmot.
Látta, mit csak elvesztett,
Látta, akit szeretett.

Az Utolsó Láng ellobant:
Az égről csillag lezuhant.
Nem bánom, ha meglátom:
Vár fenn ezer barátom!

Érdekes dolog történt ma velem. Másodmelóból nekiláttam valamiféle szentimentális okból nekiindulni a Tündérkertekbe. A Végtelen út sötét patakja csobogott mellettem, ahogy áthaladtam a hídon. Sehol egy ember. Sehol egy autó. A levegő kifejezetten langyosnak tetszett az amúgy jéghideg éjszakában. Az út melletti csalitos nem ijesztő volt, inkább csábított, hívogatott, hogy menjek arra, és rejtőzzek el. Ostoba voltam, hogy nem tettem meg.
Amint a vasúti átjáróhoz értem, hirtelen több embert is láttam járni-kelni az amúgy teljesen üres utcákon. Gondoltam, várok egy buszt, és hazamegyek. Láttam eleget mindenből. Az volt a terv, hogy csak holnap megyek el a Tündérkertekbe, meg a Végtelen útra... De szentimentális merengésemet hirtelen kéken villogó fények szakították félbe, ahogy az a nagy, fehér autó, kék csíkkal keresztben kijött az egyik keresztutcából. A csendes, sem nem igazán téli, sem nem igazán tavaszi, sem nem igazán őszi levegőbe szirénák, és jelzőkürtök hasítottak. Mindenki az életéért futott. Tudtuk, hogy amiért engedtük felszínre törni az emberit, az esztétikusat, a jót, mindent ami emberré tesz bennünket, most bűnhődnünk kell... Menekültem én is. Hirtelen nappali világosság lett. Minden parkoló kocsi, még a jelöletlenek is villogni, szirénázni, kürtölni kezdtek. Az utolsó emlékem, hogy Kétbalkézzel együtt elvezet minket két rendőr. Kétbalkéz arcán flegma egykedvűség tükröződött, mintha csak azt mondaná: "Már megint TI... " Tudtam, hogy nyugodtnak kell maradnom, és megúszhatom.

A sötét szoba plafonján a lézeres digitális óra 7:47-et mutatott, amikor a saját verítékemtől lucskosan felébredtem az olyan szépen induló, de olyan sötét fordulatot vevő rémálmomból... Mindössze 17 perce aludhattam el, amikor az elmém, a nyughatatlan, az elégedetlen, a folyton nyüzsgő, kegyetlenül megtréfált. A szívemet konkrétan HALLOTTAM. Hirtelen szédülni kezdtem egy fekvő helyemben. Kellett pár másodperc, hogy rájöjjek, nem éjjel van. Az ágyamban vagyok, és NAGYON súlyosan egyedül. Ez valamelyest megnyugtatott.
De legalább tíz percig forgolódtam, mire visszanyertem a lelki békémet, és egy kellemesebb, szebb álomba merültem, ahol az egyik új kolléganőm volt az új párom. A lány mindössze húsz éves. De nem fogok kezdeményezni nála, hiszen egy jóravaló fiú a párja, és ha lenne is esélyem nála SEM tudnék, sem lennék hajlandó mással ilyet tenni. Elég, ha velem ilyet tettek. Elég ha csak nekem fáj. Nem kívánom ezt az állapotot az ellenségemnek sem, nemhogy egy olyan embernek, aki BŐVEN nem szolgált rá. Persze. Jobb, EZERSZER jobb EZ a fájdalom, mint egy fogfájás, vagy egy idegbecsípődés. De mégsem. Mert ilyenkor meghal benned valami. Mintha dacosan, dúlva-fúlva elszöknél az Édenkertből, ami sír utánad. Meg aztán egyhamar párkapcsolatot sem szeretnék...

Második exemmel szinte már nem is álmodom, noha sokat gondolok rá. Belül mindennap összefacsarodik a szívem. Kimegyek holnap a Dombtetőre. Elsiratom azt, ami meg sem született. Elsiratom azt a csodálatos tavaszt, amikor megismertem. Elsiratom az ifjúságomat, a hajdani életemet, elsiratom a sok nevetést, tréfát, amit többé nem hallok.

És aztán? Aztán majd jön a neheze. Egyenes háttal, egyenes gerinccel hazamenni (ugyan hol is van már az az otthon?), és úgy tenni, mintha MINDEN a legnagyobb rendben lenne. Mintha nem lennék belül halott. Mintha képes lennék a napfényt újra erősnek, a fák leveleit harsogó zöldnek, a patakot égszínkéknek, a virágokat ezerszínűnek látni. Mintha száraz maradna a szemem. Ezért is szeretem a csípős, hideg szeleket. Ha könnyezem, csak ráfogom a szélre. Pedig nem a szél bánt. Ő régi barátom. Mindössze a szívem hasad meg.

Azt hiszem, most megiszom egy kupicával. Tüneti kezelésnek jó. Túladagolva halálos méreg, maga az űr, maga a semmi. Ahonnan még senki sem tért soha vissza. Ahonnan út nem vezet haza. Ahol véget ér a világ, és ahonnan kezdve már nem létezik az anyag. Csak az üres, jéghideg csend.

UPDATE 2021.01.18.: Ki fogok menni a tündérkertekbe. Ez most nem kérdés. És nem is képezi vita tárgyát.



Problémás tartalom jelzése






© Napfolt Kft. - Médiaajánlat