Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/26829
|
2021-08-27
Visszanézve az elmúlt 10 évet, hogy honnan indultam, hová tartok, és hol járok most... végülis tudom, hogy mindig is foglalkoztattak az élet nagy kérdései, hogy ki vagyok én, és mit kell tennem, hogy megtaláljam a boldogságot az életemben.
Most a legfőbb kérdés, amit felteszek magamnak, hogy vajon sikerülni fog minden tudásomat felhasználva elérni a célom?
Emlékszem, amikor még suliba jártam, bizonytalan voltam a jövőmmel kapcsolatban, de kirajzolódott egy - bár göröngyös - út előttem, amit tudtam, hogy követhetek. Erre az útra visszatekintve látom, hogy a folyamatos munka meghozza a gyümölcsét, csak követni kell az álmainkat.
Hasonlóan érzek most is. Bár még itt-ott kuszák a gondolataim, és tudom, hogy a nagy út még csak most kezdődik, és lehet, hogy több évig, évtizedig el fog tartani, de már kevésbé félek, mint az elején. Már lefektettem az indulás alapköveit. Mégha messze is a cél, van már mit követnem. És ez számomra nagyon nagy szó, és hálás vagyok az eddig befektett munkámért, ami elhozott idáig. Az ember mindig próbál felülkerekedni a korlátain, feszegeti a határait, mert van valami, amit csak ott talál meg. Ez a valami pedig saját maga, a természetes önvalója.
Egy korábbi bejegyzésben írtam a tudat és az elme működéséről, ami szorosan kapcsolódik a témához. Régebben nem értettem teljesen, hogy hogy lehet az, hogy a boldogság belülről fakad. Azt hittem, hogy más nézőpontból kell tekintenem a világra, és mindenben megtalálni az örömöt, mert végülis tőlem függ, hogy egy adott dolog boldoggá tesz-e, vagy sem. Majd ráébredtem arra, hogy vágyakozni valamire folyamatos elégedetlenséget eredményez, beleértve a "majd mindenben megtalálom a boldogságot" vágyát. Az az igazság, hogy rosszul közelítettem meg az egészet. Tudtam, hogy valahol magamban kell keresnem a választ, de a sok önmonitorozásnak hála, szembesültem számos félelmemmel, berögződött gondolatokkal és érzésekkel, ami első ránézésre túl nagy falatnak tűnt. Mégis hogy tudnám ezt a szép, gondosan felépített programot átírni? Hány év munka és küzdelem? Ráadásul akkor még nem láttam azt se, hogy mégha el is kezdem egyesével kiküszöbölni ezeket a kis "programhibákat", mivel helyettesítem őket? Teli voltam kérdéssel, és fájóan messze éreztem magam a megoldástól. Meg akartam érteni saját magam, a gondolataim, érzéseim, és megoldani őket. Mintha egy összegabalyodott láncot próbálnék kicsomózni, de közben újabb csomók keletkeznének, és valami mindig újra és újra összekuszálná.
Elmentem pszichológushoz, fény derült a múltbeli okokra, amik hatással vannak a jelenemre, de mit sem változtatott. Az ember szeretné azt hinni, hogyha megért valamit, akkor azt el tudja engedni, vagy majd ezentúl máshogy cselekszik, de szerintem ez nem így van, legalábbis nálam nem működött. A gondolatátprogramozás, vagyis a saját magunkban folytatott belső vita és megoldáskeresés még egy használható gyakorlat, de az sem működik minden esetben, ráadásul elég keserves folyamat, szembeszállni az elméddel az elméden keresztül. Abszolút van haszna, hogy kideríted az érzések mögötti gondolatot, de gondolat ellen gondolattal vitatkozni? Na és melyik fog nyerni?
Arra szeretnék kilyukadni, hogy az elme problémáit meg lehet oldani ideig-óráig, meggyőzhetem magam, hogy ez a gondolat nem logikus, hogy ez az érzés hiábavaló, megtanulhatom a számomra helyes gondolkodást, és ezáltal csökkenthetem a rajtam keresztüláramló negatív érzéseket, de aztán úgyis jön egy olyan, eddig ismeretlen szituáció, amikor nem tudom alkalmazni ezeket a módszereket. Vannak dolgok, amiket az elmével egyszerűen nem lehet megérteni, vagy elengedni.
Na de akkor mégis mi a megoldás? A válasz mi magunk vagyunk, de se nem a gondolataink, se nem az érzéseink, de legfőképp nem a külső tényezők, amikről azt hisszük, hogy befolyásolnak minket. Mindentől el kell tekinteni. A tudatunk az egyetlen, ami folyamatosan és változatlanul jelen van, a külvilágtól, és a bennünk zajló világtól függetlenül egyaránt. A személyiségünk, az egónk ettől még ugyanúgy létezik, de csak egy illúzió. Ha én egy gondolattal próbálok megváltoztatni egy érzést, ugyanúgy az elmém keretein belül maradok, az elme illúziójában. Viszont ha külső szemlélőként tekintek az elmémre, a gondolataimra és az érzéseimre, akkor látom, hogy ide-oda keringenek, mint valami gép, ami megállás nélkül zakatol és ontja magából a szavakat, képeket, stb. De ezt tőlem függetlenül teszi, ha én csak megfigyelem, akkor is ugyanúgy folytatja. Nekem ez elég egyértelmű bizonyíték arra, hogy mindez csak egy illúzió, amit ráadásul én építettem fel születésemtől kezdve. Akár le is cserélhetném a személyiségem, nem változtatna semmin. Lehetnék egy másik ember egy másik testben, és mindössze annyi lenne a különbség, hogy máson pörögnének a fogaskerekek. Átugorhatnék egy másik filmbe főszerepet játszani, de mindkettő csak két egymástól különböző történet, amit ugyanaz az "én" néz.
Minél többször vonatkoztatok el az elmémtől, annál kisebb hatással van rám. Bár az elmém a segítség ahhoz, hogy erre rájöjjek, de amikor csak figyelek, azt nem az elmémmel teszem. Egyszerűen csak tudatában vagyok magamnak, és a velem történő dolgoknak. Az elmémmel is gondolkozok ezen, hogy "most tudatomnál vagyok", de maga a tudat az, ami tudatában van ennek a gondolatnak, mint minden másnak, amit az elmén keresztül érzékelek.
Viszont mi marad belőlem a tudaton kívül, hogyha így teszek? Elme nélkül ugyebár nem tudnám érzékelni a világot, tehát nem megszabadulni akarok tőle, de azt se szeretném, hogy az életem egy unalmas, ingerszegény film legyen a vásznon. Úgyhogy az, amit tehetek, és ez a hosszú út egyik alapköve, hogy tudatomnál maradok, és hagyom, hogy az elmém lecsillapodjon, és teret adjon azon dolgok befogadására, amiknek az egóm eddig útjában állt. Vagyis tulajdonképpen az elme átformálása másodlagos, mert se a boldogság, se a béke hosszútávon nem megszerezhető általa. A tudatom alaptermészete a béke, és a tudat "fényével" átvilágított elme a cél, és ennek következménye az elme átalakulása, vagyis igazodása a tudathoz, nem pedig az elmével való azonosulás.
Ez alapjaiban más felfogás, mint ahogy eddig megközelítettem a témát. Elvesztem a gondolataim és érzéseim kavalkádjában, azonosultam velük, miközben végig ott voltam, mint tudat, csak a színfalak mögött.
A nagy munka pedig ezzel a folyamattal jár, hogy rászoktassam magam a tudatosságra, hogy megtanuljam elkülönült énként kezelni az egóm, és az egóm teremtette "szorításokat" feloldjam, nem az elme által, hanem a tudat segítségével.
|
