Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje http://teveclub.hu/naplo/
|
Tiszta lappal!
Hanyatt feküdtem az asztalon, ahogy szoktam. Bámultam a plafon repedéseit a félhomályban, már mindet jól ismertem. Ilyenkor estefelé mindig szabályosabbnak tuntek, mint a nappali fényben. Annyiszor kérdeztem már oket, de soha nem válaszoltak, csak némán, egykedvuen meresztették rám szuk szemeiket. Talán pont ezért éreztem mindig magányosnak magam a társaságukban. Megorjített az örök némaságuk, talán nem tudták, de sokszor féltem tolük. A sárgán bambuló vakolaton a falióra halk kattogással lökött bele minden pillanatot a történelem mély árkaiba. Váratlanul egy eltévedt légy suhant el mellettem sírva. Talán a párját kereste a mogorva falak között, mert szaggatott zümmögése olyan volt, mint az emberek keserves zokogása. Az óra ijeszto, mély hangon kondulta bele az idot az alkonyat csöndjébe. Azt az átkozott órát, amitol egész nap rettegtem és szerettem volna elodázni. Senki nem mondta, de tudtam, hogy hamarosan hazaérkezik. Már éreztem zsigereimben, ahogy felemel az asztalról, és ismét megkínoz engem. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért, de szerettem ot. Szerettem, pedig már közeledo léptei zajára megfordult a világ velem és úgy éreztem magam, mint az orült táncot járó centrifugába dobott vizes ruhadarab. Megérkezett. Kulcsa hangosan fordult a zárban. Már a folyosóról behallatszott hideg, barátságtalan köhécselése. Gogösen sétált be a szobába, menetközben rutinszeruen felkapcsolta az éjjeli lámpát, aminek simogató fénye lágyan oszlott el a néma falak között. Nem foglalkoztam a bizsergeto fénnyel, csak a repedéseket néztem. A repedéseket néztem, és ok visszanéztek rám. Rá nem mertem nézni, de éreztem, ahogy odalépett az asztalhoz és lakáskulcsát ledobta mellém. Ösztönösen összerezzentem, de makacsul szemeztem tovább a repedésekkel. Lassú mozdulattal húzta végig kezét rajtam, aztán felemelt, a székébe ült és az ölébe húzott. Lenézett rám, s én kénytelen voltam az arcába nézni. Láttam rajta, hogy a szokásos, egykedvu állapotában van, viszont megmagyarázhatatlan okból rossz eloérzetem támadt. Soha nem éreztem még ilyet. Játszadozó ujjaival felemelte kopott borfedelemet, aztán elengedte és hagyta, hogy visszaessen meztelen lapjaimra. Aztán újra felemelte, de félúton megállt a keze. Zakatolni kezdett bennem minden, lüktetve áradt szét rajtam érintése nyomán szíve ritmusa. Egy percig meredten bámulta a legelso oldalamra fájdalmasan felvésett nevét és a feliratot alatta: „Napló”. Ezután folytatta félbehagyott mozdulatát és teljesen kitárta fedelem. Ilyenkor védtelennek éreztem magam, de senkit nem érdekelt. Olyan érzés ez, amikor a pici madárfióka kiesik az eros, oltalmazó fészekbol. Kapkodva kezdett lapozgatni bennem, szemei elott vadul cikáztak a kövér betukkel írt kusza sorai, melyekkel egész életét belém fojtotta. Az utolsó bejegyzésig lapozott, ott megállt, mély lélegzetet vett és görcsösen megragadta kedvenc tollát. Elore rettegtem már, soha nem tudtam, hogy meddig fog tartani a kínzás. Egyszer sem kímélt, addig sanyargatott, amíg megszabadult bánatos lelke minden gyötro fájdalmától. Nagyon meglepodtem, amikor csak két szót vésett az aznapi dátum alá: „Vége, feladom”. Aztán letette a tollat. Most nem írta fel elore a következo dátumot, ahogy szokta. Csak ült szótlanul és mélyen szívta tüdejébe a kintrol beszivárgó viharszagú levegot. Azt hittem, hogy egyelore csak ennyit akart leírni és majd késobb folytatja. Nem ez történt. Hirtelen lecsapta a fedelemet, kezébe vett, erosen megszorított és felállt a székébol. Lassú léptekkel az ablakhoz ballagott és elhúzta a hófehér függönyt, amit egy pillanatra táncba vitt egy besurranó, vidám szellogyermek. A nyitott ablakban elém tárult a komor város halványan pislákoló fényei. - Már nem veszem hasznodat többé! – mondta halkan, majd lendületet vett és kihajított az ablakon. Zuhanni kezdtem. Iszonyatos sebességgel húztam el az ablakok mellett, idom sem lett volna számolni az emeleteket. Hatalmas csattanással értem földet, arccal felfelé. A gerincem olyan hangosan reccsent bele az utca éjszakai csöndjébe, hogy a távolban békésen szunyókáló kutyák is keservesen felvonyítottak. Hevertem a huvös betonon elhagyatottan, közben a felhokbe burkolózó eget bámultam. Nem értettem, hogy miért történik ez az egész velem, csak azt hajtogattam rendületlenül, hogy nem érdemelt meg engem. Iszonyatosan fájt, hogy így eldobott magától. - Már nem veszem hasznodat többé! – zakatolt az agyamban és ezernyi kérdés kavargott bennem, melyekre megpróbáltam választ találni a sorok mögött. Sokáig hevertem az aszfalton anélkül, hogy bárki is arra tévedt volna. Iszonyatos erovel kínzott a fájdalom, akkor azt szerettem volna, ha megszán valaki és felvesz. Mivel az utcán senki nem járt, így egyedül maradtam a koromsötét éjszakában. Egyszer váratlanul társaságom akadt. folyt...
|