Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
Angyal (4.rész)
Egyik este egy bárban ültünk. Néhány kollega. Iszogattunk, tárgyaltuk a munkát, az apró-cseprő gondokat, történéseket. Többet ittam, mint kellett volna; ahogy mostanában mindig. A srácok elindultak hazafelé; várta őket feleség, a gyerekek, esetleg a barátnő. Jólesett az ital, és egyik töményet gurítva a másik után az élet is kezdett elviselhetőbbé válni. Hogy keveredtem beszélgetésbe azzal a fiatal nővel, máig sem tudom. Mindössze a mélyen dekoltált ruhát feszítő keblek, és az illatos, forró bőr érintése az arcomon maradt meg élesen. - Gyere fel hozzám - dorombolta, és megsimogatta az arcomat. Jólesett volna. Nagyon. Aztán elmúlt a vágy, távoli és ismeretlen lett az édes idegen asszonyi test ígéretének buja suttogása. Elfordultam a nőtől és a csapost közelebb vonva fizettem ki a fogyasztásomat. Eltoltam magamtól a karom után nyúló karcsú kezet, és a kocsimig tántorogtam.
Életveszélyes tempóban száguldottam át a városon. A házunkhoz érve csendesen léptem át a küszöböt, ruháimat egyből a szennyesbe dobtam. Tusoltam, és a vízsugár alá tartva az arcomat próbáltam embernek érezni magam. Aztán csak álltam a fürdőszobatükör előtt és hosszan néztem a párafilm mögötti elmosódott arcot. Tenyeremmel letöröltem a párát, majd szemen köptem önmagam. Szemen köptem azt az arcot, ami hozzám tartozott. Ahhoz az emberhez, aki nem tud segíteni a saját feleségén, ahhoz az emberhez, aki annyira erős, hogy magára hagyja a kedvesét. Azé az emberé, akiknek nincs gerince, aki elemenkül a gondok elől. Azé az emberé, aki csak a fegyverével együtt igazán férfi. Férfi…
- Rohadj meg, te szemét - suttogtam rekedten a tükörképemnek, majd minden gondolkodás nélkül az üvegbe sújtottam. - Rohadj meg… - és összekuporodva a vizes kövön zokogtam, mint egy vágóhídra vont állat. Néztem a tükörcserepekből visszanéző több tucatnyi arcot. Megannyi magára hagyott önmagam.
Reggelinél szótlanul vettem ki a kezéből a gyógyszereit. Értetlenül nézett rám, aztán elmosolyodott.
- Nem kell már szednem? - kérdezte.
- Nem, már nem kell szedned.
- Az orvos mondta?
- Igen - bólintottam, és megcsókoltam az arcát.
Szótlanul mosolygott, és a teáját szürcsölte.
- Tudod, hogy mi lesz jövő héten? - kérdeztem.
Letette a csészét és bólintott. Az asztalra vonta kezem, ujjait az ujjaimra kulcsolva. Aztán csak néztem az arcát és hagytam, hogy ismét érezzem; együtt vagyunk. Együtt. És már soha többé nem hagyom magára.
Faragott ébenfa állványon állt mindhárom égetett agyagszobor. Egy felnőtt és két gyermek. Talán angyal, nem tudom… Nem volt szárnyuk, a ruhájuk is egyszerű, barna, földig érő talár. Kivéve a felnőttét, mert ő olyan nőiesen öltözött. Férfiként nehéz megneveznem a ruhadarabot, és nem akarok úgy járni, mint a feleségem, aki a zubbonyomat katonai blézernek degradálta le. Nekem mindenesetre a szobrokról ők jutottak eszembe. Az angyalok. Zenéltek. Kettejük kezében fuvola, a harmadik angyalkánál hegedű. Néma nyersagyagarcukon élő öröm.
Magam sem tudom, hogy vetődtem abba a galériába. A várost a talpam alá véve kerestem valami szépet. Valami olyat, ami megérinti őt. A késő őszi nap bizonyítani szeretett volna - vagy erejét fitogtatta a tél érkezése előtt -, mert a hőség a nyár derekát idézte. Fáradt voltam és csalódott, hogy több mint négy órai keresgélés után sem találtam semmit. Aprócska téren ültem le kipihenni magam, olyan téren, ahol a környező épületeknek a kortól kicsit dohos illatuk van, és a napfényt jótékonyan tompítja a díszfák lombja. Olyan téren ültem le, ahol az autók zaja csak távoli duruzsolás, ahol könyvet olvasnak fiatalok és idősek, ahol még van idő. Kávéra, néhány baráti szóra, a másikra; az életre. Leültem egy kávézó teraszán, rostos narancslevet rendeltem és néztem az embereket; a mellettem tovalépőket vagy érkezőket. Aztán megláttam a kirakatot. Ott álltak az üveg mögött, arcukon szelíd mosollyal. Úgy tűnt, mintha le akarnának lépni onnan. Mintha játszanának valamit. Egymásnak, nekünk. Hosszú pecekig bámultam a kerámiákat, majd aprót dobva a pohár mellé, elindultam a galéria felé.
K. Erub: Antiquitet, állt a bejárat felett függő cégéren. Ahogy beléptem a súlyos fa ajtón, furcsa nyugalom töltött el. Körülöttem kerámiák, szobrok. A galéria közepén egy ovális lapú, széttárt szárnyú angyal vállán nyugvó, faragott fa asztal. Rajta frissen vágott, színes virágcsokor. A falakon és a polcokon régi és modern órák, ezüstből, fából és kerámiából. Akvarellek, a sarokban néhány szőnyeg.
Folyt. köv.
|
