Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
Angyal (5. rész)
A tárgyak között tér volt és rend. Harmónia és az odaillőség komponálta nyugalom. A csendben halkan beszélgettek egymással az órák, diszkréten duruzsolt a klíma is, és a galéria tulaja olyan meleg mosollyal üdvözölt, mint rég látott, igaz barátot szokás. Egyszerű, fehér ruhát viselt, őszbe csavarodott haját egy ezüst pánttal fogta copfba tarkóján. Kortalan arcán mosolygó kék szemekkel pillantott rám.
- Miben tudok segíteni, fiatalember?
- Őket szeretném - mutattam a szobrokra.
- Őket? - kérdezett vissza melegen, a szobrok mellé lépve.
- Igen, tudja…
- Igen? Mit? - kérdezett vissza mosolyogva.
- A feleségemnek szeretném, a házassági évfordulónkra. Valami igazán szépet szeretnék neki, valami olyat, ami különlegessé teszi minden napját, ha csak ránéz. Tudja…
- Tudom, fiatalember - mosolygott rám megértően. - Nagyon szép ajándék lesz.
Azt meghiszem - gondoltam magamban, amikor az árcédulára tévedt a tekintetem. - Te jó ég! Ez több mint egyhavi keresetem.
- Nincs nálam ennyi készpénz - mondtam nagyot nyelve. - Írhatok róla egy csekket?
- Természetesen - bólintott az idős úr. - Erre, tessék - és az angyalháton nyugvó asztalhoz vezetett.
Elővettem a csekktömbömet, kitöltöttem és aláírtam.
- Parancsoljon. Akarja látni az okmányaimat?
- Semmi szükség rá, fiatalember - mosolygott rám szelíden, majd az üzlethelység hátulját elrekesztő paraván felé fordul: - Rafael!
Egy magas, jóképű férfi lépett mellé. Elegáns, egyenes szabású vászonnadrágot és pulóvert viselt.
- Ő a fiam, Rafael! - a büszke édesapák hangján mutatott be bennünket egymásnak.
- Igazán örvendek - mondtam, majd megráztuk egymás kezét. Rafael udvariasan meghajolt, de egy szót sem szólt hozzám.
- Rafael kérlek, csomagold be az úrnak ezeket a szobrokat!
Rafael szótlanul bólintott, hátra sietett, majd egy kartondobozzal tért vissza. Óvatosan, csomagolóanyag puha párnái közé helyezte benne a szobrokat, majd átnyújtotta nekem.
- Leljék bennük örömüket, uram - mondta. Mély hangja volt, akár a tenger morajlása.
A garázsban rejtettem el a szerzeményemet. Van egy öreg vadászládám, oda dugtam el a feleségem elől az ajándékot. Őt a kertben találtam meg. Festett. Haja feltűzve, szájában ecset, arca csupa maszat. Lépteimet hallva felugrott és elém szaladt.
- Szia - mondta festékes arcát a nyakamhoz nyomva.
- Szia - öleltem át.
- Szépet festettél - súgtam a fülébe.
- Persze…
- Tényleg.
- Tényleg?
- Tényleg.
- Akkor jó - mosolyodik el. - Gyere, főztem vacsorát.
Aztán a kezemet fogva húz maga után. És vacsoráztunk, és beszélgettünk hajnalig. A karomban aludt el. Másfél év után, először.
Hajat szárít. A hajszárító zúgásán át hallom, ahogy énekel. A gondosan kiválasztott sárgarózsacsokrot a garázsból felhozott szobrok mellé teszem. Azt tudja, hogy a kedvenc éttermünkben fogjuk elkölteni a vasárnapi ebédet, de erre, azt hiszem, nem készült fel. Lassan, komótosan én is felöltözök. Van időm, hisz nőből van, örökkévalóság, mire elkészül. Aztán teljes pompájában ragyogva lép be az előszobába, szemében ugyanaz a tűz, ami tizenöt éve is levett a lábamról.
- Indulhatunk? - kérdi.
- Persze - lehelek csókot az ajkára -, de előtte hunyd be a szemed. Szeretnék valamit mutatni.
Kérdőn rám néz, majd engedelmeskedik. Én mellé lépek és a szobába vezetem.
- Kinyithatod - mondom, miközben lopva az arcát lesem.
- Gyönyörűek.
- Tényleg tetszenek?
- Nagyon - feleli, majd közelebbről is megvizsgálja őket. Szemébe könny gyűlik, kézfejével itatja a kéretlen cseppeket.
Mögé lépek, átkarolom, megcsókolom a nyakát.
- Örülök neki, ha tetszik.
- Nem érdemlem meg, szívem - megfordul, könnyes arcát arcomhoz szorítva ölel át. Én nem érdemellek meg téged - gondolom szótlanul.
És ebédeltünk, sokat, emberest. Aztán késő délutánig beszélgettünk, üldögélve, kávézgatva, járva a várost. Este színházba mentünk, mert szereti, ha a színész nem a vászon síkjának rabságába zárva alakít tökéletest. És végre ott volt velem a feleségem. Az asszony, akihez bújhatok, aki megvigasztal, akit megvigasztalhatok. Akiben tűz van és élet, tisztaság és tartás. Odaadás és hűség, bujaság és erény. Az én feleségem.
Hazafelé a vállamra hajtott fejjel ült az autóban, kezével combomat simogatta. Jócskán éjfél után járt az idő, és az autó motorjának zúgásán kívül szinte semmilyen zaj sem hallatszott. A műszerfal sápadt fénye márványsimává varázsolta bőrét, mellkasa lassan emelkedett és süllyedt. Keblei között a gyöngy medál, akár a tengeren hánykódó vitorlás. A fülembe harapott és halkan suttogta:
- Kívánlak.
- Itt, az autóban?!
- Miért ne? Ennyire nem lehetsz még öreg. Ha ezt tizenöt évvel ezelőtt mondom neked, akkor nem válaszolsz ilyen lassan… - felelte, keze egyre inkább elvonta minden figyelmemet a vezetésről.
- Végül is, miért ne…
Aztán hazaértünk, és hagytuk, hogy az álom ismét egymás karjába zárva öleljen a keblére minket.
Folyt. köv.
|
