Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
Angyal (6.rész)
Teltek a hetek, a boldogság ismét a szívünkbe költözött, ő dalolt, felszabadultan rendezgetett, tett-vett a ház körül. Újra publikált; folyóiratokban, a weben. Rendezte a kertet, lekvárt főzött és festett. Sokat. Életében talán sosem festett ennyit. Élvezettel, átszellemülten; jól. Esténként ismét fogadtunk közeli barátokat, és játszottunk, beszélgettünk hajnalig. Elmaradtak az ivócimboráim, több időt töltöttem vele. Minél többet voltunk együtt, annál jobban szerettem. Egyik este hozzám bújt, és nagyon komolyan ennyit mondott:
- Kisbabánk lesz.
- Biztos? - kérdeztem boldogan.
- Biztos - sírta el magát.
- Mi a gond, szívem?
- Ma este a leveleket gereblyéztem a kerítés mellett, és úgy éreztem, hogy valaki figyel.
- Honnan? Mikor? - ültem fel az ágyban.
- A tó másik partjáról, a fák közül - felelte.
- Nem lesz gond, csillagom.
- Biztos? - kérdezte szipogva.
Nem válaszoltam, csak ültem szótlanul. Nem tudom, szívem. Nem tudom.
- Biztos - feleltem, és a karjaimba zártam. Lekapcsoltam az éjjeli szekrényemen álló olvasólámpát, és reméltem, hogy az élet nevű játék nem egy vásári majom kezétől tekert, falshangú, ócska verkli.
* * *
Az éj átölel, hűvös csókkal illeti homlokom, ahogy a harmatos fűtől nehéz cipőmben a tóban fürösztött Hold képét lesem. A fák lombjának susogására a feltámadó szélben hajló nád felel. A víz tükrén csendes hullámok fodrozódnak, és mindkét gyermekem boldog mosollyal bújik hozzám. Leguggolok és hagyom, hogy átjárjon az öröm, a boldogság apró, forró szívdobbanásai, ahogy vékony gyermeki testük testemhez simul. Hajuk orromat csiklandozza, ahogy az illatos fürtökbe merítem arcomat. Ők az én menedékem. Önmagamból, önmagamnak; testemből, testemnek. Csak nézzük a tavat, a holdfénytől ezüst bimbókban szunnyadó virágtengert, a szentjánosbogarak táncát, a fűszálakon rezgő harmatcsepp gyémántokat. Beszélgetünk, helyesebben beszélnek. Csacsognak, választ sem várva kérdeznek, a Holdról, a tóról, az erdőről…
A tóra pillantok, és a szemközti parton egy alak sétál ki az erdőből. Testét rongyok fedik, arcát kámzsa takarja. Szótlanul áll hosszú percekig, majd kimért léptekkel elindul felénk. A vízen jár, léptei után jégkristályok lebegnek a felszínen, a széltől félrebillentett kámzsa alatti arcán üdvözült, őrült vigyor. A vigyor vicsorrá torzul, és a jelenés nem rám, hanem valahová mögém tekint. Lassan, félve fordulok meg, és egy nő lépdel el mellettem, közém és a jelenés közé állva.
- Ti nem lehettek itt - szörcsögi a förtelem.
- Mért nem? - kérdi ártatlan hangon a lánykám, egyik kezével a combomat ölelve.
- Mert a földön nem uralkodhattok - sziszegi.
- Nem? - kérdi az asszony.
- Nem. Ha az utamba álltok, elpusztultok - köpi, szájából zöldes genny csorog az állára.
Az asszony elmosolyodik.
- Nem pusztíthatsz el minket, a Fiú vére láncra köt.
- Engem nem láncolhat meg senki, én láncoltam meg őket - vicsorogja, majd a gyermekekre nézve elbizonytalanodik. - Elraboltam őket… - hebegi.
- De mi itt vagyunk, nem? - kérdi ártatlan hangon, széttárt karokkal a fiam.
- Nézd meg a láncaid, Csuhás - mondja komolyan az asszony. - Nem hallod, hogy csörögnek!?
A jelenés lassan húzza elő mindkét kezét rongyos csuhája széles ujjából, majd elvigyorodik. Szájában pengeszerű, sárga fogsor:
- Tévedsz - majd a gyermekeimre veti magát.
Ők szótlanul, kitárt karokkal, mosolyogva állnak. Hátrafordítják csöppnyi arcukat és a lányom csilingelő hangon kiáltja felém: - Veled maradunk, anya. Majd a jelenés felé fordulnak, és hagyják, hogy elnyelje őket. Ugranék, de egy erős kéz magához szorít.
- Már elveszett - int kezével a Csuhás felé.
A jelenés rongyokkal borított testét fények hófehér tánca öleli körül. A csontváztest fehéren izzik át a rongyok repkedő felhőjén. Koponyája üvöltésbe fagy, majd egy vakító villanással elenyészik. Nincs más, csak a holdfénytől ezüstben fürdő tófelszín és a kortalan arcú, kékszemű nő.
- Mi történt velük? - kérdem döbbenten, sírással küzdve.
Az asszony nem felel, csak magához ölel kedvesen. Ellenkeznék, de a nyugalom józanító hullámai tisztára mossák lelkemet. Az asszony elmosolyodik, és csókot nyom a homlokomra.
- Senkinek sincs hatalma rajtad többé, Judit. Senkinek.
Csörömpölésre ébredek. Éjjeliszekrényemen a digitális óra vörös számlapja fél egyet mutat. A holdfény ezüst csíkokat hasít a hálószobába, a nyitott ablakon át beszűrődik a nádas neszezése. Sietve rúgom le magamról a paplant, és a nappaliba rohanok. Mindhárom szobor a földön hever, összetörve. A nagyszobaablak nyitva, a függönyt dacosan lebbenti a szél. A szobrok piciny arcán élő, emberi mosoly.
Kristóf lép mögém, álomtól gyűrött arcán féltő szeretet.
- Megint rosszat álmodtál? - kérdi, és átkarol.
- Nem, Kristóf. Csak a szél…
Folyt. köv.
|
