Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
2005. március 22.
Legszebb szavaink
Kosztolányi Dezső elég gyakran foglalkozott anyanyelvünk tisztogatásával. Tehette, egyike volt legszebben, legkifejezőbben fogalmazó íróinknak. Egyik kis jegyzetében játékosan is, komolyan is arról eszmélkedett, melyik a tíz legszebb magyar szó. Nemcsak a szavak jelentése, hanem hangzásuk alapján is válogatott, s végül a következőket sorolta föl: láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír. Hozzátette, ez az önkényesen választott tíz szó éppúgy jellemzi a válogató ízlését, mint nyelvünket.
Nemes Nagy Ágnes később azzal egészítette ki ezt a kis gyűjteményt, hogy Kosztolányi óta sokat változott ízlésünk, nyelvszemléletünk, némelyik kedves szavát ma már aligha sorolnánk legkedvesebbjeink közé. Évről évre szoktunk lajstromokat készíteni, ezek is igazolják az ízlésváltozást. Némelykor hirtelen divatja támad egy szónak, aztán mintha elfelejtenénk. Az anya és a szív azonban változatlanul az elsők között van, és ez így jó. Régebben gyakran bukkant föl a szelíd, mára elenyészett, mintha senkinek sem jutna eszébe, hogy esetleg szelíden is lehetne élni.
Ezerféle dolog befolyásolhatja a szavainkhoz való viszonyunkat. Néhány évtizede ha azt hallottuk: liberalizmus, Széchenyi Istvánra vagy Eötvös Józsefre gondoltunk. És ma?... Ha halkan arról beszélgettünk, milyen kilátásai vannak az országnak, eszmélkedéseinkbe beleszőttük a reményt. Napjainkban szinte teljesen megváltozott az értelme.
A szelídséget azonban sajnálom. Ha a Szentírást forgatjuk, felbukkan a Hegyi beszédben. Pál apostol azt írja, hogy Jézus szelíd volt. Érdekes, hogy komoly lexikonokban, magyarázó jegyzetekben sem szerepel. Kikopott. Értékét veszítette. Nem kifizetődő szelídnek lenni. Még a legnagyobb költők egyikéről-másikáról is leírták (példaképp említeném József Attilát), hogy "szelíd humor" jellemezte jó néhány versét. Ismerős még egyáltalán ez a kifejezés? Vagy a szelídséggel a humort is elveszítettük? Hajlamos vagyok azt hinni, hogy igen. Amit ma humornak mondanak, legtöbbször ostoba vagy alpári elménckedés. Elképedve hallgatom, mire mondják, hogy humoros. A nézőnek, hallgatónak, olvasónak arcizma sem rándul, még szerencse, hogy a nevetőgépek kisegítik a vért izzadó humoristát.
Két évig felbukkant a halk melléknév. Ennek nyolc-tíz esztendeje. Elenyészett. Persze manapság nem szokás halkan, csendesen érvelni, még talán beszélgetni sem. Olyanok lettünk, mint Babits Jónása, aki úgy vélte teljesíthetni küldetését, hogy vérben forgó szemmel akkorát bődült, mintha bika tévedt volna a térre. Jónást még kinevették és csúffá tették. Ma a harsogás a legtermészetesebb. Senki sem mosolyog, ha dörgedelmeket hall. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy mögöttük hatalmas űr tátong.
Ízlelgetem Kosztolányi kedves szavait. A kardot nem kedvelem, de Balassitól Petőfiig hatalmas hazafias hagyomány kel életre benne. Vajon mit szólna a költő e szó hallatán: gépfegyver? Netán: atombomba? És a megszentelt vér helyett a vér, az ártatlanok vére láttán...?
Ugyan mire gondolhatott, amikor a sírt választotta? A részvétre, amely akkor világjelenség volt az irodalomban, s az ő lírájában is magával ragadó megnyilvánulásait olvashatjuk? Arra a mozdulatra, ahogy letöröljük a szenvedők könnyeit? Vagy az a jelentése sejlett föl szívében, amely az elmúlást jelképezi, s amely mindnyájunkat magába fogad, amikor eggyé válunk az anyafölddel? Hiszen a cikk megírása után már alig három éve maradt...
|
