Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
2005. augusztus 3.
Ötórai jazz
A berlini Englische Garten gyönyörű hely, az angol kertrendezés látszólag szabálytalan, valójában azonban nagyon is átgondolt remeke. Közkedvelt pihenőpark, híresek a szombati koncertek. Hatalmas tölgyek közt kanyarog az út, oda igyekszünk. Elsétálunk a híres Le Corbusier ház előtt, az 50-es évek végén épült a 17 emeletes épület, betonlábakon áll. Az építész a tervezéskor világos, tágas lakásokat álmodott, és közös szociális helyiségeket, hogy a lakók ne idegenedjenek el egymástól. Kívülről nem sokat mutat, de ha jobban megfigyeljük, mégis játékos, színeket látunk, és itt-ott emberforma reliefeket a betonfalban. Ahogy közeledünk, már halljuk a zenét, hatalmas zöld pázsiton hevernek, piknikeznek az emberek, sok gyerek, persze az afro-európai szülőpárok csöppségei a sztárok: gyűrűs haj, ártatlan pillantások...Letelepszünk mi is, előszedjük a hátizsákból a kávét, teát, almatortát, és falatozni kezdünk. Van aki kosárból hűtött fehérbort emel ki, és hozzá üvegpoharakat, nekem ez nagyon imponál, a zöld közepén hűtött bor, ez már a luxus luxusa! :-) Kis tó is van, kacsákkal, nádassal, és kicsit távolabb szabadtéri színpad, ahol egy jazzbanda játszik, méghozzá nagyon jól. Egy basszgitáros, egy dobos, egy szintetizátoros, és egy pasi szopránszaxofonnal. Nagyon jól gyűri, improvizál, köréjük gyűlnek az emberek, a színpad előtti padok tömve. Körbenézek: mindenki mozog a zene ritmusára. A szaxofonszóló az égbe száll, behunyom a szemem, átjár a zene, legszívesebben én is fújnám a hangszert! Fújnád, ha tudnád, szállj le a földre! – mondom magamnak. Nagyon szeretem a fúvósokat, főként a fuvolát és a szaxofont. Közben emberünk hangszert vált, és alt-szaxival folytatja. Visszamegyünk az uzsonnánkhoz, és falatozunk picit. Az open-air előadásnak egy hatalmas fekete felhő vet véget, összekapkodjuk holminkat, és hazaindulunk. Jó lenne még maradni, ha a felhő megszánna, még egy kubai együttest is meghallgathatnánk. A vihar azonban szétsepri a nagyérdeműt, a zenészek is mentik a kényes szerszámaikat, legalább kapnak egy kis levegőt. Nem maradunk mi sem.
Nem írom le minden élményemet, csak azt ami „kijön belőlem", amit meg tudok fogalmazni. Pedig volna még, talán majd egyszer az is beérik, az sem bánt, ha unalmas lenne, hiszen ez az én naplóm! Azért remélem sikerül néha visszaadni az "akkort", és "ott-ot", egy pillanatra visszavarázsolni az elszállt napokat, perceket. :-)
A hazaút viszontagságos, az U-Bahnon elhagyunk egy csomagot, amit persze leadnak a végállomáson, nem veszik el. Késve érünk a reptérre, elektromos kisautó visz át minket a vonattól az indulási csarnokba. Hosszú keresés után találunk rá a check-in számítógépekre, ügyetlenkedünk, kapkodunk, a földi személyzet megtagadja a segítséget. Aztán hosszú üres folyosókon kétségbeesve rohanunk, keresve a beszállókaput. A megalázó bejelentkezés, az információk nem megadása, a kihalt folyosók kihoznak a sodromból, kikiabálom hát magamból az egyik népszerű magyar káromkodást. Máris hat a dolog, ismétlek, és már nyugodt is vagyok. Hidegvérrel lépek be az ötvenfokos hőmérsékletű váróba, vagyunk vagy kétszázan. Engem ez már nem izgat, itt vagyunk, megvagyunk, hamarosan otthon leszünk. A beszállás simán megy, a repülés továbbra is csodás, német szomszédomat sós keksszel kínálom, látszólag örvend a barátságos magyarnak, látom hogy Magyarországról szóló könyvet lapozgat, és magyar mondatokat olvasgat belőle. Gondolatban már történetet kerítek köré, talán egy interneten kezdődő szerelem teljesül be hamarosan? :-) Nézelődünk, izgünk-mozgunk, s boldogok vagyunk, mikor lehuppan velünk a gép Ferihegyen. Napsütésből indultunk Németországból, eső fogad itthon.
Mégis: mindenütt jó, de legjobb otthon! :-)
|
