Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
2005. október 21.
Szerelmi tragédia
E tragikus eset, mit néktek most elmondok, egy őrült szerelem végére tett pontot. Talán a féltékenység volt az a nagy hiba, melyből kifolyólag lett a tragédia. Szép tavaszi estén, ahol csendes a táj, szerelmi tűzben égett egy ifjú pár. Halkan sugdolóztak, némán csókolóztak, a boldogság tavában együtt lubickoltak. Ám az idő már múlott, a tavaszt nyár követte, a nyarat pedig az ősz hideg szele. Szerelmük mámora a tetőpontra hágott, őrjöngtek, együtt szőttek szép álmot. Egy nap aztán vitatkozni kezdtek. A fiú megütötte a lányt, majd elébe borulva kérte bocsánatát. Könnyes szemmel mondta:- Kicsi kis szerelmem csak most az egyszer bocsáss meg nekem. Imádlak, szeretlek, ne haragudj énrám, e könnyű vétket szívből bánom már. Gúnyos, sértő kacaj volt rá a felelet: Tűnj a szemem elől, nem kellesz már nekem. Tudd meg nem szeretlek már, te buta fiú. Mint a villám mikor lesújt a földre, úgy hatott a válasz a szívre. Felállt, szólni akart, de elcsuklott a hangja, s döbbent arccal nézett a lányra. Lehajtotta a fejét, s elindult az úton, szívébe nyilalt a sajgó fájdalom. Egy csak egy gondolat volt a fejében, elküldött, nem szeret, mit ér így az életem? Otthonába érve leroskadt az ágyra, merengve gondolt az elmúlt boldogságra. Tudta, hogy vége van, nem jön vissza többé, utolsó levelét eképp fogalmazta: unom így az életem, tovább nem bírom, inkább a csúf halált, mint e zord magányt választom. Mindenre gondoltam, de ezt nem vártam. Utolsó percben ezért ezt kívánom: ne legyél boldog te ezen a világon. Jussak majd eszedbe, ha már nem leszek, emlékezz vissza, hogy nagyon szerettelek. Ha később mégis megbánod a dolgot, úgy érzed, hogy többé már nem lehetsz boldog. Gyere ki a temető legzúgabb részére, ott leszek én már egy sírhalom alatt, alszom örök álmom. Borulj a sírhalomra, rám emlékezzél, arra kit te már nem szerettél. Eképpen fejezte be a fiú a levelét, melyre neve helyére egy könnycseppet ejtett. Könnyebb meghalni, mint örökké bánkódni, nem tudlak téged soha elfelejteni. Aztán csendesen elhagyta otthonát, magába zárkózva ment mindig tovább. Nem szól ő senkinek, kivel találkozott, közelgő haláláról, melyről ábrándozott. Lassan felkapaszkodott egy szikla tetejére, utolsó pillantást vetett a vidékre. Levetette magát, s mélybe zuhant, földre csapódva a lelke elsuhant. Hiába várták, nem ment haza többé, barátai mentek, hogy őt megkeressék. Hűvös őszi reggel rátaláltak végre, megmerevedve feküdt a szikla tövében. Az egyik zsebében levelet találtak, mely meg volt címezve egy barna lánynak. Olvashatatlan, hisz a vértől elázott, csak a címzett az a pár mondat. Nagy bánatosan eltemették, sírtak a szülei hisz nagyon szerették. Volt ott még valaki, kit nem vettek észre, a temető kapujában talpig feketében. Ó, hogy mit érzett ő e rövid idő alatt, gyötrődött a lelke, szíve majd meghasadt. Csak állt némán a távolba merengve, talán várt valakit, ki nagyon szerette. Eképp ábrándozott búsan egymagában, s lassú léptekkel elindult a félhomályba. Sötét este lett mire hazaérkezett, szülei kérdezték, de ő nem felelt. A temetőhöz érve lassú a lépte, hívta őt valaki, neki úgy rémlett. Bent a sírok között hevesen vert a szíve, bús tekintete azt a zug sarkot kereste. Körülötte a fák csengtek, bongtak, megállás nélkül suttogtak. És ekkor a mélyből megszólalt valaki, a halk zúgásból szavak szűrődtek ki. Meghalt a szeretőd! Miattad tette! Megcsaltad a szívét s ő ebbe halt bele. Szeretett téged, te küldted a halálba, nyugszik már a szíve a földben, egy másik országban. Az éj leple alatt valaki zokog, siratja a fiút ki már régen halott. Késő bánat ez már, maga is tudja, de a szerelem mégis gyötri, kínozza. A szellő elsuhan, csend borul a tájra, hangos zokogással borul a fejfára. Végső bánatában egy tőrt rántott elő, teljesen a markolatáig a szívébe mártja Ő. Felszökken a vére, a sírhalomra zuhan, megremeg a teste, a lelke elsuhan. Elcsendesedik minden, a temető néma, csak egy hulla a sírhalomra borulva. Másnap édesanyja bemegy a szobájába, bevetetlen ágyát üresen találja. Amint a nyitott ablakra tekint, mindent megértve zokogva borult le. Ekkor kopogtat a temető őre, benyit hozzájuk, szomorúan ül le. Halk szavakkal mondja: Lányotok nem él már, a friss sírhalmon fekszik, szívében tőr áll. A pillanatot csendes zokogás követte, az idő házaspár sírt egymás ölében. Közben a holttat behozták a házba, letették kihűlt testét a hófehér ágyba. Csodálatos arcán halvány mosoly látszott, fátyolos szeméből boldogság sugárzott. Andrea
|
