Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje http://teveclub.hu/naplo/
|
2005. október 28.
Fazekas Anna: Öreg néne õzikéje.
Mátra alján, falu szélén lakik az én öreg néném, melegszívõ, dolgos, derék, tõle tudom ezt a mesét.
õzgidácska, sete-suta, rátévedt az országútra, megbotlott egy kidõlt fába, eltörött a gida lába.
Panaszosan sír szegényke, arra ballag öreg néne. Ölbeveszi, megsajnálja, hazaviszi kis házába.
Ápolgatja, dédelgeti, friss szénával megeteti, forrásvízzel megitatja, mintha volna édesanyja.
Cili cica, Bodri kutya mellébúvik a zugolyba, tanultak õk emberséget, nem bántják a kis vendéget.
Gyorsan gyógyul gida lába, elmehetne az õz-bálba. Vidám táncot ellejthetne, de nincs hozzávaló kedve.
Barna szeme bús szomorún csüng a távol hegykoszorún. Reggel bíbor napsugarak játszanak a felhõk alatt.
Esti szellõ ködöt kerget, dombok, lankák üzengetnek: "Vár a sarjú, gyenge hajtás, gyere haza gida pajtás!"
Könnybelábad az õz szeme, hej, nagyon is visszamenne, csak az anyja úgy ne várná, csak a nénét ne sajnálná!
Éjjel-nappal visszavágyik, hol selyem fõ, puha pázsit, tarka mezõ száz virága õz testvérkét haza várja.
Ahol mókus ugrabugrál, kopácsol a tarka harkály, vígan szól a kakukk hangja, bábot cipel szorgos hangya.
Várja patak, várja szellõ, kék ég alján futó felhõ. Harmatgyöngyös harangvirág, vadárvácskák, kékek, lilák.
Öreg néne megsiratja, vissza - dehogy - mégse tartja, ki-ki lakjék hazájában, õz erdõben, ember házban.
Kapuig is elkíséri, visszatipeg öreg néni és integet, amíg látja: "Élj boldogul, õzgidácska!"
Lassan lépdel, csendben ballag, kattan ajtó, zörren ablak, onnan lesi öreg néne, kis gidája visszanéz-e?
Haszontalan állatkája, egyre jobban szaporázza, s olyan gyorsan, mint a villám fennterem a mohos sziklán.
De a tetõn, hegygerincen, megfordul, hogy búcsút intsen: "Ég áldjon rét, kicsi csalit!" S mint a szél, eliramodik.
Nyár elröppen, levél sárgul. Lepereg a vén bükkfárul, hó borul már házra, rétre, egyedül él öreg néne.
Újra kihajt fõ, fa, virág, nem felejti a kis gidát, fordul a föld egyszer-kétszer, zörgetnek a kerítésen.
Kitekint az ablakrésen ki kopogtat vajon éjjel? Hold ragyogja be a falut, kitárja a kicsi kaput.
Ölelésre lendül karja, kis gidácska, meg az anyja álldogál ott, beereszti, szíve dobban, megismeri:
õz-mama lett a kis gida, az meg ott a gida fia. Eltörött a mellsõ lába, elhozta hát a kórházba,
hogy szemével kérve-kérje: gyógyítsa meg öreg néne, puha gyolcsba bugyolálja, ne szepegjen fiacskája.
S köd elõtte, köd utána, eltõnik az éjszakába. Gida lábát két kezébe veszi lágyan oreg néne.
Meg is gyógyul egy-kettõre, felbiceg a domb-tetõre s mire a tölgyrõl lehull a makk a kicsi bak hazaballag.
Mátraalji faluszéle, kapuban ül öreg néne. Nincs egyedül, mért is volna? Ha fúj, ha fagy, sok a dolga.
Körülötte gidák, õzek, látogatni el-eljõnek, télen-nyáron, évrõl évre, fejük hajtják az ölébe.
Falu népe is szereti, kedves szóval becézgeti öreg nénét és azóta így nevezik: õz-anyóka.
Piros pipacs, szegfõ, zsálya virít háza ablakába, nagy köcsögben, kis csuporban, szivárványszín száz csokor van.
Egyiket Gál Péter hozta, másikat meg Kovács Julcsa, harmadikat Horváth Erzsi, úttörõ lesz valamennyi.
Vadvirágnak dal a párja, énekszótól zeng a háza, oly vidám a gyereknóta, nevet, sír is õz-anyóka.
Mátra alján, falu szélén, lakik az én öreg néném, melegszívõ, dolgos, derék, mese õrzi arany szívét.
Gidára vár sós kenyérke, kalácscipó aprónépre, egyszer te is légy vendége, itt a vége, fuss el véle.
|