Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
Tisztelet a halottaknak
„Mert a legárvább akinek/ még halottai sincsenek/ bora ecet könnye torma/ gyertyájának is csak korma/ álldogálhat egymagában/ kezében egy szál virággal/ mert a legárvább akinek/ még halottai sincsenek.” Kányádi Sándor
Mindenszentek napján az előzőleg rendbe rakott sírokat virággal, koszorúkkal, gyertyákkal díszítik (utalva ezzel az örök világosságra), sőt katolikus közösségekben néha otthon is annyi gyertyát gyújtanak a halottak emlékére, ahány halottja van a családnak. Mivel a néphit szerint mindenszentek, halottak napján hazalátogatnak az elhunyt hozzátartozók, sok helyen az asztalra kenyeret, sót, vizet, esetleg egy tál ételt tesznek ki nekik. Az elhunytak emlékére ajándékozzák meg ilyenkor a szegényeket, koldusokat kenyérrel, kaláccsal. A hagyományos paraszti közösségek egy részében „a halottak hetén” munkatilalom van: nem szabad földet művelni, mosni, meszelni, káposztát elsózni, hogy „ne zavarják a holtakat”, s „mert a besózott káposzta meglágyul”.
Így van ez a kalotaszegi Mérán is, ahol csak a világítás napjaként emlegetik november 1-jét. (Méra 1300 lelkes falu Kolozsvártól 14 kilométerre, néprajzilag a Nádasmentéhez tartozik.) Mérában október utolsó hetén mindenki igyekszik rendbe tenni a sírokat. Vannak olyan személyek is, akik csupán ez egyetlen alkalommal keresik fel szeretteik sírját egész esztendőben. A temető legrégibb olvasható feliratú sírköve 1696-os évszámú, tehát sírkövet már az elmúlt évszázadokban is állítottak, sírkeretet azonban mindössze az 1970-es évek közepétől öntenek. A keret nélküli sírok rendbetétele jóval több munkát igényelt, mint a mai síroké: a világítás előtti napon felásták a síron a gyepet, fekete földet hordtak rá, s a 30-40 centiméterre megemelt sír oldalaira „rástot ástak”, „felrástolták”, vagyis gyeptéglákkal vonták be körbe, hogy azok „megtartsák az oldalát”. A sír tetején a fekete földet télizöldből, „borostyánágból” (értsd: vadorgonából) készült koszorúkkal, fűzfavesszőből hajlított virágalakzatokkal díszítették. November 1-jén a hozzátartozók délután 5 óra után mentek ki a feldíszített sírokhoz. A mai 70-80 évesek emlékezete szerint már a második világháború előtti években is gyújtottak néhány szál gyertyát a sírokon, a hetvenes évekig azonban csupán „egy kis csukrot” helyeztek a fejhez. A világítónak illett a sír mellett maradnia, míg a gyertyák csonkig égtek. Aki korábban elment, azt megszólták, mint ahogy azokat is, akik 5 óra előtt gyertyát gyújtottak. Az utóbbi években jóval 5 óra előtt kimennek már a temetőbe. Nem tartják már azt sem kötelezőnek, hogy ott maradjanak, míg elégnek a gyertyák.
Mérán a hetvenes évek közepén a betonkeretek megjelenésével párhuzamosan kezdődött a sírok vágott virággal (krizantémmal, őszi bánattal) való teletűzdelésének a szokása. Az utóbbi években egyre több, egyre szebb, egyre drágább virág kerül a sírokra („ótott”, „tejes”, „borzas” krizántémok, készen vásárolt koszorúk), a gyertyák mellett a múlt évben megjelentek a külföldről hozott mécsesek is. Régebben ki-ki csak a legközelebbi hozzátartozók sírján világított, ma már ismerősök, távolabbi rokonok sírjára is helyeznek néhány szál gyertyát. Bár itt nem volt szokás a szegényeknek adakozni ezen a napon, a szegények sírjánál, látogató nélkül maradt síroknál ma is gyújtanak néhány szál gyertyát.
Új szokásnak számít, hogy a lelkész istentiszteletet tart a temetőben, mivel elődje többször hangsúlyozta, hogy a Református Egyház nem tekinti ünnepnek mindenszentek napját.
A faluban zenész cigány nemzetség is él, már a századelőtől szokás volt a fiatalon elhunytak, a cigányok sírjánál a zenés tiszteletadás. Az elhunyt nótáját húzták el a hegedűkontrán (brácsafélén). A muzsikálásért nem járt helyben fizetség, de a világítás utáni napokban a zenészek megtalálták a módját, hogy ajándékot kapjanak.
A gyermekek számára a világítás napja mindig a játék, a hancúrozás napja is volt: „fákliákat” (fáklyákat) készítettek napraforgószárból – a szár puha belső részét kifúrták, megtöltötték faggyúval, ezt meggyújtották és így szaladgáltak vele –, s töklámpásba illesztett gyertyával ijesztgették egymást a sötétben. Ha magukra is vonták a felnőttek neheztelését, az inkább azért volt, mert a hetvenes, nyolcvanas években a temető tőszomszédságában volt a téesz szérűje, asztagjai, s a felnőttek egy esetleges tűzvésztől féltek. A mérai gyermekek ma is készítenek fáklyát, mostanában inkább rongyot csavarnak egy bot végére, ezt mártják faggyúba és gyújtják meg.
Az itt élők átérzik és tiszteletben tartják a friss gyász fájdalmát, de a „világítóknak” nem kell gyászt erőltetniük magukra erre az egy napra. Nem öltöznek sötétebb színű ruhákba, egyszerűen egy látogatásfélének tekintik ezt az alkalmat.
Tötszegi Tekla
(néprajzkutató, Méra)
|
