Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
A meghökkentő mese folytatódik!
Antal József: Karácsonyi történet
(folytatás)
Mondhatom, tökéletes demonstráció! Mert egykettőre mindent megtudtam ám a „babákról”! Gondolom, már kitalálta, uram, hogy a fickó a pultnál is egy baba volt. Egy nagyra nőtt baba. Pontosabban, ahogy a pasas mondta, egy kiborg. Kiborg fotonaggyal. Manapság már elég sok van belőlük, de akkoriban szinte még illegálisnak számítottak. Hol volt még a tömeggyártás! Az emberek inkább féltek tőlük. És akkor egy zseniális gazember kitalálta! Eszébe jutott a mocsoknak, hogy az emberek azt szeretik, amit a gyerekük szeret. Szeressék meg akkor először a gyerekek a kiborgot! Legyenek az első kiborgok babák! Ártalmatlan, szeretni való gyerekjátékok… Sőt, legyen a kiborg a saját gyerekünk! Hogy is lehetne ellenállni! Szóval egy marketingkísérlet részeseivé lettünk, uram. Kísérleti nyulak voltunk és még fizettünk is érte. Persze egy munkakiborg árának töredékét… Micsoda mézesmadzag! És bevettük… Megbeszéltük a feleségemmel… Emlékszik, uram, azokra az időkre? Bolygószintű Népességszabályozási Program, Gyermekvállalási Kvóta, tudja, még a kirajzás előtt… Nekünk szerencsénk volt, hogy Liza egyáltalán megszülethetett… Esélyünk se volt második gyerekre és mindennél jobban akartunk egy második gyereket. És az a baba olyan valóságosnak látszott! Egyszóval arra jutottunk, hogy lesz még egy Lizánk. A kislánynak lesz egy szép babája, nekünk pedig megmarad a mi kis Lizánk még akkor is, amikor a lányunk már felnő! Még tréfálkoztunk is: ”Gyereket e Gyerekboltból!”. Aztán persze már nem tréfálkoztunk… Nem volt már nekünk semmiféle gyerekünk… Bocsásson meg, uram, csak letörölöm a könnyeimet… Így. Leszáll, uram? Még nem? Helyes, nagyon helyes… Még nem fejeztem be. Nos megvettük a babát… Nem volt olcsó de akkoriban nem számított a pénz. Ó! Félreértett, uram! Nem fogadom el a pénzét! Nekem elég, amim van! Bőségesen elég. Már az is több mint nagylelkűség volt öntől, hogy kifizette a metrójegyemet! Hehehe… Ami azt illeti, manapság se nagyon számít a pénz… Szóval megvettük azt az átkozott babát! Előtte Liza átesett egy teljes cétén, sejtről sejtre letapogatták, aztán csak várnunk kellett. És mi aztán kivártuk, uram! Meg is hozták karácsonyra. Dobozban, gyönyörűen becsomagolva. A legnagyobb doboz volt a fa alatt! Hogy örültünk, mikor Liza bontogatni kezdte! Nevettünk a meglepetésén, mikor szembetalálkozott önmagával a dobozban… Mi is megdöbbentünk, uram! Két Liza! Csak épp az egyik élettelen volt. Sose felejtem el, uram! Liza megpróbálta kivenni a dobozból, de hát ugyanolyan nehéz volt, mint ő maga, még nehezebb is a prospektus szerint, tudja, hogy a gyerek biztonságosan belekapaszkodhasson… Állt a dobozban, mint a Szabadságszobor és Lizának már kezdett a csalódottságtól lefelé görbülni a szája… Akkor odamentem és bekapcsoltam… Először a szeme telt meg élettel, aztán az arca, az egész teste. Ne gondoljon valamiféle rángatózásra vagy olyasmire, amit a filmeken látni, semmi ilyesmi, csak egyszerűen élet költözött belé… „Szia, Eliza vagyok.”, ezek voltak az első szavai. Lizához szólt, Liza hangján. A lányom megijedt, az anyjához bújt, nevettünk. A kiborg kisétált a dobozból, megállt előttünk, ránk nézett. Liza volt, uram! Az élő, eleven kislányunk!... Akkor, abban a pillanatban kellett volna kikapcsolni és visszapakolni a dobozába! De mi csak nevetgéltünk zavarta, bámultuk, ahogy áll a szoba közepén és visszamosolyog ránk. Végül Liza oldotta meg a helyzetet. Lassan odasomfordált, megfogta a kezét. „Ez meleg, apa!”, kiáltotta, aztán maga után vonszolta a babát. „Te igazi vagy!”, kacagta, „Gyere, megmutatom a szobánkat!” Minden olyan nagyszerűnek látszott, uram! Aztán visszajöttek, és együtt bontottuk ki a többi ajándékot… És Liza boldog volt. Maradéktalanul boldog. Mi is azok voltunk. Hirtelen lett egy másik gyerekünk… Még napokig mulattunk azon, ahogy Eliza utánozni próbálta Lizát. Ez volt az egyik alapprogramja, hogy minél jobban hasonlítson a gazdájára… Lassan olyan természetes lett, hogy ugyanolyan, sőt még olyanabb. Egy hét múlva már alig tudtuk megkülönböztetni őket. Talán csak az illatuk különbözött, illetve a kiborgnak egyáltalán nem volt szaga. Ha megfürödtek, még az illatuk is ugyanolyan lett. Persze mindent együtt csináltak. Játszottak, fürödtek, tanultak, egy ágyban aludtak, fogták egymás kezét… Lizának még az iskolai eredményei is javultak. Szegénykém! Akkor még nem sejtettük, miért… Eszünkbe se jutott… A kiborg fő programja gazdájának oktatása volt és ehhez teljes enciklopédikus tudás volt a fotonagyában, azt hittük, az együtt tanulás miatt lett jobb Liza… Most persze minden világos, de szegény kislányomat már semmi se hozhatja vissza! Ó, most már tudok mindent, uram! Istenemre! Elkövettünk minden hibát, amit szülő elkövethet. Remélem okul az esetünkből, uram és sohasem követi el őket! De hát ön olyan jó, bizonyára sokkal jobb apa, mint én voltam… Tudja, Eliza afféle bezzeg gyerek lett nálunk. Ő mindent tökéletesen csinált, sohasem nyafogott, ha tanulásról, lefekvésről vagy fogmosásról volt szó. Nem veszekedett a játékokon, mindent, amit eléraktunk, fintorgás nélkül megevett, első szóra megcsinált mindent… El tudja képzelni, uram, mit állhatott ki az én szegény kicsi Lizám, ha állandóan azt hallotta, hogy „Nézd csak meg Elizát, ő bezzeg…”! Mert mi nem tudtuk elképzelni! Mert Eliza volt az ideális gyermek és mi nagyon elégedettek voltunk vele. Engedje meg a szót, uram, szerettük! És észre se vettük, hogy a gyönyörű lányunk, hús a húsunkból mennyire szenved, hogy egy gép megelőzi őt a szeretetünkben. Mert a szeretet a legfontosabb, uram! És az, hogy ki is mutassuk! Higgye el, nem elég csöndben, befelé szeretni valakit, attól az elsorvad… Mint a mi Lizánk. Hogy szenvedhetett! Esélye se volt többé hibázni… Még megpróbálta állni a versenyt, legalább az iskolában, ahová a kiborg nem mehetett. Meg akarta mutatni, mennyit ér… De nekünk semmi sem volt elég! Ott volt Eliza, az eleven enciklopédia, a mérce. És nem tudtuk, nem vettük észre, hogy a mérce hamis! Vakok voltunk, süketek. Nem szabad, uram! Nem szabad egy gyereket olyan versenyekbe kényszeríteni, ahol csak alulmaradhat. Most már tudom… Egyik este…
* * *
Egyik este nem találtam Lizát az ágyában! Csak a baba feküdt ott készenléti módban… Liza a gardróbban volt. Aludt ő is, megágyazott magának a szőnyegen… Visszavittem az ágyába. Felriadt, belém kapaszkodott, sose felejtem el a tekintetét… És ahelyett, hogy magammal vittem volna az ágyunkba, megvigasztaltam volna, egyáltalán, csak megkérdeztem volna, hogy mi a baj, csak visszavittem az ágyába és otthagytam… Nem sírt, de reggel megint a gardróbban találtuk. Persze jól leteremtettem. Akkor sem sírt, csak nézett ránk szomorúan. „Ti már nem szerettek engem.”, csak ennyit mondott és elment az iskolába. Este én értem haza elsőnek… Ahogy jöttem befelé, a kukában valami furcsát, nem odaillő fehéret láttam, mintha egy halottsápadt kéz kandikált volna ki a fedél alól… Egy kicsiny, halottsápadt kéz… Persze elhessegettem a látványt. Beléptem a lakásba. Elém futott a kislányom, ahogy minden nap. De hiszen mostanában két gyerek szokott elém szaladni! „Hol van Liza?” „Én vagyok Liza!” „Hova tetted a lányomat, átkozott gép?” „Én vagyok Liza, Apa!” Hazudsz! Csak egy gép vagy!” „Jaj, apa! Ez fáj! Fáj!” Uramisten! A kukában az ott tényleg egy kéz! ”Megölted a lányomat, átkozott gép!” „Ne, apa! Ne, én nem… Nem… Apa!” Ki a kukához, még segíthetek, kell, hogy segíteni tudjak… Mi ez? Testrészek összevissza, abból a karból még kiáll a csont, mintha a hulladékdarálón próbálták volna lenyomni… Csont… Ez nem csont! Valami fém! Mi ez? A kezem… A kezem csupa vér! Vér? Ez nem az én vérem! Liza! Nem lélegzik! Nem lélegzik! Istenem… Istenem… Megöltem… Megöltem a lányomat! Meg…
* * *
Mi? Mi az? Maga az, uram? Bocsásson meg! Azt hittem, már képes vagyok… Hogy tudok beszélni róla. Azt hittem… Tizennyolc éve… Akár már unokám is lehetne… Liza… Köszönöm, uram! Köszönöm, hogy meghallgatott… Mi? Mi az? Mit akar? Nem kell a pénze! Hagyjon békében! Vigye innen! Takarodjon! Menjen már haza! Vigye a babáját!
|
