Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
2006-02-26
Róma 8.
Reggel csúnya, esős időben gyalogoltam a Vatikán fele. A folyóparton haladva figyelgettem az ébredő Rómát. A börtönszerű, kimondottan csúnya, szürke zsidó iskolát a fölöslegesen ott tébláboló biztonsági őrökkel. Sajnáltam szegény gyerekeket, hogy egy vidám, hangulatos intézmény helyett a világpolitika szele miatt így kell iskolába járniuk. Továbbmenve egy börtönépületet figyeltem meg, éppen akkor hoztak két személyt, nyolc carabinieri kíséretében. Vajon annyira veszélyesek voltak azok a bűnözők, vagy ezt is túllihegte a mindent előíró uniós jogszabály? Néha megálltam a térképemet tanulmányozni, a járókelők többsége kedvesen, segítőkészen nézett rám. Éreztem, ha kérdeznék, segítenének. A szürke, esős reggel lassan barátságossá vált. Majdnem célomhoz érve egy kávézó nevén mosolyogtam jót. Caffé San Pietro. Hogy is hívhatnák itt másként?
Aztán egyszerre csak megpillantottam a Szent Péter teret. Sokszor láttam filmen, tévében, de így élőben egészen más volt. Talán nagyobbnak képzeltem, talán elérhetetlenebbnek. S csak álltam ott, meghatódottan, aztán igyekeztem tovább a Vatikáni Múzeum fele. Útközben még a svájci gárdistákat is lefényképeztem. Békésen tűrték. Gondolom megszokták már, mint a sztárok.
Hatalmas sor kanyargózott a múzeum előtt a csípős novemberi szél ellenére. Gyorsan haladtunk, nemsokára már a biztonsági beléptetőrendszeren is túljutottam, s tétován álltam a múzeum előcsarnokában. Sehol egy irányítótábla, vagy egy pult térképekkel. Aztán mégiscsak megtalálom a pénztárt, kisebb felfedezőút után a bejáratot is. Azért sokat segített volna egy térkép. Nemcsak a tájékozódásért, hanem az igencsak szűkös látogatási időt is jobban be tudtam volna osztani. Az idegenvezető kismagnó viszont ügyesen szervezett. Nem termekre osztva vezet, hanem a műkincsek száma szerint. Gyors, praktikus. A lépten-nyomon útba kerülő múzeumi üzletek is furcsák számomra. A gazdag látnivalókat fényképezni nem szabad, de képeslapot, reprókat sem lehet vásárolni, csak néhány kiállított tárgyról. Talán a novembert nem tekintik szezonnak, s azért volt annyira hiányos az ellátottság? Nem tudom. A mindenütt hömpölygő turistaáradat nem sugallta nekem a szezonon kívüliséget.
A Vatikáni Múzeum értékeiről nem tudok mesélni. Hihetetlenül gazdag, szép gyűjtemény, több napra lenne szükség csak a felületes látogatáshoz is. Egész részlegeket kellett fájó szívvel kihagyjak abban reménykedve, hogy talán még eljutok ide, s megnézhetem. A képtárban legszívesebben napokat töltenék. A modern részlegét mégis teljesen ki kellett hagyjam, hogy időm maradjon a sok szép szoborra, a Raffaello Stanzaira, a Sixtusi-kápolnára. Már maga az épület is nagyon szép, egy-egy ablakkeret, ajtó is szemet gyönyörködtető műkincs. Zárórakor szinte szomorúan mentem a kijárat fele. Egy nap semmiképpen sem elég egy ekkora múzeumra. S akkor még nem is meséltem a tárolószekrények végeérhetetlen soráról, amik magukban is múzeumi tárgynak tűnnek, vagy a különleges kiképzésű duplaspirál alakú lépcsőről.
A múzeum után a Szent Péter székesegyház kupolájába mentem fel. A liften kívül még 320 lépcsőfok teszi próbára a látogatót, de a látvány, ami fenn fogad, megéri. A kupola belülről is csodálatos. Először fentről pillantottam meg a székesegyházat. Elképesztően nagy, fenséges, szép. Michelangelo tervezte a kupolát, Giacomo della Porta, majd Domenico Fontana fejezte be. Belülről mozaik borítja, alsó szegélyén óriási betűkből álló felírat: Tu es Petrus et super hanc petram aedificabo ecclesiam meam et tibi dabo claves regni coelorum (Te Péter vagy és e kősziklára építem egyházamat és neked adom a mennyország kulcsait).
Kívülről is körbejártam a laternat. Többször is. Bár madártávlatból megcsodáltam a rendezett vatikáni kerteket, a virágokból kirakott pápai címert, s egész Rómát. Lefele menet egy baráti látogatással megtiszteltem a székesegyház homlokzatát díszítő apostolszobrokat, majd siettem lefele, hiszen márt várt Gery és a hatalmas templom a rengeteg látnivalóval.
Lépésről lépésre ismerkedtem meg a sok szép pápasírral, a szobrokkal, festményekkel, a főoltár baldachinjával, Michelangelo Pietájával. Gery szakszerű idegenvezetésével sorra tárta fel titkait a hatalmas székesegyház. Nem győztem betelni a látnivalókkal. Valahogy a fáradtságomat is elfelejtettem. Nemcsak a művészi értékek ejtettek rabul. Annak a helynek lelke van. Azt hiszem ott értettem meg, hogy miért kell a muzulmánoknak is elzarándokolni Mekkába.
A sok látnivaló kitöltötte a délutánt, így már nem maradt idő a II. János Pál pápa sírjának s a Magyarok Nagyasszonya-kápolnának a meglátogatására. Még megnéztük az előcsarnokot, meg a hatalmas bejárati ajtókat. Aztán továbbindultunk. Legnagyobb örömemre megnézhettem a kupola laternájából már megfigyelt Campo Santo Teutonico nevű kis temetőt is.
Aztán egy kicsit elnézelődtem még a svájci gárdisták őrizte vatikáni államhatáron. Rettentően komolyan veszik munkájukat, méltósággal adva hangsúlyt az aprócska állam határforgalmának. S ahogy szalutáltak kilépésünkkor, teljesen meghatódtam. Ezt még az unokáimnak is el fogom mesélni, hogy „amikor a svájci gárdista szalutált…”
Utolsó programként már csak egy számomra nagyon érdekesnek tűnő kegytárgyboltot látogattunk meg. Vásárolgattam az otthoniaknak, szívesen nézelődtem a bolt sokszínű apróságai között.
Fenséges pizzavacsora koronázta meg napomat. Ismét találkoztam a már megszokott római kedvességgel, a mosolygós kiszolgálással, a kis vendéglő marasztaló otthonosságával. Aztán már nem is maradt időm a másnapi néznivalóim megtervezésére. Rómában a napi nézelődés után nem kellett ringatás az elalváshoz.
|
