Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
2006-03-11
Róma 10.
Szerdai napomat a Capitolium dombon kezdtem. Kisebb várakozás után be is jutottam a múzeumba. A várakozás oka számomra ismeretlen maradt. Egyetlen látogató sem volt előttem, órarend szerint is már nyitvatartási idő lett volna, a jegypénztárnál mégis olyan furcsán nézett rám a hölgy, mintha a Holdról érkeztem volna.
A múzeum gazdag. Sok szép, történelemkönyvből ismert műkincs található itt számomra ismeretlen logika szerint elrendezve. Persze térképet itt sem adnak, de a rendezetlenség, szervezetlenség hamar összekovácsolta azt a pár embert, akik együtt nézelődtünk, s hamarosan egymást segítve fedeztük fel kinek-kinek elbújt kedvencét. Nagy hasznát vettük az én angol útikönyvemnek, abban mindenki eligazodott, s fittyet hányva a hiányzó eligazító tábláknak, feliratoknak, vidáman nézelődtünk.
Michelangelo bronz mellszobrát hosszan elnéztem. Egy olyan ember, aki még 86 évesen is alkotó munkát végzett, úgy éreztem megérdemli, hogy időt szánjak rá. A Capitoliumi nőstényfarkas már sok másolata révén ismert volt számomra, de valahogy meghatódtam, hogy most az eredeti előtt állhatok. Aztán a Bernini Medusa-fő szobra, meg a Tövishúzó ifjú szintén tetszettek. Elnézegettem a restaurátorok munkáját, ahogyan Marcus Aurelius lovas szobrán dolgoztak. Nagy élmény volt, hogy a két múzeumot összekötő földalatti folyosó is kiállításként működik, közben gyönyörű kilátással a Forum Romanumra. Egyben meglátogatható az ókori Tabularium, az állami levéltár is. Itt vidám élményben volt részem. Ahogy nézelődtem, a múzeumi őr hölgy megszólított, természetesen olaszul. Én mosolyogva adtam tudtára, hogy nem megy nekem ez a nyelv, talán próbálkozzunk az angollal. Az meg neki nem volt jó, de valamilyen okból nagyon szeretett volna mesélni az ő részlegén levő dolgokról, gondolom beleunt már a magányos hallgatásba. Hihetetlen türelemmel magyarázta, kézzel-lábbal a Tabulárium történetét, kincseit, s valamilyen módon meg is értettem. Vagy csak úgy hiszem, hogy megértettem? Mindenképpen kellemes emlékekkel távoztam a részlegéből, s nevetve figyeltem mentemben, ahogyan az utánam jövő amerikaiakat vette máris kezelésbe.
Az összekötő folyosóban rendezetlen összevisszaságban láthatóak ókori pogány templomokból kikerült faragványok, kora keresztény sírkövek, régi írásos emlékek, egyszóval rengeteg érdekes kő, ami mellé hej, de jó is lett volna, ha bár feliratot tesznek.
A múzeumból az Aventinus fele vettem az utamat. Először egy nagyon szép, régi templomba mentem, a S. Giorgio in Velabro-ba. Szent György egyik csodájának emlékére építették, egyszerű, letisztult formájával nagyon megtetszett nekem. Bent IX. századi falfestményei, szép cosmata padlója megérdemelte, hogy időt szánjak rá. Közvetlen mellette a Pénzváltók diadalíve húzódik meg. 204-ben készült, s a történetén jót mosolyogtam. Septimius Severus tiszteletére emelték a bankárok, mert bár a császár intézkedései nem kedveztek nekik, de remélték, ezáltal a kegyeibe kerülnek. Közel hozzá egy hihetetlenül lepusztult diadalív ácsorog magában. Nagy valószínűséggel Nagy Constantinus korából származik, s bizony nagy fantázia kell, hogy meglássuk benne az egykori szépségét.
Innen a S. Maria in Cosmedin templomba igyekeztem. Sajnos felújítás miatt zárva volt, így csak az előterében levő Bocca della Verita-t, az Igazság száját nézhettem meg. Valaha fontos szerepe volt, mert ha olyan asszony tette be a kezét, aki hazudott a férjének, bizony leharapta a kezét. Működött is jó ideig, amíg egy kikapós, de eszes menyecske túl nem járt az eszén. Akkor bizony megsértődött, s azóta csak mint turista látványosság működik.
A templom előtti teret is a híres kőről nevezték el Piazza Bocca della Verita-nak, s pár szép ókori templom is látható itt még. Körbejártam, elnézegettem őket, de az elmúlt napokban látott rengeteg szépség után már nem hagytak bennem különösebb élményt. Itt volt az egykori marhavásártér, ma nagyon hangulatos terecske, a szökőkút vidám csobogása leülésre csábított. Elnézegettem, ahogy egy téren jól megférnek az ókori templomok, a középkori építészeti emlékek, a barokk szökőkút, s itt-ott a modern építészet is helyet kért magának.
Aztán a visszafele sétáltam a déli napsütésben a Trastevere negyedben. Egészen más volt, mint a reggeli félálmában. Csak úgy pezsgett az élet a kis vendéglők körül, a boltok is mind nyitva voltak. Nagyon tetszett nekem az a hangulat. A talpalatnyi zöldségesnél gyakorlatilag minden kapható volt, ami egy ebédhez szükségeltetik, a cérnaüzletben meg varroda is működött. Gondolom a jobb időkihasználás miatt, semmiképpen sem a helykihasználásért. Olyan összezsúfolt üzletecskét még elképzelni sem tudtam volna, nemhogy számon tartani, mi hol található benne. Ráérősen sétáltam élvezve a negyed hangulatát. Egy üzlet lépcsőjén igencsak viharvert külsejű, hajléktalannak tűnő ember írt sms-t a mobiltelefonján. Ez is olyan ellentmondásosnak tűnt számomra.
Délután a tengerpartot látogattuk meg. A hideg, metsző szél ellenére nagyon tetszettek a haragos, szürke hullámok. Én mindeddig csak nyári melegben jártam tengerparton, amikor a homok, a víz csak úgy hívogatja a strandolókat. Ennek a téli délutánnak sajátos hangulata volt ott a parton. A hullámok is egészen másként csapódtak, mint a nyári naplementéken. S ami hiányzott, az a fülledt, sós kagyló és algaszag. Helyette egy tartózkodó finom sóspára borította be a sziklás partot. Szép volt, s amikor elbúcsúztam a szikláktól, a hullámoktól, azt kérték, mennék még vissza máskor is, hadd lássam őket nyári pompájukban is. Remélem megtehetem.
|
