Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
Maradj még ősz
Lucskai Vincze: Maradj még ősz
/részlet/
maradj még ősz
maradj
vessed még
andalgó lépteink
avar ágyát
ha platán hullatja
mélán
koronáját
és borzos kis gömbjeit
szerteszórja
izzó udvarán
maradj még ősz
maradj
belénk karolva
dalolva
búgva
susogó lombod alatt
mi összebújva
hallgatjuk kócosan
pánsíp hangját
zizegő levélnek
mint alá hullnak
s álmos tó vizéhez simulnak
lebegőn
szeretőn
...
távozó őszöm
mint én is őrzöm
királyi pompád
bársony palástját
őrizd te is
szívünk
apró avar titkát
Juhász Gyula: Október
A fény arannyal öntözi még
A szőke akác levelét,
De ez a fény, megérzem én,
Már októberi fény.
Az alkony lila fátyla alatt
Tarka tehenek hada halad,
Vígan elbődül, hisz haza tart,
De ez már őszi csapat.
A kertben tarkán égő színek,
Virágok, dúsan vérző szívek,
Rajtuk az este harmata ring,
De ez már őszi pompa mind.
Fényt, krizantémet, dalt, harmatot
Lelkemben vígan elringatok,
Megszépül lassan, ami rég volt,
De ez már októberi égbolt!
Juhász Gyula: Fák
Oly mozdulatlanul nyugodtak
A kerti fák az őszi fényben.
Talán a nyárról álmodoznak,
Csak egy levél hull néha szépen.
Az élet csöndje ez a béke,
A nyugalom e nagy tenyészet,
Örök erők szent szövedéke,
Lehullt levél én, elenyészek.
Avar leszek majd az avarban,
Míg fölöttem a fiatal fák
A lombjaikat diadallal
Az örök égnek fölmutatják.
Juhász Gyula: Dús őszi nap…
Dús őszi nap: talán ez az utolsó
S talán azért is oly szép. Bús remek.
Pereg az ákác lombja és az orsó,
Sorsom orsója is gyorsan pereg.
A nap most ontja aranyát pazarlón,
Hogy megremeg e fényben a levél
És néha szél jön és csöndes viharzón
Aranyeső hull, haldokló, ledér.
Ó nap: te is búcsúzol már e tájról
S tűnt nyári ünnepek fényét viszed,
A tarlón már szürkéll az őszi fátyol
S dérrel derűsek már a reggelek.
A csorda már a kora délutánban
Ballag haza, az árnyék egyre nő
S az őszirózsák hervatag hazája
Szelíden vár: a boldog temető.
Jenei Gyula: Majd megérkezel
Majd megérkezel az alkonyatban
tévedéseid macskakövein lépdelsz
öreg leszel és öntelt
nem emlékszel egymást indázó
mozdulatainkra
csak hogy közünk volt a másikhoz
a jóvátehetetlen múltra emeljük
nehéz borospoharainkat akkor
mázsányi súllyal szívünk helyén
mert szívünk se lesz
csak a titkos gondolatok kócolódnak
odavetett mondatainkban
mintha szerettük volna egymást
mintha ismerős lenne
ahogy a telihold kezünkre világol
ahogy tükröződik italainkban
arcaim közül kiválasztok egyet
s mint tévedésemet mutatom
hogy lássad
olyan is lehettem volna.
|
