Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
Mertigaz.
6hetesen magatokhoz vettetek,sokat játszottam a gyerekekkel és nagyon boldog
voltam Veletek. Ahogy nőttem,egyre nőtt a mozgásigényem és vele együtt
az étvágyam is. A gyerekek nem akartak velem játszani,ha odamentem egy
simiért,sokszor még belém is rúgtak. Aztán egy nap beültettetek a
kocsiba.Én olyan boldog voltam,végre hónapok óta először látok mást is
a kennelen kívül.Az autópálya szélén álltunk meg.Eldobtátok a
labdámat.Futottam utána,de mire visszaértem Ti már sehol sem
voltatok.Kétségbeesetten rohangáltam a kocsik között,labdával a
számban.Az autósok dudáltak,de volt olyan is,aki még rá is
gyorsított.Ki akartam futni az út szélére,mert nagyon féltem.Hirtelen
egy hatalmas ütést éreztem az oldalamon és többet nem tudtam
felállni.Nagynehezen kikúsztam az út mellé.Próbáltam utánatok menni,de
nem sikerült.Körülöttem minden véres volt.Fáztam,sötét volt és féltem.A
labdámat még mindig fogtam,biztos voltam benne,hogy visszajöttök
értem.Hiába nyüszítettem,ugattam,senki nem állt meg segíteni.Több órás
fekvés után megállt mellettem valaki,nem törődve a vérrel és a
sárral,betett az autóba.Egy fehér köppenyes férfi szaladt a
kocsihoz,amikor megálltunk.Már csak a fejét csóválta.Új gazdám,aki
15perce ismert,nagyon sírt és megölelt.Csak akkor engedtem el a
labdámat,hogy megnyaljam a kezét,hogy azt tudjam neki
mondani:"Köszönöm".Aztán elaludtam,az utolsó dolog,amit
hallottam,gazdám kétségbeesett zokogása volt.Már nem félek,nem fázom és
nem fáj semmim sem.
Meghaltam.Talán ha nem rágom szét a cipőket és nem eszem annyit,még mindig élhetnék...
|
