Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
*.*
"Félmondatok a gentile sessonak
Ne szólj, kérlek hagyj magamra a hegyek között szilánkosra törő napfénnyel. És azután. A tegnapok kétkedő egymásba rohanása tán hívogató lehet és lecsókolnál egy boros üveg hányott ajkáról. Mint akkor New Orleans-ban. Tán kár volt anyád szóit a teljesség felé átkozni, s meghalni hamvaidból újra. Várj a világ végére. Főnix testedben dobolnak a sóhajaim közti szünetek. Várj a világ végére, mikor már nem leszek én, hajnalból fordult keserűség. Szempilláim között átszaladnak a hegedű hangjai, s egyetlen valóságodból rajzolok tovatűnő cigarettafüstöt a homlokomra. Nézd ahogy ragyogok az ablakpárkányon és gyengéden szeretkezem a tavasszal. Ócska ribanc a szépség, s nyomában vállat von a magány. Tán virágba fordult a suttogásod, és szemed lehunytad ócska énekekben keresni a tökéletességet. Olykor mindennek vége. Éhezem a lábam alatt sínylődő negyedik életére, majd hosszú csíkokat vágok a szemem alá. Talán részeg vagyok. Persze nem szeretetből. Hol van már az az erő, mivel üres egekben csillagokat feszítettem a szembeszélből születni. Félelemmel nézek saját szemembe, megrémülök az örökkévalóságtól mikor összedőlnek az emlékezetemben élő házak. Tán egy szőlő lankáján feküdtem a pillangók között. Minden pillanat nehéz volt az éjszakából, s vezessen valaki, hát a bűbájosok. A tenyeremben mozgásnak indulnak az élet folyói, mert követni fognak a rettenthetetlenek. Nem hiszek az isteneitekben. Ha ők, hát magam is az vagyok, mert a Dunaszélről szakadó esőben megerőszakolom az érzéseiteket. Persze nem tudsz már mosolyogni, csak kegyetlen tekintettel gyűrnél a farzsebedbe. Adjatok hát nagyobb kést a kezembe, hogy jobban téphessem ki szíveteket és kevésbé fájjon az otthontalanság. Nem tudok már a hajad közé bújni, s rohamosan szakad alá az idő. Puszta nevetség valami egyszerűség érdekében. Részeggé iszom magam az illatokból és köszönöm, hogy erősebb lehettem általad végnapjaimban. Élőszörátalszom az álmaimat, s nem mérget lélegzek ki a hajnali ködbe. Tán gyenge vagy ésalattam fogod meg a kezem. Tán elosonok a villamosok felé, nevetek a szemöldöködön, még ha fáj is. Ne tagadd meg magad, nem csupán csodálatból fakad a szerelem. Kár volna bottal járnod kevélységből, még sikoltanak a kígyók eredendő gyönyörűségből a kezedben."
|
