TeveClub! - Az én oldalam

Az én oldalam - Naplóm

Tartalomjegyzék

A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/

3/3

Szerző: The DJ

Jó nagy kieséssel ugyan, de itt van a harmadik és egyben utolsó része a sorozatomnak. Már jó ideje be akartam fejezni, de mint ahogy az oly sokszor lenni szokott ismét közbeszólt az élet, így nem tudtam elkészülni vele egészen mostanáig. (Talán erről születni fog a későbbiekben egy újabb történet, hisz ez is elég meseszerű…) Remélem, akik követték az előző részeket még nem felejtették el a sorozatot és a befejezést is izgalommal olvassák majd végig. Akiknek új lenne a történet és kíváncsiak az előzményekre azok megtalálhatják az első részt ITT, a másodikat pedig ITT. Most pedig akkor térjünk vissza a mesénkhez és nézzük hogyan is alakult tovább a fiú és a lány sorsa.

A legtöbb ember ismeri az érzést mikor annyira Szeret valakit, hogy az már szinte fáj. Fizikai fájdalmat okoz minden perc, amikor nem lehet vele, nem érintheti, nem érezheti. Ugyanígy volt ezzel a fiú is. Valami kimondhatatlan kettősség volt benne. Egyrészt még soha az életben nem volt ilyen boldog, másrészt viszont bármit megadott volna érte, hogy átölelhesse már végre azt a lányt, aki többet jelentett neki mindennél. A gond csak az volt, hogy akárhányszor erre gondolt előtört belőle valami mélyről jövő titkos félelem, ami azt sugallta, hogy ez nem lesz olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Hogy is lehetne az? Tudta, hogy mindez az egész, amit eddig felépítettek még közel sem a valóság. Egy csodálatos álom, egy levegő buborék, ami bármelyik percben kipukkanhat. Nem akart erre gondolni, nem mert erre gondolni, mégis tudta, hogy ez nem mehet örökké így. Érezni akarta a lányt, hallani akarta a hangját és biztos volt benne, hogy ez nem csak az ő legkedvesebb vágya. Még mindig repült az idő mikor egymással beszélgettek, de a találkozás mégsem került olyan sűrűn szóba, mint amilyen sűrűn ők ketten gondoltak rá mikor nem lehettek „együtt”. Féltek a másik előtt szóba hozni, mert tudták, hogy ez azt jelentené, hogy véget ér ez a csodálatos boldogság és bármilyen szép is lehet a folytatás, mégis tartogat valamiféle bizonytalanságot, aminek még esélyt sem akartak adni. Egy hűvös tavaszi éjszakán mégis történt valami, ami a történések megállíthatatlan láncolatát indította el kettejük közt...

Csendes éjszaka volt, a fiú feküdt az ágyán, bámulta a plafont, de közben gondolatban teljesen máshol járt. A telihold fénye misztikusan világított be az erkélyes kis szoba ablakán és a hangfalakból szóló lassú muzsika még varázslatosabbá tette a pillanatot. Nemrég búcsúzott el a lánytól, mégsem tudta kiverni a fejéből a beszélgetést. Ugyanazt tette, amit minden nap szokott miután elvált a kedvesétől. Szóról szóra, mondatról mondatra újra és újra átpörgette a fejében a beszélgetést és eközben ismét átélte az egészet. Legtöbbször annyira belemélyedt az emlékekbe, hogy észre sem vette magát és mosolyogni, nevetni kezdett. Olykor még hangosan ki is mondta: „Istenem, de imádlak.” Így telt minden egyes este mióta megismerte Őt. De most egyszer csak történt valami szokatlan. Maga se tudta mi, de a teste bizseregni kezdett, képtelen volt fekve maradni. Érezte, hogy cselekednie kell. Annyira hiányzott neki a lány, annyira vágyott rá, hogy elmondja neki mennyire Szereti. Tudta, hogy nem várhat tovább. Meg kell tennie az első lépést, mert ha túl sokáig vár talán örökre elszalasztja azt, akiben megtalálta élete párját. Fogalma nem volt mit csinál, életében először tervezés nélkül spontán cselekedett. A szíve majd kiugrott miközben csöndesen kilopózott a házból és az utca felé vette az irányt. Kilépett, fejével izgatottan balra-jobbra tekintve nyugtázta, hogy az egész környék alszik, csendes minden. „Végre megteszem, cselekedni fogok. Hallani fogom a hangját: Felhívom!” Lassú léptekkel sétálni kezdett, közben észre sem vette, hogy mennyire hideg van. Az agya mintha kikapcsolt volna és hirtelen azon kapta magát, hogy a hüvelykujja már a tárcsázás gombon pihen, a kijelzőn pedig már a világ legszebb női neve volt olvasható. Talán soha nem félt még életében ennyire. Nem volt rá oka, mi lehetett volna? Mégis félt, hogy a szíve egyszer csak egy óvatlan pillanatban pattogva távozik majd a mellkasán keresztül. Fontos hívások esetében mindig eltervezte mit fog majd mondani, hogy ne érjék meglepetések, de most nem tett semmi ilyesmit. Csupán nyelt egy nagyot, próbálta csitítani a szívdobogását, hogy hallja tőle a telefont, majd reflexszerűen megnyomta a tárcsázás gombot. Abban a pillanatban még az eddiginél is csendesebb lett minden. Melegség futott át rajta, szinte már forróság. És elkezdődött: …kicseng…kicseng… Talán a csengés hatására, de az agya ekkor tért vissza a készenléti állapotból, s hirtelen a fiú gondolkodni kezdett. „Uram Isten! Hány óra? Biztosan alszik már, mit csinálok? Hülye, hülye, hülye… És ha felveszi mit mondok, mit akarok? Még nem is beszéltem vele, nem mondhatom neki egyből, hogy Szeretlek. Mit fogok csinálni? Végem van.” És a telefon csak csörög tovább, még egy és még egy… „Szerencsém van, úgy tűnik nem veszi fel, nem lesz baj. Mit is gondoltam én hülye?” Elhatározta, hogy egy utolsó csengést még megvár, majd gyorsan leteszi és megpróbálja elfelejteni ezt az egész butaságot, amit hirtelen elkövetett. …kicseng… Már épp a megkönnyebbülés vett rajta erőt és a hüvelykujjával keresni kezdte a megszakító gombot, de egy váratlan, álmos hang közbeszólt: „Igen?” Azt hitte a szíve már nem verhet hevesebben, de mint oly sokszor az életben ismét rá kellett jönnie, hogy tévedett. Ráadásul most már biztos volt benne, hogy nincs menekvés, nem teheti le, nem szaladhat el, nem teheti semmissé. A vonal másik végén ott van az, akit annyira Szeret. „Jó ég, mit mondjak? Felkeltettem, ez már biztos. Annyira hülye vagyok, és most elásom magam a szemében egy életre, ennyi volt, elcseszted, vége, ügyes vagy, gratulálok.” Amíg a fiú agyán ilyen és ehhez hasonló butaságok futottak át addig a lány szíve is hevesebben kalimpált, mert amint kezdett eltűnni a szeméből az álom úgy kezdett ráébredni Ő is, hogy ki van a vonal másik végén. Mégsem tudott megszólalni. Mindketten csak hallgattak és a saját gondolataikkal harcoltak. Végül a fiú pár másodperc, óráknak tűnő néma csend után kinyögte a legkézenfekvőbb, ugyanakkor legbutább mondatot, amit abban a helyzetben mondhatott: „Szia, te vagy az?” A kézenfekvő válasz után ismét fogalma sem volt mit mondjon, így hát megkérdezte a lánytól felkeltette-e. „Hát…igen, de nem baj, mert úgy sem aludtam még mélyen.” Ez volt az a mondat, ami után a fiú úgy érezte elkezd zuhanni lefelé, és ha lett volna a kezében a telefonon kívül bármi biztos, hogy elkezdte volna vele ütlegelni magát, amiért ilyen butaságot tett. Fogalma sem volt hogyan tovább és újabb hosszú csendes másodpercek következtek. Így ment ez minden nehezen megszületett mondat után, mégis valahogy jó érzéssel töltötte el őket, hogy tudták: Végre nem csak az interneten keresztül beszélgetnek. A technikán ugyan még lett volna mit csiszolni, mert a társalgás alatt minden lényegtelen butaságról volt szó, csak épp kettőjükről nem. Egyikük sem merte felhozni, nem hogy még kimondani azt a bizonyos SZ betűs szót. Aztán valahogy egyre könnyebbnek tűnt minden. Az egy perces csendeket kezdték felváltani a fél percesek és végre már nem csak az időjárásról és az út menti fákról beszélgettek, hanem kezdtek rátérni azokra a témákra, amikről mindig olyan vidáman elcsevegtek. Ismét nem telt bele sok időbe és már fel sem tűnt egyiküknek sem, hogy „idegenek”. Úgy beszéltek a másikkal, ahogy a megismerkedésük óta minden nap tették. Viccelődtek, mosolyogtak, csipkelődtek, úgy érezték sosem akarják letenni. Aztán persze megtörtént, ami szokott: Az élet egyik kellemetlen hangja ismét közbeszólt: „Az ön egyenlege 300 forint illetve 5 perc alá csökkent…” A fiú megriadt és hirtelen visszatért a valóságba. „A fenébe. Ez meg fog szakadni. Nem sok időm van. Sok mindent elmondtam, de a lényeget, amiért felhívtalak még nem. Bár úgyis tudod, de mégsem hallhattad eddig. Úgyhogy most remegő térdekkel és zakatoló szívvel, de kimondom: Szeretlek, imádlak, Te vagy a mindenem és örülök, hogy felhívtalak, mert legalább annyira angyali a hangod, amennyire Te is az vagy. Angyalom. Aludj jól, vigyázz magadra. A lehető legszebbé tetted az estémet és sosem fogom ezt a pillanatot elfelejteni.” Hallani lehetett, amint a lány elpirul és halkan felnevet, majd mielőtt végleg megszakadt volna a telefon még egy utolsó mondat volt az, ami eljutott a fiúhoz: „Én is Szeretlek.” Élete legszebb mondata volt. Élete legszebb perce volt. Élete legszebb hangja volt. Élete legfelejthetetlenebb butasága volt. Már javában elmúlt 0:00, a tegnap feltöltött telefon egyenlege is az aktuális idő számjegyeivel volt egyenlő, ő mégis képtelen volt letörölni a vigyort az arcáról. Mindezt az sem tudta elfeledtetni vele, hogy ráébredt: Miközben Vele beszélt csak gyalogolt előre és előre, eközben pedig elérte a szomszédos község határát, ami csupán 5 kilométerre volt onnan, ahol lakott. Hiába, ilyen a Szerelem. Olyankor megszűnik a világ. A hazafelé út már kevésbé tűnt rövidnek, kezdte megérezni, hogy bizony hideg van még a pólóban való hajnali túrákhoz, de még mindig mosolygott. Hazaérte után befeküdt az ágyba és ismét a plafont nézte, pont úgy, ahogy pár órával ezelőtt. A lánnyal folytatott beszélgetést pörgette le a fejében újra és újra, egy dolog azonban más volt, mint eddig: Immáron a világ legcsodálatosabb hangján szólalt meg a fejében minden egyes általa kimondott szó. Aznap hajnalban a fiú nem aludt. A szemét sem csukta le. Nem merte megkockáztatni, hogy ébredés után az egész csak egy álom legyen. Ehelyett újra és újra lejátszotta a beszélgetés minden egyes szavát és csak mosolygott és mosolygott, mert elhinni sem merte, hogy ez a valóság. Sosem adott az élet neki még ennél nagyobb ajándékot, de ennél többet nem is kért volna...

Másnap mindketten alig várták, hogy gép elé kerüljenek, és jól kitárgyalhassák a hajnalt. Órákon át beszélgettek, minden tökéletesebb volt, mint valaha. A fiú is örült, hogy a csöndek és az összehordott butaságok mellett is minden ennyire csodálatos maradt. Ledőlt egy újabb fal, ledőlt egy akadály. Ráébredtek, hogy nem kell félniük, hisz csak rajtuk múlik változik-e valami, ha egyszer majd találkozni fognak. Immáron minden egyes éjjelt és hajnalt átbeszélgettek, de ezen túl nem az interneten keresztül. Hallották egymás hangját, nevetését, lélegzetét és annyira értettek a másik nyelvén, hogy a legfájóbb pillanat mindig a búcsúzás volt, mert képtelenek voltak elengedni egymást. Úgy érezték, ha ez az örökkévalóságon át tartana, akkor sem unnák meg egymást, mert már képtelenek létezni a másik nélkül. Csak pár átbeszélgetett hét (és néhány 5 számjegyű telefonszámla) kellett hozzá, míg a lány végül kimondta: „Kész vagyok rá. Gyere el hozzám. Találkozzunk.” A fiú nagyot nyelt, szíve ismét kalimpálva jelezte, hogy ez egy újabb fordulópont lesz az életében. Elterveztek mindent, megbeszélték a helyet és az időpontot, és ahogy teltek a napok, a fiú úgy lett egyre nyugtalanabb és nyugtalanabb. Tudta: Vagy boldogabb lesz még az eddigieknél is vagy minden egy pillanat alatt tovaszáll…

Hamarosan áthúzásra került az utolsó nap is a naptárban és már csak órák kérdése volt, hogy szemtől szembe álljanak egymással végre a valóságban is. A fiú az indulás előtt a tükörbe nézett, majd az erkélyre lépett és még egyszer utoljára felhívta a lányt mielőtt végre magához ölelheti. „Csak annyit akarok mondani mielőtt találkozunk, hogy nagyon Szeretlek, ezt tudnod kell és ha rajtam múlik minden csodálatos lesz. Tudom, hogy izgulsz, én is izgulok, de butaság, mert csak kettőnktől függ, hogy mi is történik ezután. De egy valamit biztosan tudok: Jobban Szeretlek, mint az életben bárkit és bármit és ez akkor is igaz lesz mikor egy óra múlva megérkezem hozzád. Már csak percek kérdése és együtt leszünk. Szia Drága, indulok.” Egy szál vörös rózsával a kezében a fiú autóba szállt és elindult oda, ahova már jó ideje húzta a szíve. Ismeretlen volt az út, mégis olyan ismerősnek tűnt. Remélni akarta, hogy megannyiszor fog majd még ezen az úton átkelni…Vele… Ahogyan közeledett úgy kezdett a szíve ismét hevesebben verni. Ez már szinte velejárója volt a lánnyal kapcsolatos történéseknek. Rövidesen bekanyarodott a kis utcába, ahol ugyan még nem járt azelőtt soha mégis ismerte az összes házat, szomszédot, fákat. Pont olyan volt minden, amilyennek elképzelte. Már csak pár háztömb és egy kanyar választotta el az úti céljától, amikor az út közepén integető alakokat pillantott meg. „Hát ez meg mi? Nem lehet… Nem lehet, hogy ők azok! Erre nem készültem fel. Mindenki engem vár és nekem integetnek. És Istenem…ott van Ő is. Uram Isten mennyire gyönyörű. Ezerszer szebb, mint a képeken. Mi lesz velem? Mit tegyek? Az egész család engem vár. Istenem…” Szép lassan odaért, kiszállt a kocsiból és mosolygó arcok vették körül. Azt sem tudta mit tegyen. Fogalma sem volt mit mondjon nekik. Valójában nem is tudja mit mondott, néhány pillanat teljesen kiesett. Ennyire izgatott talán még sosem volt ezelőtt. Próbálta összeszedni magát, így hát megfogta a rózsát, a lányhoz lépett, majd átnyújtotta neki: „Ezt neked hoztam. Közel sem olyan szép, mint Te, de szebbet nem találtam, így hát ezzel kell beérned.” Három kis esetlen puszit egy olyan mértékű elpirulás követett mindkettejük részéről, amit valószínűleg lehetetlen lenne ismét előidézni. A fiú illedelmesen bemutatkozott a szülőknek és a testvéreknek és szinte el sem tudta hinni, hogy ennyire kedves mindenki és ilyen szeretettel fogadják. Tökéletes volt minden. Néhány neki szegezett apró kérdés után a többiek hazaindultak és végre kettesben maradt a fiú és a lány. Sétálni kezdtek, de az izgatottságtól szinte szóhoz sem tudtak jutni. A fiú nem mert ránézni a lányra, és a lány sem a fiúra. Tudták, hogy ez a legfontosabb nap kettejük történetében és semmit nem akartak elrontani. Így hát nem is tettek semmit, amivel elronthatnák… Hosszú csöndek, néha egy-egy lényegtelen mondatváltás, gyomorgörcs és félelem. A közös séta végső úti célja a lány háza lett, aki behívta a fiút, eközben pedig megmutatott neki mindent, amiről eddig mesélt. Kanyargós kis lépcsősor vezetett fel az emeletre a lány szobájába, a fiú szinte elkábult, ahogy belépett és megérezte a csodálatos illatot, ami a lányhoz tartozott. A jól ismert szoba. Sosem látta még, mégis részletről részletre tudta mi hol található. Leült az ágy szélére és csak nézte és nézte a lányt, aki pár méterre tőle az íróasztalánál ült. A nap pont úgy sütött be, hogy a haján megcsillant a fény, arca még szebbnek és ragyogóbbnak látszott és a fiú most már biztos volt benne, hogy Ő egy angyal. Próbált önmaga lenni, próbált vicces, romantikus, kedves mondatokat kreálni, de egyszerűen semmi értelmes nem tudta elhagyni a száját. Leblokkolt, annyira szerette volna, hogy minden tökéletes legyen és most képtelen tenni bármit is. Pedig mindent megterveztek előre. Megtervezték, hogy majd elmennek a nagy tölgyfához, a fiú felveszi a lányt a nyakába és együtt nevetnek majd. Megtervezték, hogy együtt összebújva fekszenek majd a kis ágyon és egymás fülébe suttogják, mennyire Szeretik egymást. De nem így lett. Semmi sem így lett. A fiú még közel sem mert lépni hozzá, megszólalni is alig mert. „Mi lett velem? Mi a baj velem? Épp most rontom el életem legfontosabb napját azzal, hogy nem teszek semmit. Ha elrontom, egész életemben utálni fogom magam ezért. Nem, nem nem! Nem lehet, hogy így ér véget ez a nap.” A lány is érezte, hogy ennek nem így kellene lennie. „Hisz azt mondta minden olyan lesz, mint előtte. Azt mondta Szeret, és ha rajta múlik minden csodálatos lesz, most mégis csak ül szótlanul és nem tesz semmit. Én sem merek tenni semmit. Lehet, hogy ez nem működik…” Néztek egymásra csendben és tudták, ez a nap nem fog úgy végződni, ahogy megálmodták. A fiú kezdett ráébredni, hogy túl sokat álmodoztak, túl sokat terveztek, miközben elfelejtették, hogy a valóság nem ilyen. Közeledett az idő, az elválás ideje. Szomorúan indultak le a lépcsőkön. Gyors búcsúzás a családtól, majd irány a kocsi felé. Odahajolt a lányhoz, még reménykedett valami csodában, de ismét csak három puszit kapott. Elköszönt, majd kinyitotta a kocsi ajtaját… „Utálom magam. Egy gyáva senki vagyok. Miért nem tettem semmit? Miért?? Képes lennék bármit odaadni ezért a lányért és most elmegyek anélkül, hogy bármilyen jelét is adtam volna neki, mennyire Szeretem.” Döntött. Hirtelen megrázkódott, becsapta a kocsiajtót, végre érezte magában a határozottságot, sebesen visszaindult a lány felé, a füléhez hajolt és ezt súgta bele halkan: „Szeretlek…sose feledd. Szeretlek!” Majd ugyanilyen sebesen beszállt a kocsiba és elszáguldott. A nap egyetlen értelmes cselekedete. De valószínűleg már késő. Ez már semmit nem jelent. „Nem tudtam bizonyítani. Nem tartottam be az ígéretem. Semmi sem olyan, mint előtte. Soha többé nem lesz olyan velem, mint előtte… Mindennek vége.” A könnyek lassan csorogtak le a fiú arcán. Egyszerre érzett dühöt, csalódottságot, szomorúságot és valami leírhatatlan űrt ott belül. Tudta, hogy elvesztett valamit és nagyon nehéz lesz visszaszereznie. Ha sikerül egyáltalán…

Keserű napok következtek. A fiúnak igaza volt: Semmi nem volt már olyan, mint előtte. A lány megijedt, nem mert már olyan felszabadult lenni a fiúval, sőt azt sem merte többé mondani neki, hogy Szereti. A fiú úgy érezte belehal…bármit is írt, bármit is mondott sosem kapott olyan választ, amire vágyott volna. Akárhányszor elmondta neki, mennyire Szereti csak egy mosolyt kapott válaszként. Odalett az álomvilág, kipukkant a buborék. Mindketten ugyanazt érezték még belül, de már nem mertek hinni benne és nem mertek álmodozni sem. Hisz milyen véget ért a legnagyobb álmuk? A fiú szakadatlanul küzdött, hogy minden visszatérjen a régi kerékvágásba, de sosem sikerült. Míg végül komoly elhatározásra jutott: Ismét elmegy a lányhoz és most, talán utoljára, megpróbál mindent megtenni azért, hogy visszahozza az elveszett boldogságot. A lány belement, talán még ő is reménykedett valahol, így hát a fiú rövidesen ismét a jól ismert ház előtt találta magát. Ismét ott volt Ő és ismét képtelen volt az a fiú lenni, akibe a lány beleszeretett. Egy újabb nap vége, egy újabb nap a lány szobájában az ágyon ülve. Minden, mint legutóbb. A fiú most mégis tudta, hogy cselekednie kell. Ez az utolsó esély. Bármilyen vastag is a félelemtől kialakult gát fala át kell törnie. Nagy levegőt vett és cselekedett. Sajnos a gondolkodás kicsit háttérbe szorult, így hát újabb butaság volt az, ami elhagyta a száját: „Állj meg, ne mozdulj! Mászik valami a hátadon!” Na igen…még maga sem tudta mit akart ezzel elérni, de egy biztos: A lány nagyon félt a bogaraktól így megdermedve várta, hogy a fiú a segítségére siessen. „Itt az alkalom, most kell tennem valamit és meg is teszem. Már nem félek!” Sietve odalépett a lányhoz, aki félelemtől reszketve várta a megmentést. De egészen más történt. A fiú hátulról lágyan átölelte, hozzábújt, kezeivel átkarolta a kezeit és gyöngéden simogatni kezdte őket. A lány elhaló hangon szólni akart valamit, de képtelen volt rá… Meg sem tudott mozdulni. De immáron nem a félelemtől. Teljesen átadta magát a pillanatnak. A fiú ezt látván felbátorodott és még merészebb lépésre szánta el magát. A szélnél is gyöngédebben megcsókolta a lány nyakát újra és újra, aki ettől teljesen elvarázsolódott. Ha a fiú nem tartja, talán el is esik. Csodálatos percek voltak, mindketten tudták jól. Egy szót sem szóltak, mégis érezték azt, amit már régóta nem: Szerelmet. A romantikus pillanatnak a lány mit sem sejtve beviharzó édesanyja vetett véget, akinek köszönhetően a fiú és a lány gyorsan szétugrottak és lesiettek a kapu elé. Búcsúzáskor még mindig három puszi volt a fiú jutalma, de ezek mellé már járt egy kis huncut mosoly is, ami azt sejttette, hogy van még esély, csak küzdeni kell a boldogságért. S ugyan még koránt sem felszabadultan, de már könnyebb szívvel vehette a fiú az irányt hazafelé.

Teltek a napok, újabb beszélgetések. A lány még mindig félt és képtelen volt kimondani azt a bizonyos szót, így hát a fiú újabb lépésre szánta el magát. „Már rájöttem, hogy nem szabad félnem, újra bátornak kell lennem. Meghívom magamhoz, itthon talán könnyebb lesz cselekednem és talán végre minden olyan lehet, amilyennek szerettük volna.” Így is tett. A lány meghívást kapott a fiúhoz…Május elsején. Aznap a fiú ismét bizalommal szippantott a levegőbe miközben a lányra várt a buszmegállóban. Érezte, hogy rajta múlik minden, a kezében a lehetőség, hogy helyrehozza a hibát és újra csodaszéppé tegyen mindent. Rövidesen megérkezett Ő is és a hazafelé vezető úton a fiú idegenvezetőként mindent gondosan megmutatott a lánynak és még történeteket is mesélt. Úgy érezte végre szabadabb, nincs benne annyi kétely és félelem. A lány is felszabadultabbnak látszott, sokat nevetett és az út végéhez közeledve már csipkelődtek is és ugratták egymást. Észre se vették, de elkezdtek közelebb kerülni egymáshoz végre a valóságban is. A fiú szülei legalább annyira várták a lányt, mint a fiú így hát mikor megérkeztek az egész család körülrajongta és ezernyi féle süteménnyel és finomsággal kínálták. A lány zavarában azt sem tudta mit mondjon, de látni lehetett rajta mennyire örül a fogadtatásnak. Nem sokkal később a fiú kimentette a család kérdései alól és a szobájába vezette. A lány kíváncsian nézett végig az ismerősnek tűnő bútorokon és tárgyakon, majd az erkélyhez lépett és tekintete elképedve a kilátásra meredt. „Nagyon szép itt minden. Pont olyan, amilyennek elmesélted és ez a szoba is olyan, mintha ismerném. Örülök, hogy itt lehetek, és a családod is annyira kedves velem.” Mosolyogva a fiúra nézett. Ő pedig tudta, hogy itt az alkalom, ismét cselekednie kell. Látta a lenyugvó nap fényében a lányt, amint az erkélyen áll és elképzelte, ahogy odalép hozzá, ismét átöleli, és a fülébe súgja mennyire Szereti, de úgy tűnik túl sokat álmodozott, mert mire észbekapott, a lány már ott ült mellette az ágyon és éppen a szemébe nézett. A fiú pedig egyből tudta: „Ez az a pillanat. Most vagy soha.” Valóban ez volt az a pillanat. Akkor tökéletes egy ölelés, egy csók, egy érintés, egy mosoly, ha nincs kiszámítva, nincs megtervezve. Akkor tökéletes, ha egy belülről jövő érzés kelti életre, akkor tökéletes, amikor kikapcsol az agy és csak a szív dobog hevesen. Ez a pillanat ilyen volt! A fiú megfogta a lány kezét és lágyan megsimította. A lány hagyta. Majd egy hirtelen pillanatban azt vette észre, hogy az ő és a lány ajkai közelednek egymáshoz. Egy újabb pillanattal később pedig már összeforrva csókokkal borítva egymást. Ez volt AZ a pillanat. Az összes gát leomlott. Többé nem volt bennük félelem, többé nem volt bennük kétely. Olyan hevesen csókolóztak, amilyen erősen szerették egymást. Egy másodperc szünet kellett csak és a fiú a lány fülébe súgta: „Szeretlek!” A válasz pedig rögtön meg is érkezett rá: „Én is Szeretlek!” Nem tudtak betelni egymással, csókolták egymást újra meg újra. A fiú az ölébe kapta a lányt, ölelte, simogatta, sosem akarta elengedni többé. Összebújtak a kis ágyon, a fiú szorosan magához húzta a lányt és újra meg újra csak annyit tudott mondani neki: „Szeretlek…annyira Szeretlek…” A lány mosolyogva megszólalt:

- Hát ezt könnyű lesz megjegyezni!
- Mit?
- A Május elsejét. Hisz akkor jöttünk össze.
- Óóó szóval akkor azt mondod összejöttünk?
- Igen, te buta. És Szeretlek! Nagyon…már nem félek.
- Sajnálom, hogy így elrontottam sok mindent.
- Már nem számít. Semmi sem számít. Csak az, hogy itt vagy velem és átölelsz.
- Ugye sosem lesz vége? Ugye mindig ilyen boldogok leszünk?
- Örökké…csak Veled.

Így esett meg, hogy azon a bizonyos Május elsején végre a valóságban is egymásra talált a fiú és a lány és megfogadták, hogy soha többé nem engedik el egymást. A mese pedig itt véget is ér. Modern kori történet volt nem tagadom, de meg volt benne minden fontos elem. A fiú, a lány, a sárkány az akadályok, a félelmek és a küzdelmek. S bár a sárkány itt a fiú és a lány szívében lakozó félelem volt mégis sikerült legyőzniük és az elképzelt álomvilág helyett a valóságban találtak egymásra a lehető legszebb formában: Május elsején! Az előző történetek topikjában azt írtam valakinek, hogy attól függ mi lesz a történet vége, hogy hol hagyom abba. Hát most úgy döntöttem ez lesz az a pont. Persze jogosan kérdezhetnénk, hogy mi lett velük, hol van most a fiú és a lány? Együtt vannak még? Boldogok? Erre pedig csak annyit válaszolok, hogy igen, boldogok. Boldogok, mert olyan emlékeket és pillanatokat kaptak egymástól, amit nem felejtenek el soha. Boldogok, mert olyan történet az övék, ami mesébe illő. Boldogok, mert akárhányszor elmesélik majd ezt a történetet mosolyogni fognak és vidáman adják majd tovább úgy, ahogy most én is teszem. Mert nem szabad elfelejteni: Csodák léteznek, csak hinni kell bennük, küzdeni kell értük és sosem szabad félni. Hisz csak rajtunk áll, hogy elérjük-e, amit igazán szeretnénk.

Van még egy feladatom, egy üzenet átadása. Ez pedig nem más, mint a fiú üzenete azok számára, akik hasonló helyzetben vannak, voltak, vagy lesznek: „Sose féljetek önmagatok lenni. Sose féljetek küzdeni az álmaitokért. És ami a legfontosabb: Sose féljetek Szeretni! Ha úgy érzed megtaláltad azt, aki a másik feled légy bátor, lépj oda hozzá, húzd magadhoz és súgd a fülébe mennyire Szereted. (Még az se számít, ha ehhez kell egy kis bogaras trükk ;) )"

Itt a vége fuss el véle!

http://logout.hu/iras/a_legszebb_majus_elseje_3_resz.html

« előző bejegyzés