TeveClub! - Az én oldalam

Az én oldalam - Naplóm

Tartalomjegyzék

A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/

Egy befejezetlen vallomás

Negyven éves koromra sikerült mindazt elérnem, ami a legtöbb ember szerint a boldogsághoz kell. Volt jó állásom, jó fizetésem, kényelmes lakásom. Kiegyensúlyozott, nyugodt embernek ismertek a barátaim, kollégáim, beosztottaim. Még az élettársam is, akivel csaknem öt éve éltem közös háztartásban. A múltamat nem ismerték, a vágyaimról, álmaimról keveset tudtak.

Azon a napon késő délutánig házon kívül voltam. Mire visszatértem az irodába, már mindenki elment. Az asztalomon két csokor virág várt, néhány doboz bonbon, apró ajándék, mindegyiken üdvözlőkártya: boldog névnapot! És az ajándékok alatt a hivatalos sárga üzenő füzetemben ennyi: „Feltétlenül hívd vissza….” Egész nap keresett! Fontos!”
Néztem az ismeretlen budapesti számot, és alatta az ismerős nevet. Remegni kezdett a térdem. Nem… Ez lehetetlen… Vagy csak valami névnapi tréfa? De hát a munkatársaim semmit nem tudnak a múltamról. Sőt, azt is csak a családom, hogy valaha férjnél voltam. Így hát a nevét sem tudhatja senki… Már húsz éve nem láttam. Nem hallottam róla. Azóta Kanadában él…

Megcsörrent a telefon. Hiába hallóztam, senki nem szólt bele. Már letenni készültem, amikor…
– Szervusz… Luca… Mikor végzel? Megvárhatlak?... – kérdezte a régről jól ismert hang. Mintha tegnap találkoztunk volna utoljára.
– Csak dadogni tudtam, hogy ma talán ne… Majd…
Nincs majd! – vágott a szavamba. – Sajnos holnap reggel indul vissza a gépem. Csak négy napra jöttem. Az anyámat temettük. És közben egyfolytában a címed, a telefonod után nyomoztam. Jó, hogy megtaláltalak.
Kíváncsi voltam rá, látni akartam, de féltem nagyon a találkozástól. Nem tudtam, mi tévő legyek..
– Beszélni szeretnék veled …Annyi mondanivalóm van. Találkozzunk... Kérlek!
Végül igent mondtam.
– Rendben. Egy óra múlva, itt a sarki étteremben… Félek, nem fogsz megismerni! Azért mégis csak húsz éve láttál utoljára!
– Ha becsukom a szemem, most is látlak! Várlak!

Amint letette a kagylót, tárcsáztam az élettársamat. Még bent értem a munkahelyén. Csak annyit mondtam, ne várjon este, mert későn megyek haza.
– Mi történt Baj van?
– Dehogy, majd otthon elmondom.
Hogyan is gondolhattam, hogy a randevúig majd befejezem a még hátralévő munkát. Hiába szedtem elő a papírokat, a gondolataim messze kalandoztak. Huszonhárom évet repültek vissza az időben. Akkor ismertem meg Lacit. Én tizenhat éves voltam, ő huszonkettő. Én még semmit nem tudtam a szerelemről, ő már túl volt egy nagy szerelmen és néhány apróbb csalódáson. Akkoriban esti gimnáziumba jártunk, és Laci az egyik osztálytársnőmnek, Erzsinek udvarolt. A lány idősebb volt nálam, csinos, mutatós teremtés. Laci első év végén úgy döntött, rákapcsol, és két év anyagából vizsgázik. A következő évben pedig a másik kettőt is leteszi, és már érettségizhet is. Bár Erzsinek udvarolt, egyre többször ült mellém, volt, hogy már haza is kísért. Egyre gyakrabban kaptam magunkat azon, hogy ugyanarra gondolunk, ugyanazt akarjuk mondani…
– Nekünk tulajdonképpen beszélgetnünk se kellene, hiszen kitaláljuk egymás gondolatát – jegyeztem meg egyik este. Mire ő halkan csak annyit mondott:
– Lehet, hogy te vagy énem másik fele, azért van… – és máris témát váltott.

Minden érdekelte, különösen a fizika, a filozófia, a keleti vallások. De imádta a verseket is. Imponált a műveltsége, visszafogottsága, a modora, főleg pedig az, ahogyan halkan, hogy a többiek észre ne vegyék, néha kijavított, vagy elmagyarázott valamit, amiről még sosem hallottam. Amikor vége lett a tanévnek, az osztály szétszéledt. Alig vártam a szeptembert. Erzsi kimaradt az osztályból. Bele kellett törődnöm, hogy Laci már nem jár velünk, és a lány miatt sem fogja megvárni, amíg a mi csoportunk végez. Ám december elején, egy ronda, ködös hideg estén az iskolából hazaindulva valaki mögém lépett.
– Hazakísérhetlek? – Laci volt. Meglepve bámultam rá.
– Hát te?
– Én? Megyek az utcán sehova. Se ide, se oda….
Ez egy Zelk idézet volt. Gyalog tízpercnyire a gimitől. Az út arra elég volt, hogy elmondja: szakított Erzsivel. Ettől kezdve felgyorsultak az események. Minden másnap este ott állt az iskolakapu előtt, és hazakísért. Néhány hét után már a munkahelyemre is elém jött. Késő tavaszra pedig elvitt magával a Dunára – evezni. Ez volt számára a legkedvesebb időtöltés.

Szerelemről azonban kevés szó esett köztünk. Örültem, hogy kiszakított az otthoni környezetből, mert az kezdett pokollá válni. A szüleim válófélben voltak, örökké veszekedtek. Egyik este, a vita hevében azt mondta apám: „Ha te nem lógnál a nyakunkon, sokkal könnyebben tudnánk dönteni anyáddal.” Erre azt találtam mondani:
– Jól van, akkor férjhez megyek!
Mintha darázs csípte volna meg, úgy kikerekedett a szeme. Még veszekedni is elfelejtett. Amikor végre szóhoz jutott, csak annyit mondott:
– Ahhoz a nyápic alakhoz, aki az utóbbi időben körülötted lófrál? Na, ahhoz nem! Verd ki a fejedből!

Anyám este arról faggatott: meddig jutottunk „úgy”, mármint a szerelemben. Bevallottam, hogy semeddig. Ettől meg ő lepődött meg.
– Akkor hogyan kérhette meg a kezedet?
– Nem is kérte meg… Ezt csak úgy mondtam, hogy hagyjátok már abba a veszekedést.
Másnap Lacinak egy szót sem szóltam az egészről. Csak annyit említettem meg, hogy a szüleim megint egymásnak ugrottak. Erre ő, mintha csak megérezte volna az előző esti kitörésemet, annyit mondott:
– Azt hiszem, jobb volna, ha elköltöznél otthonról.
– Én is erre gondoltam. De hová?
– Hát igen! Az a baj, hogy kiskorú vagy. Különben feleségül vehetnélek!
– Feleségül? De hát mi csak barátok vagyunk! Sosem mondtad, hogy szeretsz!
– Ugyan! Senki nem mondogatja, önmagának, hogy „szeretlek”. Te pedig az énem másik fele vagy. Hiszen tudod! – és megcsókolt. Két nap múlva megismertetett a testi szerelem világával.

Decemberben, nem sokkal a névnapom előtt megint nagy vita volt otthon. Sírva panaszoltam Lacinak. Másnap titokzatos arccal egy cukrászdába hívott.
– Na, kiskorú? Döntöttél már? Hozzám jössz feleségül? Belépsz a felnőttek világába? – Bólintottam.
– Hát hozzámennél egy ágrólszakadt, szegény fiúhoz, akinek az álmain, tervein kívül csak erős akarata van? El tudod képzelni velem a jövőt?
– Miért, te el tudod képzelni velem?
– Te vagy az első, aki nem akart megváltoztatni. Akivel egyet gondolok, egyet akarok. – és elővett a kis dobozkából egy Erre egy kék köves kis gyűrűt, felhúzta az ujjamra. Azután egy vékony karikagyűrűt húzott mellé.
– És a tiéd?
– Egyelőre csak ennyire telt a pénzemből. Talán majd a következő fizetésnél!... Mert arra fel kell készülnöd, hogy nem nagyon fogunk dúskálni a pénzben!

Két hónap múlva, február 12-én szülői engedéllyel megtartottuk az esküvőt.

Már a második házassági évfordulónkon is túl voltunk, de még mindig nem mondta ki a szót: szeretlek. Egyszer megpróbáltam kierőszakolni belőle. Erre belekezdett Paul Géraldi egyik versébe:

„Jaj úgy szeretlek, úgy szeretlek!
Hallod? Bolond vagyok. Bolond…
Ezt zúgom egyszer a szívednek…
...
Szeretlek, érted, drága, mondd?
Nevetsz? Hülye vagyok valóban?
De hogy közöljem azt, amit
tudnod kell? Semmi sincs a szóban!”

– itt megállt, majd megismételte: SEMMI SINCS A SZÓBAN! – Azt hiszem, nekünk úgy új szót kellene kitalálnunk az érzéseinkre.
Ettől kezdve többé nem faggattam. Mi valóban szavak nélkül is tökéletesen értettük egymást. Legalább is én értettem őt.

Ezért is nem tudtam felfogni, mi ütött belé azon az augusztusi szombaton, amikor hirtelen eltűnt az életemből. A szó szoros értelmében eltűnt. Ezen a napon a húgommal moziba mentem. Laci azt mondta, marad, inkább lepihen. Amikor hazaértem, ő nem volt sehol. És nem került elő reggelig sem. Azt hittem, kiment a Dunára, ez az utolsó szabad hétvége, jövő héten kezdődik az iskola. Tanítania kell. De hétfőn se került elő. Elfogott a rémület: baleset érte! Kirohantam a csónakházba, de mindkettőnk kajakja ott porosodott a bakon. Erre bejelentettem a rendőrségen, hogy eltűnt. „Majd előkerül, ha kitombolta magát… Biztosan talált egy csinos asszonykát, és nehezen tud elszakadni tőle…” – mondta az ügyeletes.
Egy hónap múlva került elő. Telefonon…
– Mi van veled? Honnan beszélsz? – elcsuklott a hangom. Egyszerre voltam boldog, hogy él, és dühös, hogy cserben hagyott. – Most hol vagy?
– Traiskirchenben…
– Csak nem… Disszidáltál? De hát miért?
Elcsuklott a hangja. „Mert muszáj volt…” A sírástól nem tudtam megszólalni. Percekig csak hüppögtünk, aztán elköszönt. Lejárt az öt perc, amit a postán befizetett.

Néhány hét múlva újra jelentkezett. Indult Kanadába.
– Amint megérkeztem, telefonálok, és hidd el, mindent elintézek, hogy mielőbb jöhess majd te is. Ugye, jönni fogsz?
– Hát persze! – mondtam, és akkor úgy is gondoltam. De – mint később kiderült – a férjem nemcsak disszidens volt, hanem bizonyos fokig katonaszökevény is, hiszen eltűnése után két nappal megkapta a behívóját… És annak a parancsnak már nem tudott eleget tenni. Így aztán hiába kértem kivándorlási engedélyt, újra és újra elutasítottak. Két évig próbálkoztam, de hiába. Néha belém hasított a gondolat: mi lenne, ha Kanadában is gondolna egyet, és se szó, se beszéd, eltűnne mellőlem? Akkor mit csinálnék egyedül, idegenben?
De aztán hatóságok megoldották a dilemmámat: megígérték, hogy amíg élek, a határt se léphetem át, mert „nem működtem együtt velük, ahogyan kellett volna…”
Megírtam Lacinak, jobb, ha feladjuk. Itthon maradok.

Gyönyörű búcsúlevelet írt. „…soha, senkit nem fogok úgy szeretni, mint téged…” – ezt a levelet azonban a válóperes bíró bizonyítékként az akták közé tette, mert hogy ott állt a levélben: „soha többé nem akar visszatérni Magyarországra…”

Aztán húsz évig nem hallottam róla… Nem írt, és én sem írtam. Mindenkivel megszakítottam a kapcsolatot, aki hozzá tartozott, aki rá emlékeztetett. Olyan volt számomra, mint aki meghalt…
És most itt van. Vár az étteremben.

Futólépésben indultam le a lépcsőn, hogy el ne késsek. Majdnem egyszerre értünk az étterem bejáratához. Laci semmit nem változott, olyan volt, mint húsz évvel ezelőtt. Kezében két szál vörös rózsa.

– A névnapodra! Isten éltessen! – mondta kicsit sután, és a kezembe nyomta. Az én „köszönöm-puszim” is elég sutára sikerült. Az étterem legcsöndesebb zugába húzódtunk.
– Na mesélj! Hogy megy sorod? – kérdeztem, nehogy nekem kelljen beszélnem. A hirtelen rám törő emlékektől sírás fojtogatta a torkomat.
– Semmi különös! „Háltam bokorban és padon, volt szúnyogzöngés paplanom…” – itt elakadt. – Sajnos, ezt a verset is elfelejtettem már… Nincs költészet, csak hétköznapok! Jól menő üzem, autó, kényelmes vitorlás… Amit én építettem… És persze család. A lányaim tizennégy évesek… - nagyon sóhajtott. – Még négy év, vagy hat? Addig iskolába járnak. Azután… Azután szabad leszek, mint a madár… Eljössz velem egy világ körüli vitorlástúrára?
– Félek, hogy már túl öreg vagyok az álmodozáshoz. És hat év múlva már a túrához is öreg leszek… De nem lehetsz valami boldog, ha a szabadságról így álmodozol! – jegyeztem meg halkan.
– Az ember az életben, alighanem csak egyszer találkozhat az énje másik felével… Neked sikerült megtalálnod másodszor is? Boldog vagy? Van családod?
– Család? Az nincs. A tanulás és a karrier mellett nem jutott rá idő… Volt ugyan egy élettársam, tizenkét évig éltünk együtt, de szakítottunk. Tudod, túl sok volt a megalkuvás. Most ötödik éve együtt élek valakivel. Megint csak hivatalos okmányok nélkül. Az emberek úgy látják, boldog vagyok… És ha nem gondolok arra, hogy hányszor kell elhallgatnom, amit gondolok, akkor én is elhiszem, hogy ez a műbéke a boldogság.

Itt elakadt a beszélgetésünk. Csak néztük egymást. Aztán szinte egyszerre indult el a könny mindkettőnk szeméből. Fogtuk egymás kezét, és hangtalanul sírtunk. Nem tudom, mennyi idő múlt el így. A pincér már harmadszor jött az asztalunkhoz. „Nem ízlik a vacsora? „ – kérdezte zavartan, mert még hozzá sem nyúltunk az ételhez, s az teljesen elhűlt. Intettünk, elviheti. Ahogy fölnéztem, a szemközti falon lévő tükörben kettőnket láttam. Mintha ifjúkori énem nézett volna vissza. Fura-fájdalmas érzés volt. Hirtelen rám zuhant az elmúlt húsz esztendő összes súlya.
– Ne sírassuk a múltat! – próbáltam elfojtani a könnyemet. – Gondolj arra, ha itthon maradsz, talán már rég elválunk!
– Én az előbb arra gondoltam, hogyan lehetne újrakezdeni… Hiszen annakidején voltaképpen be sem fejeztük… Minket nem az elfogyó érzelmek, hanem a távolság választott el egymástól. Az érzelmeim, azt hiszem… – rám nézett. – Túl későre jár, indulnunk kellene…
– De még nem fejezted be, amit mondani akartál!
– Most nem is tudom befejezni… Talán majd öt-hat év múlva…
Addigra mindketten öregek leszünk! – gondoltam, de hangosan csak annyit mondtam:
– Gyere, hazaviszlek! Ne botorkálj taxival a pesti éjszakában, idegenként. A nővére háza elé érve a kezébe nyomtam a névjegykártyámat. „Ha úgy gondolod, hívj fel!” Erre ő is adott egyet. „Te is felhívhatsz! Vagy még jobb, ha írsz! Mindig szerettél írni! Ég áldjon! – mondta. Már majdnem kiszált, amikor hirtelen mozdulattal visszahajolt és szájon csókolt. „Öt év már nem olyan hosszú idő” – súgta, és nyújtott léptekkel eltűnt a sötétben.

Ezt a búcsúcsókot hónapokig nem hevertem ki. Gyakran elővettem a telefonszámát, de tárcsázni nem volt erőm. Miért is borzolnám fel az emlékeket! Ő sem jelentkezett. Aztán szép lassan túljutottam a találkozás okozta lelki válságon. Éltem tovább a megszokott hétköznapokat. Elmúlt öt év, majd újabb négy… Most télen volt kilenc éve, hogy itthon járt… Lám, szépen elfelejtette az ígéretét. Talán jobb is így. harminc évet nem lehet kitörölni egyikünk életéből sem – vigasztalom magam a józan érvekkel, ha néha eszembe jut.

Két napja azonban elszállt minden józanságom. Késő délután, vidékről visszaérve az íróasztalomon egy kis cédulán az alábbi üzenet várt: „Hívd fel! Már háromszor keresett! – és a cédulán egy sokjegyű kanadai telefonszám állt, alatta a férjem neve…
Tegnap este óta ezerszer elindult a kezem a telefon felé, de félúton mindig megállt. Nincs merszem felhívni. Kíváncsi vagyok, mi történt vele, de félek is… Annyira remegett a kezem, hogy nem mertem kocsiba ülni. Inkább gyalog indultam haza.

„Megyek az utcán sehova
Megyek se ide, se oda.
De jön talán egy villamos,
mely téged végre visszahoz”

– jutott eszembe Zelk verse. A fenébe, ez képtelenség. Harminc év után is Laci kedvenc verse hasít belém, amint hallok róla.
Este álomba sírtam magam. Azt álmodtam, hogy másnap van, felhívom, ő pedig tört magyarsággal azt mondja: „Mi lenne, ha felülnél a repülőre, és meglátogatnál…? Szeretném megmutatni neked az országot, amely befogadott. Itt talán könnyebb kimondanom azt a szót, amit oly régóta vársz…”…

http://www.nana.hu/index.php?apps=cikk&cikk=36744&fr=balaj

« előző bejegyzés