TeveClub! - Az én oldalam

Az én oldalam - Naplóm

Tartalomjegyzék

A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/

Első látásra

Az a pályaudvar ott, Bécsben... Ahová véletlenül keveredtem, illetve dehogy. A gép, amellyel Budapestre repültem volna, műszaki hiba miatt leszállt Bécsben, és mivel azt mondták, néhány óra várakozásra biztosan fel kell készülnünk – és mivel már egyszer átéltem hasonlót, amikor majdnem egy teljes napig dekkoltam a müncheni reptéren –, úgy döntöttem, inkább vonattal teszem meg a hazavezető út végső szakaszát.

Nem biztos, hogy a legjobb döntés volt ez, mert nem tájékozódtam előzetesen, és amikor a pályaudvarra értem, kiderült, hogy a vonatomra is majdnem tíz órát kell még várnom. Azt terveztem, kiugrom a városba kávézni és sétálni, de végül beültem a pályaudvaron az egyik kávézóba. Elővettem táskámból a könyvet, amit így időm nyílt kiolvasni, és az asztalra könyököltem.
– Bocsánat, jó ez a könyv? – hallottam hirtelen a hátam mögül. Visszafordultam, és egy gyönyörű férfit láttam. Dús, sötétbarna haj, beszédes, csokoládébarna szem, formás száj. Ráadásul magas volt, olyan magas, hogy még én is felnézhettem rá a száznyolcvan centimmel. Persze ültem, de ez akkor is jól látszott. Széles volt a válla, de nem az a kigyúrt típus volt, amit nem kedveltem, hanem inkább sportos. Egy pillanatra elállt a lélegzetem.

– Tessék? Ja, hogy a könyv… Igen. Nem. Elmegy – dadogtam, és közben az a gondolat járt az agyamban: „Ne menj el, maradj itt, ülj le az asztalomhoz!” Még sosem éreztem ilyen különösen magam, főleg nem úgy, hogy boldog párkapcsolatban éltem. Még sosem hasított belém efféle vágy – akkor sem, ha már régóta ismertem valakit, nemhogy első látásra!
– Hát… Pedig terveztem, hogy megveszem – mosolygott. Uramisten, de gyönyörű volt az a mosoly!
– Nyugodtan. Vagy majd én kölcsönadom – csúszott ki a számon, és zavartan elpirultam. – Akár most is – nyújtottam felé a könyvet. Még jobban nevetett, de láttam, sikerült ezzel őt is zavarba hoznom.
– Kér valamit, hozhatnék egy kávét?
– Hát… pont azt iszom. De lehet, hogy kettő is belém fér – mosolyogtam én is, és magamban nyugtáztam: teljesen hülye vagyok. Legalábbis úgy viselkedem.
A férfi rendelést adott le, én meg megkönnyebbültem: nem megy el. Aztán ott ültünk, kávéztunk, és hasonló hülyeségekről beszélgettünk. Biztosra vettem, hogy ő is Budapestre jön, de mint kiderült, Velencébe utazik, csak üzleti okból meg kellett szakítania Bécsben az utazását.
Húsz perc sem telhetett el, de úgy éreztem, mintha már másfél napja együtt lennénk, és mintha gyerekkorunk óta ismernénk egymást. És még valamit éreztem… Tudom, ez harminc fölött teljesen irreális, meg az ember ilyenkor már nem is hisz a csodákban, de azt éreztem, hogy szerelmes vagyok ebbe a férfiba. Balázsba. Amúgy normális, racionális nő vagyok, életemben először legyintett meg efféle érzés. Olyan volt, mintha a föld fölött lebegnék, gyorsan vert a szívem, úgy éreztem, valamiféle varázslatos állapotba kerültem, és az is átfutott a fejemen, hogy valójában mindig erre a férfira vártam.

Ami a legmeglepőbb, hogy amikor összefonódott a tekintetünk, tudtam, ő is ezt a különleges érzést tapasztalta meg, pontosan azt, amit én. Mivel még mindkettőnknek volt időnk a vonatindulásig, Balázs azt javasolta, sétáljunk a városban. Csomagjainkat betettük a megőrzőbe, majd elindultunk, taxival mentünk a belvárosba, végig beszélgettünk, faltuk egymás szavát, aztán kiszálltunk az operaháznál, és andalogni kezdtünk. Valahogy természetes volt, hogy megfogta a kezemet, ez látszott az egyetlen járható és normális útnak. Ujjaimmal rászorítottam a kezére, és hirtelen teljesen biztonságban éreztem magam.
Uramisten, miféle helyzet! Hiszen lehet, hogy terhes vagyok – egy másik férfitól. Hiszen nemrég költöztem össze – egy másik férfival. Hiszen közös életet, házasságot tervezek – egy másik férfival. Uramisten, miféle helyzet! Hiszen ő együtt él egy nővel. Hiszen azt tervezik, hogy összeházasodnak. Hiszen a nő – terhes.
Uramisten, miféle helyzet! Mentünk kézen fogva, és szerelemmel volt tele a szívem. Megálltunk az utca közepén, és megcsókolt. Finom, izgalmas volt a csókja, további vágyakat ébresztett bennem.
– Van még bő négy órám… – ezt suttogtam.
– Én nem… én nem olyan vagyok. Klári, én ezzel a helyzettel nem akarok visszaélni. Velem… bennem történt valami. A szívemben. A lelkemben – mondta halkan.
– Élj vissza a helyzettel, kérlek – sóhajtottam.

Aztán egy kis hotelben kötöttünk ki, és habzsoltuk egymást a dohányszagú szobában. Öleltük egymást, mint akik már évek óta vágyódnak egymás után, csókoltuk egymás bőrét, száját, mindenét… Amikor egymáséi lettünk, olyan örömhullám járta át a testemet és a lelkemet, mint soha, senkivel korábban. És tudtam, hogy vége lesz. Ahogy azt is: beleszerettem. Borzalmas volt: beleszeretni valakibe, és még ugyanabban a pillanatban le is kell zárni ezt a kapcsolatot.

Az a pályaudvar ott, Bécsben... Ahová véletlenül keveredtem, illetve dehogy. A gép, amellyel Budapestre repültem volna, műszaki hiba miatt leszállt Bécsben, és mivel azt mondták, néhány óra várakozásra biztosan fel kell készülnünk – és mivel már egyszer átéltem hasonlót, amikor majdnem egy teljes napig dekkoltam a müncheni reptéren –, úgy döntöttem, inkább vonattal teszem meg a hazavezető út végső szakaszát.

– Nem tudom, mit mondjak – bújtam hozzá órákkal később, a vasúti váróban, könnyes szemmel. Nem hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhet velem, gondoltam, szinte kívülről láttam magamat, szinte mosolyogtam volna az egész szituáción, annyira lányregénybe illő volt – de nem tudtam mosolyogni rajta, mivel komolyan érintett lettem. Érintett. Szerelmes. Teljesen megborult a lelkem. – Nyilván nem fogunk többé találkozni…
– Én azt nem tudom elviselni.
– Nem lehetünk szeretők.
– Nem is leszünk azok – felelte. – Ez a kapcsolat sokkal fontosabb, értékesebb… Érzem. Amikor majd fordulat áll be az életünkbe, megkeressük egymást. Hiszem, hogy mi együtt fogunk élni, Klári.

Ez az emlékkép azóta, két év elteltével is rendre előjött bennem. Ugyan nem voltam terhes, pedig akkor azt gyanítottam, hogy Andrástól teherbe estem, de Balázzsal a röpke, bécsi liezon (és szerelem – ezt két évvel később is pontosan így éreztem) óta nem találkoztam. Nagyon gyakran gondoltam rá, pedig el akartam temetni mélyen az emlékeimben, mert pontosan tudtam, hogy teljesen értelmetlen vágyódnom utána, hiszen neki nyilván nem sokkal később megszületett a gyereke, András pedig megkérte a kezemet…
Ez egy soha be nem teljesülő érzés, ami fellángolt és kicsúcsosodott abban a soha el nem felejthető szeretkezésben, és utána csak az emlékezés, a kínzó vágyakozás és a fájdalom maradt. Csak a vágyakozás és a fájdalom.

És akkor most még távolabb fogok kerülni az egésztől, gondoltam. Ugyanis már csak hat hét választott el az esküvőnktől. András a biztonságot jelentette számomra, szerettem, és ha nem lett volna az a bécsi találkozás, akkor maradéktalanul boldog lettem volna… De így gyakran motoszkált a fejemben a mi lett volna, ha..., mi lenne, ha… És hiába próbáltam lebeszélni magam, hiába próbáltam eltemetni magamban ezeket az emlékeket, fájdalmas volt és izgalmas az emlék, életem legszebb szexuális élménye, és életem legrövidebb, legfelkavaróbb szerelme.

Aztán bevillant: azt mondta, hogy mielőtt nagy változás következne be az életünkben, találjunk újra egymásra. Elővarázsoltam a mobilomból a számát, és nézegettem. Talán fel kellene hívnom. De lehet, hogy már el is felejtett… Lehet, hogy neki semmit sem jelentett, bár belül éreztem, hogy az lehetetlen. Ő sem hazudta ezt az egészet, ez a találkozás számára is nagyon fontos volt, a lehető legfontosabb abban a pillanatban. De azóta elmúlt két év. Meggyőztem magamat, hogy talán mégsem az a legjobb döntés, hogy felhívjam.
Másnap éppen a munkahelyemre igyekeztem, amikor megcsörrent a telefonom. Balázs hívott. Hirtelen elment a hangom, alig tudtam suttogni. Azt mondta, gondolt rám. Rengeteget. És már napok óta hívni akart. Hogy még egyszer találkozzunk, és talán átbeszélhetnénk, mi lesz.

Egy kávéházban találkoztunk. Attól féltem, hogy már nem fog tetszeni, mert talán nem olyan képet őrzök róla az emlékeimben, mint amilyen. De lehet, hogy nem is féltem ettől, hanem inkább ebben reménykedtem. Aztán amikor megláttam, újra éreztem azt a nyomasztóan gyönyörű érzést, ami immár két éve meghatározta a napjaimat. Összemosolyogtunk, és csak ennyit éreztem: ő az én emberem. Nem volt bennem fájdalom, nem volt bennem más, csak tiszta érzelmek, csak a szerelem.
És akkor kiderült, hogy az élettársa esküvőt szeretne. Másfél éves volt a gyerekük, akkor érezte úgy Balázs, hogy döntés előtt áll, és mivel iszonyúan vágyott rá, eldöntötte, hogy muszáj egy esélyt adnia kettőnknek. Már nem volt őrületes lelkiismeret-furdalása, mivel a gyerek már nem volt olyan picike, és a két év alatt végig bennem gondolkodott. Illetve abban, hogy velem lenne igazán boldog… Bevallottam, hogy én meg az esküvőmre készülök, és én is pontosan tegnap gondoltam végig mindazt, amiről ő beszélt.
Akkor, ott döntöttünk. Abban a budai kávézóban. Ott dőlt el az életünk. Azt mondtuk: lehet, hogy mások ezt őrültségnek gondolják, de ez az egyetlen életünk. És boldogok leszünk. Úgy, hogy előtte mindössze öt órát voltunk együtt.
Ennek immár öt éve. Két kislányunk született, és mi mindig összenevetünk, amikor valaki azt mondja, nem hisz abban, hogy létezik szerelem első látásra…

http://www.nana.hu/index.php?apps=cikk&cikk=39934&p=2

« előző bejegyzés