TeveClub! - Az én oldalam

Az én oldalam - Naplóm

Tartalomjegyzék

A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/

Hiányzol

Velem vagy, s mégsem. Távol vagy, érzem. Hiányzol nékem!

Emlékezz rám, mikor fúj a szél, emlékezz, mikor minden véget ér! Nézz rám, fogd meg a kezem, szorítsd meg bátran, míg lehunyom a szemem! Emlékezz, mennyire szerettél, mennyire fájt, mikor elmentél! Nézz rám, fogd meg a kezem, szorítsd meg bátran, míg lehunyom a szemem!

Fáj még a szó, fájnak a percek, az évek, a szivemet nyomja mikor a múltba nézek! Könnyeim hullnak, a párnára borulva sirok egy végtelen könyvet lapozva! Tudom már elmúlt vége a szépnek, szépen lassan eltűnnek a képek! Sebeim maradnak nyitva a világnak, példát mutatva, gátat szabva a hibáknak!

A remény ad erőt, hogy a nappalokat és az éjszakákat elviseljem... S reménykedve várom a percet, mikor ismét angyali szemébe nézhetek.

Keres a lelkem, kíván a szám... De hiába hívlak, csak a magány nyit rám! Könnyes szemmel a telefonod várom, a fájdalom ajtaját magamra zárom. A lelkedben keress, ha néha hiányzom.

Megpróbáltalak levegőnek nézni, de rájöttem, levegő nélkül nem tudok élni.

Nem is fogtam fel mikor mellettem voltál, hogy mit ér az, hogy öszintén karoltál, de most már, tisztán látok, hogy nem vagy itt igy érzem igazán hiányod, minden percben csak rád gondolok és sajnos hiába kértem bocsánatot ennek nem igy kellet volna hogy vége legyen, bárcsak újra itt lennél velem.

Itt vagy velem, ahogy írom ezt a sort, ahogy szemedhez ér, én ott vagyok Veled!

Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. ...S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?... És mégis várod.

A homokdűnék a széllel változnak, de a sivatag ugyanaz marad. Így lesz a mi szerelmünkkel is.

Ha a történeted része kell, hogy legyek, akkor egy napon visszatérsz.

Néha még az égen kereslek! Tudom, hogy a Földön nem találnék rád! Néha még a mélyben kereslek!

Már tudom, az angyalom vagy, és álmomban vigyázol rám! csak hallgatok... vége már, egy utolsó mondat még a fejemben jár, hallgatom, álmodom, most magunkat látom és én veled vagyok.

Amint múltak a napok, megfásult, elzsibbadt benne valami. Szinte elfelejtett mindent, ami volt. De azért szenvedett. Mert ha nem is gondolt arra, ami volt, érezte, hogy az, ami volt, már nincsen, mint az állat, mely múlton és jövőn kívül az örök jelenben él, mint az a kutya, mely nem kap enni, s nem tudja, hogy mi bántja, és mégis folyton odavánszorog az üres ételes táljához, körülszaglássza, s miután látja, hogy semmit se lát, csüggedten a vacka felé kullog, vissza-visszasandítva.

Eddig a lámpaoltással kezdődött számára a nap elviselhetőbb része, amikor végre elcsendesült a háló, s ő átadhatta magát annak a szelíd fájdalomnak, amely minden este megtalálta, mihelyt álomra hajtotta a fejét. Az önsajnálás zsibbasztó, szinte örömteli percei voltak ezek, s már várta a társtalan meg nem értettség, a céltalan önfeláldozás lassan felgyülemlő könnyeit, melyek lámpaoltás után percnyi pontossággal jelentkeztek. Elég volt arra gondolnia, hogy a többiek már alszanak, s máris kaparta valami a torkát. Ha ezután hazagondolt, akkor az a bizonytalan kapirgáló érzés felkúszott az orrába, majd a szemébe, s mire odáig jutott gondolataiban, hogy mindenki alszik már, otthon is, itt is, egyedül ő forgolódik álmatlanul, addigra kibuggyant szeméből az első könny.

Olyan csönd van így nélküled, hogy szinte hallani, amit még utoljára akartál mondani.

Álmomat ez az augusztusi éjjel kinn őrizte Hozzád kívánkozó, arcomon csurgó forróságával, s vigyázta milliárdnyi végtelen fénnyel...

Van, aki őriz, de nincs, aki ért, van olyan, aki megölel, de nincsen, aki félt, már nem is tudod, hogy szenvedsz, hitted, hogy szebb lesz, praktikus, logikus, mégis tragikomikus rosszul megírt, hálátlan szerep, hogy tulajdonként éled az életed, én féltelek.

Égre nézek felhőket látok s a felhőkben a Te arcodat látom. Csendes szélben hangod hallom, ha elbújik a Nap akkor is tudom, hogy szeretlek s hiányzol nagyon!

Nekem nem kell más, csak téged akarlak. Ha volt is más, feledem, csak téged akarlak.

Nyugszik a hajnal, pihen a táj, nem tudok aludni, mert valami fáj. Téged kereslek, utánad vágyom, mert nem hiányzott így még senki a világon.

Kínzó a tudat, hogy nem lehetsz velem. Várom a percet, hogy megfogd két kezem. Dobogó szívemet kezedbe helyezem, melyben örökké ég a perzselő szerelem.

Egy tanács: Vigyázz magadra! Egy kérés: Ne változz meg! Egy kívánság: Ne felejts el! Egy hazugság: Nem szeretlek! És egy igazság: Borzasztóan hiányzol!

Elmúlnak az idők, röpülnek az évek, de még mindig van egy érzés mikor a szemedbe nézek, s úgy érzem, e érzés sose fog elmúlni, mindaddig, míg lelkem szerető szívemben lakik...

Hiányzik! Hiányzik a csókod amikor ajkad ajkamhoz ért. Hiányzik az érintésed mikor kezed kezemhez ért. Hiányzik a tekinteted mikor rám néztél a elpirultam hiányzik minden veled töltött percem...

Kopog az eső az ablakon, bár lenne minden cseppje csókod az ajkamon. Dörög, villámlik, háborog az ég, nem tudom meddig bírom nélküled még.

Azt tanultam, hogy egy nap 24 óra, egy óra 60 perc, egy perc 60 másodperc. Azt nem tudtam, hogy egy másodperc nélküled maga az örökkévalóság...

Nézném a csillagokat de nincsenk az égen. Ölelem mackómat, mert nem vagy itt velem.Fáj a lét, a létezés, a lefekvés és az ébredés. Fáj a múlt és fáj a jelen, mindez azért, mert nem vagy velem.

Valahol létezel, valahol én is valamit kérdezel, valamit én is néha vágy van benne, néha remény is...

A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szeliden s nézik, nézik a csillagok.

Különleges dolog ami belülről éget, A hiányod az, amit fájdalomként érzek. Bármit nézek, csak téged látlak, Gondolataimban csak szavaid járnak. Emlékeztetnek selymes bőröd illatára, Hogy együtt legyünk, ezért születtünk e világra.

Ajkadra gondolok, de csak levegőt csókolok hajadba túrnék, de csak levegőt markolok nevedet suttogom, de csak a csend felel. Mondd mikor jössz már el?

Letéptem ezt a hangaszálat, már tudhatod, az ősz halott. E földön többé sose látlak, ó idő szaga hangaszálak, és várlak téged, tudhatod.

Biztos vagyok abban, hogy sem távolság, sem halál, avagy távollét szét nem választhatja azokat, kiket egy lélek éltet, egy szeretet fűz össze.

Nem tudok aludni, remeg a szívem, hiányzik, hogy kezed kezemhez érjen. Riadtan ébredek, merre vagy, hol lehetsz. Megnyugszom, csak mondd, hogy szeretsz.

Csendes éjszakában elkerül az álom, minden porcikámmal te utánad vágyom. Suttog a némaság ábrándos meséket, azt súgja halkan, látni szeretnélek.

Féltelek! Ha tehetném, vigyáznám minden léptedet. Vigyáznék rád, mint egy angyal, hiszen te vagy, aki akkor is hiányzik, mikor ébred a hajnal.

Szerelmes szívem érted eped, a világon mindent megadnék neked. Éjjel-nappal arra várok, hogy egyszer veled legyek.

Szükségem van a napra, a csillagokra, a holdra és rád. A napra nappal, a holdra és a csillagokra éjszaka, Rád pedig örökké!

Hiányzol, mint testnek a vér, szinte éget, hogy nem vagy az enyém. Hozzád repülnék, mint egy gondolat, hiányzik minden ami te vagy.

Minden perc mit veled töltök, arra ösztönöz, hogy töltsek veled még egy percet!

Kérem a sorsot, sorsod kérje meg, csillag-sorsomba ne véljen fonódni s mindegy, mi nyel el, ár, avagy salak: általam vagy, mert meg én láttalak s régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

Ma hajnalban, amikor hozzámbújtál, átkaroltál, megpusziltál, akkor úgy éreztem, hogy felforrósodik a testem. Jó volt érezni kezed puhaságát, hallani szíved dobbanását. Ahogy a te szíved dobbant úgy az én lelkem lángra lobbant. S reggel mikor nem voltál velem, nagyon hiányoztál nekem!

Gyűlölöm a szavaidat, a hajadat, s mit érzel, gyűlölöm ahogy vezetsz, azt is ahogy nézel, gyűlölöm cipőd, s ha átjár tekinteted tőre, gyűlöletem oly heves hogy rímet hányok tőle. Gyűlölöm ha hazudsz, azt is gyűlölöm, ha nem Ha miattad nevetek, vagy ha könnyes lesz a szemem. Gyűlölöm, ha nem hívsz fel, ha nem nézel felém, és gyűlölöm, hogy nem gyűlöllek, cseppet sem, szemernyit sem, nem gyűlöllek én.

Hiányozni fogsz. Tudom, azt hiszed, sosem figyelek rád, és nem is szeretlek, mert folyton azt mondod, hogy ezt ne csináljam, azt ne csináljam. De jobb volna, ha mondanád, és én legföljebb nem szívesen hallgatnám, mint hogy itt se légy, és sose mondj semmit.

Rabod lévén, más dolgom mi legyen, mint várni vágyam percét, hogy hivatsz? Életem üres, vesztegethetem. Célom sincs semmi, míg csak te nem adsz.

A távollét a kis tüzeket kioltja, a nagy tüzeket fellobbantja.

Sokszor elmondták már, hogy nem könnyű látni annak az értékét, ami állandóan a szemünk előtt van. A távolság és a vágy kellenek hozzá.

...megállapította magában, hogy az őrületbe kergeti ez a nő, de ő már képtelen meglenni e nélkül a szenvedés nélkül.

Megtanultam, hogy várni a legnehezebb, és szeretnék hozzászokni, tudni, hogy velem vagy akkor is, ha nem vagy mellettem.

Legszebb emlék a szeretet, melyet mások szívében hagyunk magunk után.

Hiányzol nekem. Hiányzik ajkad, tengerkék szemed. Arany fürtjeid, más simítja már, bárcsak láthatnám, lelked mosolyát, még egyszer, utoljára...

- Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. - Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse. - Az az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat. - Az az idő, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse. - Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért... - Felelős vagyok a rózsámért - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

A vágyakozástól az élvezetig támolygok, és az élvezetben elepedek a vágyakozás után.

A távollét csökkenti a közepes szerelmet - gyarapítja az erőset, mint ahogy a szél kioltja a lámpát, de szítja a tüzet.

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti a tengerár; rád gondolok, forrás vizét ha festi a holdsugár. Téged látlak, ha szél porozza távol az utakat; s éjjel, ha ing a kis palló a vándor lába alatt. Téged hallak, ha tompán zúg a hullám és partra döng; a ligetben, ha néma csend borul rám, téged köszönt. Lelkünk egymástól bármily messze válva összetalál. A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára. Oh, jössz-e már?!

Rád gondolok! - Úgy indázlak közül gondolattal, mint vadszőlő a fát: nagy levelek, s a szem semmit se lát a zöldön túl, amely a törzsre ül.

Mikor Rád gondolok megremeg a lelkem. Ilyenkor úgy érzem bilincsben a testem. Mindig itt vagy velem, mégis oly távol. Én tudom egyedül mennyire hiányzol!

Messze távol toled szomorú az élet. Hiányzol és látni szeretnélek!

Csend van s nyugalom, csak szívem dobbanását hallom! Mit is dobol nékem? Hiányzol nagyon!

...lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz. De láthatod, az istenek, a por, meg az idő mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém, hogy olykor elfog a szeretet tériszonya és kicsinyes aggodalma.

Olyan vagy, mint a remény, olyan mint földnek a fény! Ha rólam álmodsz, és így szólsz nekem, olyan lesz az életem! Nem vagyok mindig se hűtlen, se szent, de hangod megjavít, ha hallhatom! Hiányzol nékem, mint éjnek a csend, te légy éjszakám és nappalom.

Hiányzol mint fáknak a júniusi eső, hiányzol mint hóvirágnak a téli napsütés, hiányzol mint gyereknek a játék, hiányzol mint holdfénynek a nap sugara, hiányzol mint minden, ami pótolni tudná hiányod, távozásod, kezed melegét, szemed fényét, érintésed könnyedségét, mint mindent, ami te vagy, voltál és leszel nélkülem.

Megvívtuk a csatát már ezerszer, el is vesztettem már nem egyszer. Ha még egyszer elveszítelek, soha többé nem leszek már melletted. Azt kértem Tőled, hogy szeress még. Azt mondtad, hogy Neked ennyi nem elég. Annyi mindent adhatnék még hát kérlek Kicsim kérlek maradj még! Maradj még, mert én így szeretném, maradj még, mert tudom, hogy Te is így szeretnéd. Maradj még, maradj még! Maradj még, maradj még! Ha majd egy nap elrepülsz mással, és engem itt hagysz törött szárnnyal, akkor talán nem érted a lényegét: egy ember Neked adta az életét. Azt kértem Tőled, hogy szeress még. Azt mondtad, hogy Neked ennyi nem elég. Annyi mindent adhatnék még, hát kérlek Kicsim kérlek maradj még! Maradj még, mert én így szeretném, maradj még, mert tudom, hogy Te is így szeretnéd. Maradj még, maradj még! Maradj még, maradj még!
Féltve őrzött képed a kisfiókból előhúzva nézem, becézgetem, s egy könnycsepp imádatom jeléül legördül s a kezemre csöppen.

« előző bejegyzés