Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
2009-12-21
Georgi Goszpodinov: Egy sertéslélek Karácsonykor
(részlet)
Innen, a szilvafa vékonyka ágai közül, nyugodtan figyelhetem, hogyan csipegetik a felbőszült tyúkok a még meleg, lassan feketére alvadó véremet. Ezek az amúgy szelíd, udvari baromfiak, akikkel ma reggelig még közös szemétdombot túrtunk... Igazi dögevőkké lényegültek át, sátáni házivámpírokká. Persze, most már nem kéne hogy érdekeljen. Ott fekszem (nem én, a testem, ezt nem ártana megszoknom) a mocskos hóban, az ól közvetlen közelében, és a véremet felissza a fehérség. Egy halál lehet akár szép is. A kés továbbra is markolatig merül a torkomba, félnek, nehogy lábra álljak. Az egyik böllér épp azt meséli, hogy a tavalyi vágáskor a fickó, akinek meg kellett szúrnia a disznót elbénázta, elvétette azt a bizonyos helyet a torkon, mire az állat felpattant, a nyaka közé kapta a csülkeit, keresztülzúzott az udvaron, felökelte a bölléreket, a hátára kapta a szűk disznóólat, és ripityára tört mindent, ami az útjába került: futott, mint a meszes és semmi sem tudta megállítani. Márpedig ha egy disznó így beindul, semmi sem állítja meg, kontrázott rá az egyik segéderő. A nagy zűrzavarban a gazda felkapott egy vasvillát, és beleállította a disznó nyakába. A jószág meg csak rohant tovább a kimeredő vasvillával, tisztára mint egy ördög.
Ezen a ponton felém sandítanak, pontosabban a testem felé, melynek – minden jel szerint – nem áll szándékában megismételni a fenti történetet. Itt avatkozik közbe az, aki egész éven át etetett, átnyújtja a boroskancsót a főböllérnek, majd mindenki egyenként rácuppan; jól összekenik vérrel. Zsivaj, élcelődés, sztorik...
Sosem gondoltam volna, hogy egy halál ilyen élvezetet tud okozni. Mingyárt levágják a fülemet, és megsütik a parázson. „Ez az első, és épp ezért a legfinomabb falat”. Aztán felröfögnek a perzselőlámpák, a bőröm olyan fekete lesz, mint az eltartóim öblös kondérja. Aztán lemosnak hóval, zsákokkal betakargatnak, hogy felpuhuljak, egy késsél lekaparják a sörtéimet, megint lemosnak, és bedörzsölnek sóval meg ecettel (ha a lelkem most nem itt fenn ülne a szilvafán, biztos őrülten csípne), vékony csíkokban letépkedik rólam a bőrkét, és csámcsogva megzabálják. Úgy tudom mindezt, mintha ezerszer megtörtént volna, érzem... nem is tudom, hogy mondjam, szinte a véremmel, bár igaz, hogy egy léleknek nincs vére. Annyi télen át vágtak bennünket, hogy ez az egész rémület és ez a vér nem párologhatott el nyomtalanul. Meg van ez írva valahol.
Na, kis híján megriadtam egy varjútól: ide ette a fene a szilvafára, nyilván megérezte a vérszagot odalentről, a hóban megalvadt vérdarabok szagát. Átsuhant az agyamon, hogy még engem is megcsíphet – engem, az ágon gunnyadó kis sertéslelket. Elképzeltem: varjúcsípte disznólélek. Valójában nagy áldás, hogy megadatott még ez a néhány óra itt, a földön. Alig néhány disznófaroknyira a testemtől figyelhetem, amint a böllér lassan felhasogat, akarom mondani felhasogatja. Istenem, milyen pompásak a belsőségeim. Micsoda tarja, milyen remek pejsli és ezek a felcsévélt belek... Sosem feltételeztem, hogy ilyen gyönyörűséget rejtegetek magamban. Biztos vagyok benne, hogy aki darabol, az is elégedett. Mégis megengedheti-e magának egy lélek, hogy így elkápráztassa a testiség? Hiszen alig néhány óraja vagyok csak lélek. Egy magamfajta fiatal léleknek minden rejtélyes és izgalmas. Igen, egyszerűen izgalmas. Különös, hogy semmiféle haragot nem érzek azok iránt, akik odalenn rendelkeznek a belsőségeimmel. Ők csak felszabadították a lelkemet... azon az aprócska lyukon, a torkomon keresztül. Nem tudom, helyes-e, amit cselekszenek, vagy vétkes. Egy lélek, különösen ha sertésből való, rég felette áll mindennek. Még sajnálom is őket bizonyos tekintetben. Tudom, hogy van valamilyen Pokluk, azt hiszem, éppen így is nevezik, ezen átmegy mindenki, aki itt, a földön bűnt követett el. Egy disznó lemészárlása biztosan bűn. Bár ezeket a dolgokat más hivatott eldönteni.
Felteszem, hogy a Pokolban csak átmenetileg tartózkodnak, valamiféle tisztítóeljárás lehet, hogy megszabaduljanak az emberi bűneiktől, ami után olyan ártatlanul jönnek ki onnan, mint a ma született kismalac. Lehet, hogy éppen az történik velük ott, amit a földön műveltek. Valószínűleg az én bölléremet levágják. Lenyesik a fülét, megsütik parázson, megperzselik a bőrét, feldarabolják és ennyi. Nem tudom, menyire szépek a zsigerei. Nem tud’isten mekkora borzalom, csak az első késszúrás fáj. És mégis sajnálom. Nekik biztos jobban fájna. Egyszer hallottam, amint a disznóól mellett meséltek egy történetet (nem tudom, miért hiszik, hogy a disznók nem hallanak semmit, amikor a fülük jóval nagyobb az övéknél). Ez a történet arról szól, hogy az első fajtabéliük tévedésből megevett egy almát, amit semmiféleképpen nem lett volna szabad megennie. Rengeteg élelem hevert a környéken, maga volt a paradicsom, de az fogta magát, és pont azt az almát ette meg. Ostobaságból, persze; ilyet egy disznó soha sem csinálna. És ettől kezdve balszerencsés lett a fajtájuk. Egy alma miatt. Szerintem elég lapos egy történet. Meg nem is túl hiteles, ha arra gondolunk, hány halomnyi almát – igaz, rohadtat – ettem én meg felhőtlen disznóéletem folyamán. Azóta a mennyországot biztos csak az állatok számára tartják fenn. Csak állatoknak. Máskülönben túl sok lenne a mészárlás és a vér.
Olyan könnyűnek érzem magam, hogy ha elengedném a szilvafa ágát, biztosan elszállnék.
Krasztev Péter fordítása
|
