TeveClub! - Az én oldalam

Az én oldalam - Naplóm

Tartalomjegyzék

A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/

Az alapítvány pereme

...
Összeszorult a gyomra, amikor eszébe jutott, mi mindent tartalmaz egy teljes programleírás, és arra is jól emlékezett még, hogyan viselkedett a hajó számítógépének konzoljánál Krasnet technikai tiszthelyettes. Úgy játszott rajta, mintha a Galaxis legbonyolultabb hangszerét kapta volna kézbe, s mégis oly nemtörődömséggel, mint akit untat ez a végtelen egyszerűség – pedig még vele is megesett, hogy zavart káromkodások közepette elő kellett vennie a programleírást.
Trevize tétován helyezte egyik ujját a fénykörre, s abban a pillanatban szétáradt a fény az asztal lapján. Két kéz körvonalai jelentek meg rajta: egy jobb és egy bal kézé. Ugyanakkor az asztallap negyvenöt fokos szögben könnyedén megdőlt.
Trevize leült eléje. Szavakra nem volt szükség. Egyszerűen tudta, mi a teendője.
Mindkét kezét az asztalon kirajzolt körvonalakra helyezte, méghozzá úgy, hogy ez semmi kényelmetlenséget nem okozott neki. Az asztallap érintésre puhának, szinte bársonyosnak tűnt – érezte, amint a keze belesüllyed.
Megdöbbenve bámult a kezére, látva, hogy egyáltalán nem süllyed bele, hanem továbbra is ott nyugszik a felületen. Tapintásra viszont olyan érzés volt, mintha a sima lap benyomódna, és valami puhán, melegen tartaná a kezét.
Ennyi az egész?
És most mi lesz?
Körülnézett, aztán, mintha felszólításnak engedelmeskedne, becsukta a szemét.
Nem hallott semmit. Hiszen nem hallott semmit!
De belül, az agyában, mintha saját, csapongó gondolatai sűrűsödnének össze, meghallotta az utasítást.
– Csukja be, kérem, a szemét! Lazítson! Kapcsolatot teremtünk egymással.
A kezén keresztül?
Trevize valahogy mindig úgy képzelte, ha egyszer gondolatok útján teremtenek kapcsolatot a számítógéppel, ahhoz feltétlenül egy sisak kell, meg természetesen néhány, a szemre és a koponyára erősített elektróda.
Kéz is lehet?
De hát miért ne? Lebegő érzés fogta el, mintha álom környékezné, gondolatai azonban mit sem veszítettek élénkségükből. Miért ne lehetne a kéz?
A szem semmivel sem több egyszerű érzékszervnél. Az agy sem több központi kapcsolótáblánál, melyet csontkalickába zárva különítettek el a test működő felszínétől. A kéz jelenti magát a felszínt, a kéz az, amely érzi és befolyásolja a világegyetemet.
Az ember képes gondolkodni a kezével. A kéz adja meg a feleletet a kíváncsi kérdésekre, a kezünkkel érzünk, fogunk, forgatunk, emelünk és mérlegelünk. Némely állat viszonylag nagy térfogatú aggyal rendelkezik, de nincs keze, és ebből adódik minden különbség;
És ahogy kezet fogott a számítógéppel, a gondolataik egymásba olvadtak, és már az sem számított, nyitva van-e a szeme, vagy csukva. Akkor sem lát tisztábban, ha kinyitja, s ha becsukja, sem borul rá a sötétség.
Akár így nézte, akár úgy, fénylett körülötte a szoba – és nemcsak ott, amerre nézett, hanem körös-körül, akárcsak fönt és lent.
Az űrhajó minden helyiségét látta, csakúgy, mint az odakinti világot. A felkelő nap fényét elhomályosította a reggeli pára, de ő káprázat nélkül nézhetett szembe vele, mert a számítógép automatikusan megszűrte a fényhullámokat.
Érezte az enyhe szellőt meg a kinti hőmérsékletet, s a világ zaja is eljutott a füléhez. Észlelte a bolygó mágneses mezőjét s a hajó falának csekélyke elektromos töltését.
Tisztában volt a hajó irányításával, noha részleteiben fogalma sem volt róla. Csak annyit tudott, ha azt akarná, hogy a hajó szálljon föl vagy forduljon meg, esetleg gyorsuljon, vagy hajtson végre bármilyen manővert, amire csak képes, az eljárás ugyanaz volna, mint ha a saját szervezetét szólítaná fel valamely hasonló működés elvégzésére. Az ő akaratán múlik minden.
Illetve nem csak az ő akaratán. Adott esetben a számítógép akarata érvényesülhet az övé fölött. Ebben a pillanatban megfogalmazódott az agyában egy mondat, és ő pontosan tudta, mikor és hogyan fog fölszállni a hajó. Ebben a tekintetben nem számíthatott semmiféle rugalmasságra. Azután pedig, ezt is biztosan tudta, már az ő akarata dönt.
Rájött továbbá – csak ki kellett terjesztenie számítógéppel megerősített tudatát –, hogy érzékelni tudja a felső atmoszféra állapotát is; hogy látja az időjárás alakulását, és nyomon tudja követni a fölötte hemzsegő, valamint az ő szintje alá süllyedő űrhajók útvonalát. Mindezeket a körülményeket számításba kellett venni, és a számítógép számításba is vette. Ellenkező esetben, tudatosult Trevize-ban, csak akarnia kell – mindössze ennyiből áll az utasítás –, a többi már a számítógép dolga.
Ugyanez a helyzet a vaskos programleírásokkal is: ilyesmi egyáltalán nem létezett. Trevize Krasnet technikai tiszthelyettesre gondolt, és elmosolyodott. Hiszen eleget olvasott róla, hogy a gravitációs erő alkalmazása milyen forradalmat idéz majd elő a világban, ám a számítógép és az emberi agy fúziója egyelőre államtitok volt. Ha lehet, ez még nagyobb forradalmat jelent.
Az idő múlásáról is tudott. Ha akarja, pontosan megmondhatta volna, hány óra van a terminusi helyi idő és a galaktikus alapidő szerint.
De hogyan szüntesse meg a kapcsolatot?
Mihelyt a gondolat átfutott az agyán, a keze felszabadult, az asztallap visszatért eredeti helyzetébe – Trevize pedig magára maradt saját, hétköznapi érzékeivel.
Gyámoltalan vaknak érezte magát, mintha hirtelen magára hagyta volna az a felsőbbrendű lény, aki egy ideig védelmezőn fogta a kezét. Ha nem tudta volna, hogy bármikor ismét kapcsolatba léphet vele, teljesen elhatalmasodik rajta a kétségbeesés. így aztán kénytelen-kelletlen újra tudomásul vette létezése korlátait, majd tétován felállt, és kiment a szobából.
Pelorat felpillantott. Természetesen már beállította a leolvasót.
– Nagyszerűen működik – közölte. – Kiváló kutatóprogramja van. Megtalálta az irányítást, fiam?
– Igen, professzor úr. Minden rendben van.
– És nincs valami tennivalónk az elindulással kapcsolatosan? Úgy értem, nem szükséges valamiféle óvintézkedés? Nem kell például beszíjaznunk magunkat? Néztem, nincs-e valami utasítás erre vonatkozóan, s nyugtalanít, hogy nem találtam semmit. Így aztán a könyvtáramhoz fordultam. Ha a munkámmal foglalkozom, valahogy...
Trevize a professzor felé emelte a karját, mintha gátat akarna emelni a szavak áradata elé. Szinte túl kellett kiáltania a másikat.
– Ilyesmi egyáltalán nem szükséges, professzor úr. Az antigravitáció egyenértékű a tehetetlenség ellentétével. A sebesség változásánál nem érezzük a gyorsulást, minthogy a hajón minden és mindenki egyidejűleg szenvedi el a változást.
– Úgy érti, nem is fogjuk megtudni, mikor hagyjuk el a bolygót, és mikor érünk ki az űrbe?
– Pontosan így értem, annál is inkább, mert miközben a szavaimat hallgatja, már el is indultunk. Néhány perc múlva áttörjük a felső atmoszférát, és félórán belül kint leszünk az űrben.

« előző bejegyzés