Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
2010-01-05 Öröm
Hangok:
Kezembe fogtam a tollam, és bemártottam a szomorúság fátyla mögé,
ahol árnyékként élek bezárva magamba. Sírni szeretnék mint ahogy az éj sír
mikor betakarja hideg szívével a fájdalom, hogy emlékeztesse.
De nincsenek könnyeim, felemésztette õket az idõ,
a maga cinikus mosolyával ahogy karmait belevájja a lét szívébe.
Egy kert ahol vagyok és vagy és mégse. Egy kert melyet körbekerített
a végzet, az öröm és a kín összefonódott karjaival, ahogy végtelen
vénájuk a semmibe nyúlik az elmúlást szállítva. Almafa vagyok
öreg és beteg, de ezt csak én tudom, és csak én érzem és csak én látom.
Törzsem ráncos, ágaim átfonnak, hogy óvjanak. Érezlek.
Érzem ahogy lélegzel, érzem ahogy sírsz, érzem ahogy nevetsz,
érzem ahogy gyûlölsz, érzem ahogy fázol, érzem ahogy szeretsz és
érzem ahogy a szívembe szúrsz. Rózsa vagy, sok rózsa. Élénkvörös
színben pompázol. Esténként megcsillan selymes szirmaidon
az alkony könnye, hogy szépséged ápolja még el nem jön
a vég. A kert lassan homályba borul, és egyre távolabbinak
tûnik, és én újra árnyék leszek.
Beteljesedés:
Az éj átölel, s halkan suttogják nevem a halál árnyai. Az élet sötét
unokatestvérei õk, kik úton vannak az örökkévalóság óta.
Hideg szél lengedez a fák között, arcomba vágva egy elmúlt kor
fájdalmas emlékeit. Szemeimre nehézkesen ráereszkedik a köd,
hogy igazán láthassak. Felüvöltök mint egy gyermek az elmúlás
küszöbén, mikor erõt vesz, hogy átlépje. Testem megfeszül, és
ellenkezés nélkül zuhan a jéghideg sötétségbe, hogy anyja legyen
a férgeknek. Ez a hely az enyém, nekem ásták õk kik úton vannak
az örökkévalóság óta. Kinyújtom karjaim az égbolt emlékei felé,
hogy igazán érezzem ahogy a nyirkos föld hozzáér csupasz
testemhez. Egy utolsó görcsös rángás, ahogy haldokló testem
levegõ után kapkod, majd nyugodtan elernyed.
Csöndben:
Egy tisztáson ülve,...s várva
Lelkemben tél,...s mély csend
Körös körül a nyugalom lágy hangja. Az elmúlás megérintett
A távolból hallom kiszáradt patakok, elfeledett csobogását
Haldokló testem néma sikoltását
És érzek valamit magamban legbelül
Idegen érzés mely a testemben elvegyül
S közben árnyak násztáncát látom, és a hó csak hull... és hideg
Egy test a tisztáson ülve... s várva. Vár az elbomlásra
Lelkemben tél... s mély csend, És semmi... körös körül
Egyszer:
Ahogy átölel a fájdalom, érzem a szenvedés kacaját a lelkemben... és tudom, hogy még élek.
Távol a dombok mögött homály ereszkedik a végtelenbõl, és beborítja a holtak felemésztett múltjait.
Tudom, hogy várnak... s tudják, hogy várom. Most sírok mert körülöttem minden fáj.
A múlt mindig emlékeztet, mert szereti nézni a vonaglásom...
Ahogy lelkem remegve vágyódik a dombok mögé, de testem fogva tartja és kínozza.
A csillagok is szomorúan néznek bele az univerzumba... örökké.
Ez a sorsuk... és tudják. Talán hamarosan lelkem kiszabadul testem fogságából,
és sikoltva alászáll a tér és idõ origójába. És ott lesz körbevéve a magányommal...
Fekete, üres állapot. S a múlt melyre nem emlékszem mást kínoz majd... és én boldog leszek...
Én és a magányom.
Levél:
Egy levél könnye, amely az övé s mindené... egyszer elmúlik, és mégsem.
Az erdõ megérintõ magánya átfonja ereim s megérinti bensõm elhagyatott világát.
Tükörbe nézve egy tükörképet látok... és csak érzem... hogy talán.
A köd oly bársonyos és szép és magányos mint egy lélek... a semmiben... a szélben.
Madarak halk röpte töri meg a csöndet finoman és tisztelve...
Egy levél mely lehull a fák elöregedett ágairól... és alászáll a rothadás világába.
Semmi sincs és mégis körbevesz... megidéz.
Egy fátyol mely anyaként betakar és álomba ringat... a levelek elhullajtott könnyei közt...
A köd emlékeiben tovább élve.. s látva.
Táncot jár a fájdalom lehelete a fák között a mélyben,
s halk sírása visszhangzik a vájatok megöregedett üregeiben...
Várva a vég megértõ átfonását.
És a levelek csak sírnak... s könnyei aláhullnak.
Mélyen Legbelül:
Egy hely ami nincs sehol... Egy fa elveszett sóhaja...
Álmatlanságom egy tükörbe zárva, ahol önmagam bámulom.
Esõcseppek folynak végig kiszáradt ajkamon, mely némán,
kiált a reménytelenség szívébe. Most utazom... Vándor vagyok...
Összevarrt szemekkel nézem bús arcom... Egy mezõ... Mindenhol
színes virágok ülnek... Beszélgetnek... Számomra nincs hely...
Színtelen vagyok és lehet, hogy már nem is élek. Lehet, hogy álmodom?!
Nem... Hisz álmatlan vagyok... Hideg szél nyaldossa húsom... Fázom...
Átölelem önmagam remegõ karjaimmal... Elrejtõzöm a félelmeim közé...
Ott biztosan nem találom meg magam... Reménytelen... Ott vagyok...
Félek magamtól... Sötét van... Valaki hív... Nevem suttogja... Nem
látom tisztán... Lassan közeledik... Enyhül a félelmem...
Ó, hát te vagy az... Már nem félek...
Sírok Között:
A fájdalom, mely fogva tart... lassan felemészt...
S a csillagok megfeketedett szemeikkel nézik létem megbújva a felhõk mögött.
A sírokat látva szenvedéssel megtelt szemeim könnyeket hullatnak...
A vágy könnyeit. Bánattal telt lelkek otthona... elrejtve mélyen bennem.
Leírhatatlanul szép a táj... mely már nem emlékszik, de érez.
A fák vén karjai óvják a fény hamis illúzióitól...
S ringatják szürke gyermekeiket idõtlen idõkig...
Várva az üresség gyönyörû ajándékára.
A köd is tiszteletét teszi a szelek által átjárt világban…
Selymes hideg érintése átfonja síró lelkem, mint egy anya remegõ ajkai
Melyek búcsúzóul meleg szavakat ejtenek haldokló magjához.
Bizakodva görnyedek egy fa tövében… hogy karjai egyszer engem is megérintenek
S szürke gyermekekén ringatnak… s óvnak.
Míg az üresség át nem adja gyönyörû ajándékát.
...:
...hallom a végtelenség szavát, hívó suttogását...
látom
látom a testem -- holtan
érzem
érzem, hogy valami eltûnt
megbomlott elmével és zárt szívvel
érzem, hogy megérint
és magával ragad
örökké
erõsebb a gyenge létnél
erősebb mindennél
nincs értelme tovább élni
nincs értelme ellenállni
átöleli a végtelen sivár jelent
megmutatja keserves múltam
és fülembe súgja, hogy nincs jövőm
hogy számomra nincs tovább
most már nincs menekvés, nincs kiút
vége van mindennek, a kör bezárult
végetért egy álom, az álom, mely éltetett
ez nem
ez nem az én helyem
nincs tovább, ennyi volt
nem függök az élettől
nem függök már semmitől
rothadás
kín
szorogás
megváltásom a halál
Vágyódás:
Az ég ködösen néz le rám... és valahogy most szótlan
Minden semmilyen körülöttem... nincs válasz
A fák is sejtelmesen susognak bele az éjszakába... a lelkembe
Fáj a gondolat... fáj, hogy érzek
Miért is van a születés!? Miért is van egyáltalán valami!?
Egyedül vagyok a gondolataim káoszába... az őrületben
Hiába hívom õt kire már évek óta vágyok, s talán most még jobban mint valaha... hiába
Pedig tudja, hogy várom tudja, hogy szeretném... az érintését
Kínoz... mint minden körülöttem a szférában
Aludni szeretnék... úgy mint azok kik sosem vannak ébren...
De álmatlan vagyok.. .gyenge ahhoz, hogy elaludjak
Így csak fuldoklok könnyeim tengerében... A magányom karjában
Ez a sorsom... Ezért kellett felsírnom egyszer régen
De többé, ha egyáltalán van ilyen nem fogok... mert voltam, vagyok, és a jövő idõ meghalt
|
