TeveClub! - Az én oldalam

Az én oldalam - Naplóm

Tartalomjegyzék

A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/

Ó barátom!

Azt kérded, mi a szeretet? Tudod mi az, úgy hiszed? Várj csak, elmondom neked.
Letépnéd a szépen nyíló, harmatos mezei a virágot? Letépnéd, mert ő a legszebb, szíved-lelked csak ő gyönyörködteti, ezer közül szemed a többit észre sem veszi? Letépnéd és hazavinnéd, hol vázába állítod, s szemed kényeztetnéd bármikor, ha épp megkívánod?
Nem szeretet az.
Csak saját mohóságod, mellyel birtokolni vágyol mindent, ami szép, amire fogad vásik, de miben gyönyörködik akkor majd a másik? Életét veszed el, ha letéped, s magaddal viszed. Hiába őrzöd figyelő pillantásoddal, napjai szép lassan elfogynak, s bevégzi ő hamar. Ha szereted, leülsz mellé, lekuporodsz a fűvel benőtt földre, csodálattal, rajongással veszed körbe, csak nézed, csak bámulod, s félve érinted, remegve nyújtod felé kezed, hisz annyira törékeny ő, annyira gyönge, hogy simogatásod is kárt tehet benne, zsenge szára elroppan, ha sután megsérted ügyetlen ujjaddal. Ott ülj mellette étlen-szomjan szótlanul, s várd meg, míg tenyeredbe simul. Ha kell, egy életen át, türelemmel várd, addig csak reméld, reméld a csodát, és ne add fel hited.
Lenyesed kertedből a rózsát, a nyíló virágot, mert annak örül szíved, ha asztalodon, vázádban haldokolni látod? Szeretet az? Aligha hiszem. Alantas, önző érzelem, mi arra késztet, hogy magadnak akard, a világ szeme elől örökre eltakard, egyedül te láthasd, egyedül te érezhesd mennyei illatát, lengje be éjjel s nappal szobád, de ablakod bezárod, nehogy a világ is érezhesse a mesés illatot…Nem szeretet ez, láthatod.
Kérdezd meg a nyíló virágot! Kérdezd meg, adj neki esélyt, borulj térdre előtte, s öntsd ki szívedből-lelkedből a szenvedélyt, ha már túlcsordult, s többé nem fér meg odabenn, hagyd, hadd csorogjon virágod gyökerére, friss harmatként peregjen üdezöld levelére, nyíló szirmaira, éltesd, tápláld, légyen érzelmed kiapadhatatlan forrás, ahonnét zubogva tör fel az ambrózia, önmagadból tápláld, adj örök életet neki, óvd, dédelgesd, vigyázd, s dalolj, egyre csak dalolj, orcádon mézédes mosollyal, nem bánattal, búval, fájdalommal, hisz adni akarsz barátom ,adni s nem követelni. Illata éltet? Látványa kápráztatja szemedet? Hát add fel akkor kényelmedet, hagyd oda puha vánkosod, s paplanod óvó melegét, heveredj mellé a fűbe, legyen takaród a csillagos égbolt, párnádnak ott a két kezed, így éjszakád is mellette töltheted, szívedből szólhat a szerenád;
Ó, édes gyönyörűségem, szívemet egyedül léted élteti, addig vagyok, amíg te létezel, életem legféltettebb kincs leszel, boldogságom az, ha virulni látlak téged, teljen bár életem nélküled, vagy véled, hisz nem magamért…Nem magamért. Semmit reméltem, s a mindeneket adtad, szívem összes vágyát valóra váltottad, isteni eledel forrása lettem én, csak buzog, csak zubog szívem közepén, ömlik, hogy téged tápláljon, éltessen, s általa virágom, te éltethess engem. Földrengés voltál, melytől szívem meghasadt, fájdalmában édesbús dalra fakadt, dalom a föld résén feltörő lávafolyam, csak folyik, csak árad, hiszen ha a napfényre nem jöhet, bennmaradván szétfeszíti, darabokra tépi szívemet. Földrengés voltál, eget verő, pusztító fergeteg, mi elsöpör a föld színén mindeneket, majd elcsitul, s két ringató karrá lesz, ölében új világ épül a régi a helyett, mindennél szebb, varázslatosabb mesevilág, tündérpalota, kristályoszlopokkal, igazgyöngy folyókkal, igaz érzésekkel, őszinte szóval, egy vágyva vágyott világ, hol a tisztaság hófehér fénye vakítóan ragyog, megpihenni járnak ide az angyalok, mosolyogva heverésznek nálunk, rabul ejti őket tündérszép világunk…
Így szeress ember!
Így szeress, ez a szeretet, sosem kér, sosem követel, csakis adni akar, s mit cserébe kap, elfogadja szelíd alázattal, néma hódolattal, egekig burjánzó hálával, hogy még többet adhasson, hogy minden csodát, álmot valóra válthasson. Szeretni szolgálat, hol te vagy a szolga, bármikor, szabadon elmehetsz, nincs rablánc, nincs bilincs, csak szeretet, édes rabiga, melybe önként hajtod fejedet, könnyű járom, míg élsz, boldogan húzod, mert nem létének terhét viselni nem bírod. Érte cserébe nem jár semmi, de semmi, ingyen szolgálat ez, nem lehet megfizetni, s mégis, mégis a világot kapod cserébe, semmit sem birtokolsz, s minden a tiéd, angyalszárnyakon jársz be eget és földet, ám amint lehullik láncod, s visszakapod szabadságod, menten letörik szárnyad, s magadat csak vonszolod, mint holmi ketrecbe zárt, beteg állat.
Látod, elfogyott szavam, s az igaz szeretetet le mégsem írhattam. Nincs költő, ki eldalolja néked, nincs festő, ki láttatná e színeket, ám ha egyszer, csak egyszer érezted, tedd össze két kezed, s adj hálát, mert már nem volt hiábavaló életed.
S míg csak élsz, öntözd, tápláld a virágot, hadd nyíljon, hadd ragyogjon teljes szépségében, összes pompájával, láttára a Nap is elmosolyodjon, benne gyönyörködjék, csodájára járjon az egész földkerekség, illata kényeztessen minden embert, Holdat, Napot, eget és csillagot…
Csak a szíved mélyén tudd, hogy tőled, s neked ragyog.

« előző bejegyzés