Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
2010-11-09
A lány és az eső
A mosogatás végeztével a Lány megtörölte kiázott kezét, majd, úgy ahogy volt, halásznadrágban és pólóban, kiült a teraszra nézni az esőt. Még egy kicsit dörgött és a fák levelei közt néha megvillant egy-két villám. A szürke égbolt kavargó, szürke felhőzetének hullámai, dússága és a sötétebb és világosabb színek különleges változása mindig is csodálattal töltötte el. A betonon tócsákban álló tócsába szorgosan hullottak az esőcseppek.
Ahhoz képest, hogy nyár volt nem nagyon tűnt fel ebben az évben. Ennyit a kontinentális éghajlatról, gondolta magában. Vágyakozott, hogy kezét kinyújtsa az esőbe, a tető védelméből kitörve. Aztán meg jön valaki, aki megint furcsán megbámulja, mert itt csodálja ezt a nedves, idegesítő időjárást a nyár kellős közepén.
Ez után áhítozva eszébe jutott az egyik éjszaka, mikor egyedül maradt otthon. Nem tudott aludni, esett az eső. Ő felállt és csak úgy, mintha szokványos lenne, kinyitotta az ablakot és kinyújtotta fehér kezét. Behunyt szemével jobban érzékelte a hűvös, nedves esőcseppeket. Szívesen maradt volna így egész éjjel, de aludni is kellett. Így hát nedves kezét visszahúzta és az ablak szárnyát becsukva elindult ágya felé a sötétben. Habár csak két lépésre volt, szinte rögtön megszáradt nedves keze.
Nem bírta megállni. Bement a házba és közölte anyjával, hogy elmegy sétálni. Felöltözött, a telefont az esőkabát belső zsebébe csúsztatta és elköszönt anyjától, azzal, hogy nemsoká jön, csak egy kört tesz.
Neki is vágott, átment a párhuzamos Fő utcára és végigsétált a járdán esőben. Úgy gondolta elmegy a buszmegállóig. Jobban összehúzta kapucniját. Séta közben sajnálkozott, hogy nemsoká itt a szeptember és a gimnázium. Kicsit tartott tőle, de ki nem?
Az utcán nem sokan jártak, a boltok is zárva voltak. A ponyváról lecsorgó víz közvetlen mellette folyt le. Kinyújtotta bal kezét, és amíg ki nem ért a ponyvák sorából, végig a miniatűr vízesés alatt tartotta. Átment az úton a felújított buszmegálló parkjába. Körülnéz, ha már ennyit dolgoztak vele. Rendesen rendbe szedték a lerobbant buszmegállót és környékét. Itt se sokan voltak, csak a közeli kocsmákban hallatszott némi élet.
A dús, zöld fű csábította, hogy belevesse magát és nézze a szürke, felhős égboltot, miközben arca és haja széle megfürdik a frissítő vízben. Ugyan! A végén még valaki rászól, hogy mit csinál a nemrég rendbe hozott fűben. Elsomfordált az utcája fele. Az úttest előtt megállt, megvárta, míg elmegy az autó. Kételyek gyötörték. Mi van, ha nem lesz többé alkalma? Igaz biztos lesz, de ez most van! Itt a jelenben most zajlik, most van itt a lehetőség!
Nem is tétovázott, visszairamodott, elindult az egyik padsor fele. Tiszta víz a pad, de nem is kell leülnie rendesen. Éppen csak átszelve a pad szögét lefeküdt rá az esőkabát szélével. Behunyta a szemét és érezte az esőt. Hallotta, ahogy a kapucnija szélére hull. Ahogy a füvet felzavarja. Érezte az arcán a friss, élénkítő vizet. Magát az életet. Érezte, hogy ő maga létezik, hogy ott az a test, melyben él, amely meggátolja az esőcseppeket a paddal való randevújuktól.
Megpróbálta kinyitni a szemét, és még ha csak két másodpercre is, de látta a csodás eget, ahonnan hullik le… az égből hullik le az éltető nedv. Aztán becsukta, még épp időben, mikor a szemhéjára hullott egy csepp.
Élénken és boldogan állt fel. Ennyi történt mégis boldog lett ilyen kevéstől, még ha nem is hosszútávra. Elindult az utcájuk fele. Átugrotta a pocsolyát az út előtt, átviharzott a lombok alá, a vizes járdára, és csak futott. Futott, ameddig a lába bírta, nem szívesen állt meg, de meg kellett. A lábai végül nem bírták az iramot, a légzése összekavarodott a hirtelen adrenalin lökéstől. Hazasétált. Boldogan és frissen.
|
