Az én oldalam - Naplóm

Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
2011-11-13

"És lám, ez vagyok én: valaki, aki elhiteti a haldoklóval, hogy van remény, aki megtanít egy felnőttet nevetni, és elhiteti a gyerekkel, hogy léteznek csodák. Aki bármikor odatartja a vállát egy megtört léleknek, aki akkor is mosolyog, ha mások mosolyognak rajta, aki nem hagyja sírni a maga körül lévőket, és aki addig nem hagy el, amíg szükséged van rá. És ez is én vagyok: aki eltűri, hogy minden cselekedete ellenére tőle sose kérdik, jól van-e? Miért olyan nyilvánvaló, hogy velem minden rendben van, hogy nekem nincsenek problémáim? Miért hiszik azt rólam, hogy tökéletes vagyok?"

"...kimentek a sétányra. És akkor fogták meg először egymás kezét. Félve, de mégis természetesen. Mintha csak a mindennapok megszokott ütemében zakatolnának ők ketten, mintha csak két pici fogaskerék egy óriási gépezetben szükségszerűen egymáshoz ér... ilyen volt. Aztán lopták a távolságot. Játszottak egymással. Tudták, hogy nem kerülhetik el. És akkor... a fiú két kezébe fogta a lány arcát és megcsókolta. Röviden és forrón. Aztán még egyszer és még egyszer. És még százszor. Sosem akarták elengedni egymást. Boldogok voltak, szemeikből valósággal pattogtak a szikrák. Ölelték, puszilgatták egymást, mintha soha nem is lett volna másképp. Aztán egyszer csak arra eszméltek, hogy eltelt a nap, itt az idő, menni kell. A fiú kikísérte a lányt a vasútállomásra. Olyan letörtek voltak, mintha végleg búcsúznának el, holott tudták mindketten: csak pár napig lesznek távol a másiktól. Egymásra néztek, a lány a vonaton, a fiú a peronon, szívszorító, mégis gyönyörű jelenet volt."

"A ráncok csupán azt jelzik, hol a mosoly helye."






TeveClub a facebookon

© Napfolt Kft. - Médiaajánlat

 


© Napfolt Kft. - Médiaajánlat