Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
Nevermore
Fucked up vírusirtó. Lefagyasztja a gépem. >:c
×
~×<~
×
And the winner is...
----------------------------------------------------------------------------------
~>×<~ Just a slight delay ~>×<~
"Kábán lépek a liftbe. Kávé nélkül órákig használhatatlan vagyok. A legközelebbi kávé viszont a másodikon van. Majd odafent iszok. Épp becsukódna az ajtó, mikor egy bakancs orra férkőzik a két szárny közé. A liftajtó újra kinyílik, az illető pedig mellém lép.
- Hello.
- Hello. – viszonzom. Őt ismerem. Csak azt nem tudom, mit keres a mi kiadónkban. Majd’ eldőlök, olyan álmos vagyok, így inkább leteszek a gondolataimról. Elintézni valója bárkinek lehet. Amúgy meg kit érdekel?
Dübbenés, kattanás a lábam alatt, egy rántás, mint, mikor a busz fékez, és a lift megáll. Valahol a második és a harmadik közt félúton. A vészjelző piros piktogramja kigyullad, én pedig rezignáltan kifújom a beszívott levegőt. Pár percig fülelek, nem indul-e meg mégis, és bírja még ki ezt a másfél emeletet, vagy érkezik meg csoda folytán másodpercek alatt egy szervizes, de a neonlámpa zúgással kísért pislákolásán kívül a világon semmi nem történik. A kezembe sóhajtok, miközben megdörzsölöm a homlokom, és a hajamat hátrasimítva lecsúszok a fal mentén. Szép álom volt a kávém. Felpillantok Hiroshi-ra. Ő a mellettem lévő falnak dől. Nem látszik idegesnek. Keze a zsebében nyugszik, lábfeje néhány ütemenként puhán dobbant egyet. Nem feszülten, csak úgy pótcselekvésként, mintha mondjuk rágózna vagy zenét hallgatna, mikor épp nem csinál semmit. Jó tíz perc eltelik ebben a semmilyen állapotban. Megnézem az időt a telefonomon. Fél órája kések próbáról.
- Faszt. – fejtem ki tömör véleményem a helyzetről, miközben hátrahajtom a fejem. Lehunyom a szemem, mert az kisül a kipihentség hiányától. Vastag fémlánc csörgését hallom - biztos megnézte az óráját -, majd ruhák suhanását, mikor ő is leül mellém. Felnyitom a szemem, és a falat borító tükörben ránézek. Ő nem néz fel, az ingét igazgatja, amely felgyűrődött rajta, mikor leereszkedett a fal mentén. Visszacsukom a szemem és visszadöntöm a fejem. Szusszantok egy hosszút és fáradtat. Itt még aludni se lehet. Újabb vánszorgó percek telnek el. Megmozdul mellettem. Megint kinyitom a szemem, de csak a tükörből nézek rá, mert ahhoz kevesebbet kell mozogni. A bakancsát köti. Már akkor is ki volt oldódva, mikor az ajtóba rakta a lábát. Félhosszú tincsei az arcába hullnak, ahogy előrehajol. Térdét a mellkasához húzza, amelyiken pedig a cipőt köti, félig nyújtva van. Végül az egyiket egészen kinyújtja, a felhúzottat pedig kijjebb csúsztatja, és feltámasztja rá a kezét. Fotózásos-beülés. A vérében van, mint bárkinek, akibe kellően belenevelték az évek során. Én például már magamtól is úgy állok be, mint valami ribanc. Ő is a falhoz hajtja a fejét. Én észre sem vettem, hogy felemeltem az enyém. Egy pillanatra lehunyja a szemeit, majd ki is nyitja, és fejét oldalra döntve a tükrön keresztül visszanéz rám. Nem szólal meg, én meg akkor se vetemednék rá, ha akarnék, mert a számat kinyitni is fáradtságosnak tűnik. Pár percig szemezünk, de kezd rám sülni a kabát, így elfordulok, hogy levehessem. Rajta nincs is. Gondolom, a kocsiban hagyta, vagy valami, elvégre nem tölt itt egy fél napot. A cipőmet is leveszem, mert egyszerűen ki nem állhatom, ha van valami a lábamon. Ebben a liftben enni lehetne a padlóról, úgyhogy szívfájdalom nélkül teszem le mezítláb a talpam. Pózt változtatok: eddig felhúzott térdeimet kinyújtom és megropogtatom, majd a jobbat visszahúzom és keresztbe teszem rajta a másikat. Megint ribanc vagyok, de kit érdekel, ha úgyse látja senki? Ő is helyezkedik. Combjait terpeszben felhúzza, a kezét pedig közéjük ejti és hátával lejjebb csúszik a falon. Ez már nem fotózásos. Ez csak ránézésre sem kényelmes, mert már nem tud mit kezdeni magával. Felém pillant - most valóban, nem csak az üvegen keresztül -, és elkalandozva végignéz a lábamon. Nem döf át vagy fal fel a tekintete, egyszerűen csak megállapítja, hogy hosszabb a combom az övénél, és talán azt is, hogy ezért formásabbnak tűnik. Megropogtatja a vállát, miközben visszafordul, és szemeit lehunyva hátradönti a fejét. De ő is rövid úton rájön, hogy itt nem lehet aludni. Most én fordulok felé – ezúttal én is tükör nélkül -, és pillantok végig rajta. A haja puha szálakká bomlik, ahogy a falhoz lapul, tincsei vékony függönyként simulnak az arcára és kuszálódnak össze, mikor a vállára érnek. Frufruja a szemébe lóg, de oldalra tűrte a homlokából, csak épp arra, amerről én ülök, így az arcából csupán az orra hegyét, az állát és az ajkait látom. Fémesen csillanó karika ücsörög a fülcimpáján. Nem is egy, három vagy négy, de innen nem látom rendesen. A nyakában matt fényű fémlánc, amely a mellkasa közepéig lóg. Az inge körülbelül addig kigombolva, a karján pedig a könyökéig fel van hajtva. Sötétszürke csőnadrágot visel, de nem azt a fajtát, amelyben megmozdulni is alig tud az ember. Az alja a bakancs szára alá van tűrve, az pedig kissé agresszíven fest a szegecseivel és a vastag varrásokkal, de látszik, hogy őt magát a legkevésbé sem érdekli a hatás. Nem tölt órákat válogatással és a tükör előtt sem, egyszerűen csak így öltözik, mert van ízlése. Egy afféle „nem akarok férfi lenni, de ha már az vagyok, nem titkolom”-aura süt belőle. Még szakállat sem kell növesztenie, hogy férfinak nézzen ki. Én bezzeg abban is csak egy buzinak tűnök. Visszatérek az arcára, de valamiért már annyit se látok belőle, mint eddig. Akkor jövök rá, hogy bámulom, és hogy pofátlanság, mikor leesik, hogy azért, mert a tükör felé fordul és engem néz. Követem a tekintetét. Hirtelen deja vu-m van, azt követve pedig megérkeznek az emlékek és a nosztalgia érzése is. Fogalmam sincs, miért szólalok meg. – Középiskolában szerelmes voltam beléd. – meglepett csillanás költözik a szemeibe, de talán csak annak szól, hogy pont én kezdeményeztem a beszélgetést.
- Tudom. – feleli. – A fél suli belém volt szerelmes. – nevetek, és ismét az előttem lévő fallal fordulok szembe. Tényleg így volt.
- Sose értettem, miért nem használod ki.
- Akkoriban épp kurva jónak képzeltem magam, mert volt egy kezdő rockbanda a hátam mögött. Nem alacsonyodhattam le holmi középiskolás csitrikhez. – vigyorogja a végére. Ezen is nevetek, és ő velem nevet. – Annyi esélyed se volt, mint a többieknek, mert nem is szerettem a fiúkat. Valahogy úgy működött, hogy „nővel lefeküdni jó, férfival lefeküdni menő dolog”. – gesztikulál egyik kezével lustán, miközben beszél.
- Jesszus. – állapítom meg, mire ő kezd nevetni. – Én szimplán rájöttem, hogy felváltva szeretek bele lányokba és fiúkba. Egy vállrándítással elintéztem.
- Nekem pár év múlva feltűnt, hogy már egyik sem menő, viszont mindkettő élvezetes. – mosolygok. – A férfiak jobban csókolnak. – állapítja meg néhány perc múlva.
- A nőknek vannak mellei. – emelem fel a kezem, mintha bíróságon érvelnék.
- Igaz. – vigyorodik el. – Fifty-fifty. – újabb pár perces csend telepszik ránk. A lámpa hirtelen olyan hevesen kattog, mintha ő is a beszélgetésbe akarna szólni. Ismét megnézem az időt a telefonomon. Lassan egy órája ülünk itt. – Olyan uke fejed volt… - szólal meg kuncogva. – Főleg azzal a hajjal. – jóízűen felnevetek.
- Tényleg az volt. – mosolygok, miközben feljebb tornázom magam, leeresztem és megcserélem a lábaimat. Tényleg rettentően uke fejem volt. Ugyanilyen csontos voltam, csak akkor még nem volt vállam, ezért a mellek hiányát leszámítva lánynak néztem ki. Vállig érő, világosbarnára festett hajam volt és riszáltam a seggem menés közben, főleg, ha ő volt ott a közelemben. Ő ugyanekkora volt, én meg fél fejjel alacsonyabb nála. Felém fordul és végignéz az arcomon.
- Most is az van. – mondja, a szája sarkában bujkáló, huncut mosollyal. Megsemmisítőnek szánt tekintettel pillantok rá, és az orra elé tolom kinyújtott középsőujjam. Vigyorog. – Tényleg az van. – ismétli meg jól szórakozva.
- Tudom. – fonom össze magam előtt durcásan a kezem. Tüntetően fordulok a másik irányba. Még mindig érzem magamon a tekintetét, pár másodperc múlva pedig, hogy incselkedve húzgálni kezdi az egyik tincsem. A szemem sarkából látom, ahogy a vigyora mosollyá szelídül, íriszeiben pedig felcsillan az érdeklődés, mikor – akár a gyerekek -, rájön, hogy a hajam elég hosszú, hogy játsszon vele, selymes és tekeredik, egyszóval szórakoztató. Megrázom a fejem, mire kicsúszik a kezéből, de mihelyst nyugton maradok, már egy újabb van az ujjai közt. Egy darabig tűröm, de aztán oda sem pillantva kiveszem a tincset a kezéből. Még mindig kitart. Ezúttal tekergetni kezdi, majd gondol egyet, és az arcomat kezdi cirógatni a hajam végével. Most a kezét fogom meg, hogy eltoljam magamtól, de a mozdulatomból csak egy megmerevedett pillanat és két döbbent tekintet találkozása lesz. Mert nemhogy szikrázik, sistereg a bőrünk egymáson, ahogy hozzáérek. Húzott szemei kerekre nyílnak, én pedig levegőt felejtek el venni az apró, bizsergő érzéstől, amely végigfut mindenemen. Elengedem a csuklóját, de nem változik semmi. A tincs kicsúszik a kezéből, ujjai pedig önkényesen simítanak végig a hajamon, hogy végül felérve az arcomat emelhessék meg. A bőröm már reszket az övéért, mire végre olyan közel hajol, hogy bezárhassam köztünk a távolságot. Határozottan csókol. Kóstolgat, lassít és incselkedve harapdálja a bőröm. A levegőben maradt kezem elgyengülve hull a vállára, úgy húzza közelebb, hogy még jobban belebújhassak. Érzem a hosszúra nyúló, apró, harapós és édes búcsúcsókokból, hogy ő se akar véget vetni ennek.
- Valami… - kezdi fátyolosan, mikor mégis elszakad. Egyikünk sem nyitja fel a szemét, és nem is húzódunk el.
- …nem stimmel. – fejezem be olyan rekedten, amilyen az ő hangja volt. Érzem, hogy bólint. Felnyitom a szemem. Visszahajolok, de megcsókolni nem merem. Csak a bőrünk melege cirógatja a másik ajkait.
- 15 évvel korábban kellett volna csinálnunk ezt. – feleli, tekintetét a számról a szemeimre simítva közben.
- Én mindenhonnan elkések. – felelem halkan a bőrének. Lassan és tétován hajol vissza hozzám. Ajkai már érintik az enyémet, és épp engednék néma kérésüknek, mikor erőteljes rázkódás töri szét a pillanatot. Fémes búgás jelzi, hogy körülöttünk a lift ismét életre kel, majd néhány másodperc múlva el is indul velünk. Felnyitja a szemét. Épp az enyémbe néz vele. Elhúzódik. Egyszerre nézünk az óránkra – ő a csuklóján, én a telefonomon. Egyszerre kelünk fel a padlóról. A kabátomat is visszaveszem. A negyediken apró sípolás kíséretében kinyílik az ajtó. Kilépek és a küszöbről pillantok felé. – Légy jó. – félmosollyal bólint, majd finoman meg is hajol. Hátat fordítok és a próbaterem felé veszem az irányt.
Így is majdnem két órát kések, ezért úgy döntök, megejtem az eredetileg tervezett kávém, mielőtt beesnék a stúdióba. Háttal dőlök az ablakpárkánynak, miközben finoman megfújom az italt. Többször is összeégettem már vele a számat. Elfoszlik előttem a folyosó képe. Helyette a lift és Hiroshi lebegnek a szemem előtt. Az az utolsó félmosoly. Ő is érezte. Ő is tudta, hogy minden stimmelt. Pont olyan tökéletes volt, mint amilyennek 15 éve kellett volna lennie. De valamiért ő sem akarta, hogy megérezzem. Csak a szemei árulták el, hogy pontosan tudja, hogy én is éreztem. Egy a termünkből kilépő, gyűrött arcú Miya térít vissza úgy-ahogy a valóságba. Megáll mellettem és ő is vesz egy kávét.
- Hol voltál? – kérdi, miközben bedobálja az aprót.
- A liftben. – mindketten kortyolunk egyet. Idáig hallatszik az ajtó nyílását jelző hang. És a pillanatnyi, nyüzsgő csendben újra a fejemben lüktető emlékekbe veszek.
- Minden oké? – hallom távolról Miya kérdését.
- Persze. – felelem automatikusan. Fejben újra elszakadok Hiroshi-tól. Újra kimondom: „Légy jó.”, és ő újra félmosolyra húzza a csókoktól még duzzadt ajkait. – Csak nálam még mindig reggel van. – bólint, majd megvárja, míg megiszom az utolsó kortyot az elhűlt kávémból, végül együtt dobjuk a szemetesbe a papírpoharakat."
~×<~
×
|
