Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
2012-02-17
Megint "különleges" bejegyzés.
Ma volt az első elméleti része a Szt. Balázs alaptíványos dolognak, az önkéntességről beszéltek röviden, valamint egy pszichológus is tartott előadást, a beteg és az "ápoló" azaz az önkéntes kommunikáció "szabályairól", külön felhívta a figyelmünket, hogy menniyre fontos a nonverbális kommunikáció, amit sokszor nem lehet irányíttani, de azért figyeljünk oda. És még papoltak sok mindent. A végén voltak az ilyen bemutatkozási játékok, mindenki elmondta, hogy hogyan hívják, mi volt az álma gyermekkorába, vagyis mi szeretett volna lenni, és hogy most micsoda lett, és miért akar önkéntes lenni. (Vegyes korosztály van - a tizenhatévtől a hatvanig mindenkit meg lehet találni, szép kis társaság mondhatom.) Majd ezután mindenki oda kellett menjen valakihez és be kellet mutatkozzon, hát én aki nagyon nem vagyok nyitott elsőre az emberek felé elég jól kezeltem a helyzetet azt hiszem, ekkor volt az, hogy egy Judith nevezetű nőt megismerhettem, és elmondta, hogy a fia meghalt, és egy öreg nénit ápolgat és szeretne segítteni másokon is ezért válalta el, és szimpatikusnak talál és örülne, ha velem együtt lehetne - hát kicsit gyorsan jött, de nem vettem tolakodásnak, a durva az az volt, nekem legalábbis mert másképp ha külső szemmel nézzük, nem annyira durva csak nekem, na.. amikor volt a csoportos dolog, hogy kettessével kellet állni, és a nő aki 57-ben született, Ő a legidősebb közöttünk (sokk hatására elfelejtettem a nevét), szóval Ő volt a társam és a játék lényege az volt, hogy ökölbe kellett szoríttani a kezünket, és a társunk valamiféleképpen ki kellett a "csomót bontania" és Ő elsőre megsimogatta majd megfújta, és megpuszilta és ... majd magamhoz eszméltem, és elengedtem a kezemet, majd egész végig simogata, hát most mit mondjak, muszáj leírjam - apám régi gépén vagyok és a blogomhoz most nem tudok belépni a flash dolgok miatt - és ezért ide írom, valójába furcsa volt az egész, nem szoktam meg, hogy elsőre közel kerüljek az emberekhez, és aztán amikor magához húzott, az mindennek a teteje volt, belemászkált az intim szférámba, nem sértödtem meg csak a szívem kapapált, nem szoktam meg az ilyen helyzeteket - de túl lehetett élni, hisz itt ülők és pötyögtetem a billenytűt, na - véget ért, és holnap folytatodik. Reggel kilenctől este nyolcig, s azután majd következnek a gyakorlatok a spitálkába, és akkor meglássuk. A neurológiára akarok menni, de még meglátom. Fehér köppenyt már beszereztem, vagyis már várt rám fogalmam sincs hány évtizedet a szekrénybe, kb. 2-öt, mamám régi fogteknikusi köpennye és csodák csodáját, mintha rám szabták volna - tökéletes és még tetszik is - válogatos volnék. Ma már csak az volt hab a tortán, hogy este jól dühbe jöttem és hógólyokat dobáloztam a kapukra, szemetesekre és aztán lecsillapodtam.
" Egy napon anyám így szólt hozzám:
- Írhatnál rólunk is valami könyvet.
- Nocsak! - néztem a szavai után, majd tréfára fogván a dolgot, azt kérdeztem boltos módra: milyen könyv legyen az, vidám-e vagy szomorúságos?
-Igaz legyen - mondta.
Láthattam tehát, hogy kérdésemmel az irányt elhibáztam. Anyám nem egyezkedésre gondolt, hanem - a kézmozdulatáról is itélve- a fájdalomra a halántéka táján. Egy láthatatlan, szorító abroncsra, amely álmából is gyakorta felriasztja. Ilyenkor arra gondol, hogy mindannyiunk háta mögött felgyűlt az idő; szép csendesen ereszkedünk alá, mint a harangóra súlya. Mind közelebb a földhöz, azután kopp! - megérkeztünk, s nincs kéz, amely az órát még egyszer fölhúzná. De lenne bár egy könyvecske, ó, nem vigasztalónak, hanem tanúskodásképpen egyről és másról, ami megesett velünk.
- Ez nekem is gondom - adtam meg magam.
- Halgass arra a gondra, s az álmod könnyebb lesz!"
(Sütő András - Anyám könnyű álmot ígér - részlet)
|
