Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
2013-03-18
Viewless
- Mi történt? Hova akarsz ráncigálni?
- Pszt… még valaki meghall. Csak nyugodj meg.
- Hogy nyugodhatnék meg? Hisz mindjárt kezdődik a testnevelés órám és még mindig tűsarkúban vagyok.
- Nem értem mi a bajod. Néha még te is lóghatsz egy kicsit.
- Mondod ezt te. Neked sosem kellett órára járnod.
- Ez igaz. Soha nem értettem, hogy az embereknek miért kell ilyen ostobaságokra járniuk.
- Mondjuk azért, hogy majd ne haljunk éhen a híd alatt kuporodva egy LCD TV-s dobozban.
Hirtelen Ian megállt előttem és közvetlenül a szemembe nézett. A szívem hirtelen őrült dobogásba kezdett mivel nem volt gyakori ilyen komolynak látni őt.
Mély levegőt vett miközben becsukta szemeit majd kifújta. Miközben visszapillantott megfagyott bennem a vér. Vajon mi történhetett?
- Ha sokat beszélsz magadban az emberek őrültnek fognak nézni.
Egy hatalmasat ütve a hátára körülnéztem, hogy látott e valaki. Hihetetlen ereje ellenére egy pillanatra mintha azt láttam volna, mintha egy kicsit összegörnyedt volna. De nem úgy tűnt mintha fájt volna neki.
- És ez mégis kinek a hibája?
- Talán az enyém? – kérdően húzta fel szemöldökét miközben szája mosolyra gördült.
Bosszúsan kirántottam a karomat a kezéből.
- Még mindig nem értelek.
- Nyugi. Néha én se téged.
Megszólalt a csöngő. Hallani lehetett, ahogy a diáktömeg becsődült a termekbe.
- Remek. Most már biztos, hogy kapok egy igazolatlan órát.
- Ugyan. Legyél már egy kicsit lazább. Olyan merev vagy, mint én amikor…
- Nem! Nem akarom hallani! – sikítottam fel, amint belém nyilallt a felismerés. – Nem értem, hogy lehetsz ilyen… ilyen… Á! Hagyjuk. – fordítottam el a tekintetemet az arcáról.
- Rendben. Akkor hagyjuk az egészet. Majd egyedül megyek el oda. – megfordult és zsebre dugta a kezét.
- De mégis hova?
- Most már mindegy. Te csak menj vissza a testnevelés órádra. Jó kosarazást. – fordította vissza a fejét és közben szája gúnyosan játszadozott.
- Várj! Csak így itt akarsz hagyni? – kérdeztem tőle.
- Hm… Igen?
Már megint az a mosoly. Néha már tényleg idegesít. Hát végül is nem lehet belőle olyan nagy gond.
- Veled megyek. Már amúgy is elkezdődött az óra. – próbáltam úgy tenni, mintha nem is érdekelne a dolog.
- Végre! Ezt akartam hallani! – csillant fel a szeme és rögtön el is indult előre.
- Csak, hogy tisztázzuk. Ez nem fog mindig így menni. Úgyhogy tegyél le arról, hogy minden nap eljössz a sulimba és elráncigálsz ok nélkül.
- Heh… te aztán nem vagy semmi. - nézett le rám az ő 186 centijével.
Miközben átmentünk egy zebrán úgy éreztem, mintha minden szem rám tapadt volna. Mindig ugyan ez az érzés.
- Valami baj van? Gondterheltnek tűnsz. Még annál is jobban, mint általában.
- Á, semmi csak… elbambultam. – suttogtam.
Megállt, mellém lépett és lenézett rám. A szemei aggódóan fürkészték az enyémeket.
- Ne nézz úgy rám, mintha a világ sorsa az én vállaimon csücsülne. Hagyjuk ezt a feladatot Batman-re. Jó? – majd elindultam. - Várjunk csak. Nem tudom az utat Idegenvezető Úr. Előre menne?
- Persze Kisasszony. – arcáról eltűnt az aggodalom összes jele és elmosolyodott.
Hála az égnek. Nem tudtam volna tovább nézni ezt az arcát.
Ismét megfogta a kezemet, majd hirtelen felgyorsította lépteit. Halkan haladtunk tovább. Szinte már csak a szapora levegővételeink hallatszottak, amikor áthaladtunk egy aprócska patakon, melynek vize tükörként verte vissza az ég gyönyörű kék színét. A dombok egymás mögül tűntek elő, mintha a végtelenségbe követnék egymást.
A szótlanság már kezdett kínossá válni. Mit mondjak?
- Remélem nem a világ végére akarsz vinni. – löktem oda neki viccesen. Majd miután rám nézett már tudtam, hogy ez egy egész napos menet lesz.
- Garantálom, hogy mire odaérünk el is felejted, hogy milyen messze vagyunk a civilizációtól.
- Remek. Ez azt jelenti, hogy csak gyalog közelíthető meg. Na most már tényleg kíváncsi vagyok, hogy mi ez a hely. És csak szólok, hogy ha kitörik a sarka a cipőmnek, akkor neked kell majd hurcolnod oda-vissza.
- Hm… ez nem is olyan rossz ötlet.
Kérdően tekintettem felé.
- Tudod szoknya van rajtad. – nézett le a lábaimra.
Szégyenlősen kezeimet a lábam elé raktam. Szinte biztos voltam, hogy rák vörös a fejem, mivel hallottam a saját szívdobogásomat és a füleim szó szerint égtek.
- Perverz! – suttogtam, de úgy, hogy mindenféleképpen meghallja.
- Ne aggódj. Nem foglak megerőszakolni… vagyis semmilyen hasonló dologra nem gondoltam.
- Te…Áh…! Teljesen lehetetlen vagy. – fordítottam el tekintetemet a fák irányába.
...To be continued...
by: Csete Vivien
|
