Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
Részletek egy novellából
"Ott ült egyedül a nyugodt vizű tóba nyúló stég szélén. A fiú a kezeit és lábait a hűsítő vízbe lógatta. Nem érdekelte, hogy ruhái vizesek lesznek. Volt ennél nagyobb gondja. Az érzelmek tömkelege úgy kavargott fejében, mint egy örvény, amely mindent magába szív, ami a közelébe kerül. Fülhallgatóján keresztül szomorú zene szűrödött az esti alkonyatba. A From Autumn to Ashes - Short stories with tragic endings című szám majd csak sírásra késztette a fiút, de próbálta megerőltetni lelkét, hogy ne bőgje el magát. A lányra gondolt, arra, aki elhagyta. Ahogy boldogan nevetgélve sétáltak együtt kéz a kézben, ahogy egymásra mosolyogtak, ahogy... megcsókolta...
A lány hangtalanul, nagyot sóhajtva közeledett felé. Gyermekkori barátja volt a fiúnak, és mindig számíthatott rá. Hát most itt volt az idő, hogy ő segítsen a barátján. Gyengéden megfogta társa vállát, majd leült mellé. A fiú kihúzta fülhallgatóját füléből és a lányra nézett.
- Miért akarsz meghalni?
- Hogy miért? Hmm... Elegem van az emberi érzéketlenségből. Elegem van az olyan emberi lényekből, akik semmibe veszik azt, ami bennem van. Ha megsimogatod, csak egy mosolyt kapsz cserébe. Ha megcsókolod, ugyanazt kapod vissza. Ha kimondod, hogy szeretlek - mutatott az ajkaira -, talán visszakapod, de csak amolyan mert-kell-hogy-megnyugodj szóként. Pusztán egy olyan emberre vágyom, aki megért, és akivel együtt lehetek. Ez ennyire nehéz és nagy kérés? Amíg együtt van valaki valakivel, az öröm és boldogság felismerhető mindenkiben. De ha vége szakad valaminek, akkor az olyan, mintha az ember lelke halna meg. Hát az enyém meghalt. És nem tudja senki megmenteni. Pusztán csak egy porszem vagyok a hatalmas káosz förgetegében, amit felkap a sors szele és oda fúj, ahova akar.
- Nem gondolod azt, hogy akár olyan emberhez is fújhat, aki mellett majd jól érzed magad?
- Ebben már nem hiszek. Annyi dolgon mentem már keresztül, és annyian összetörtek, hogy a fájdalom már elviselhetetlen. Nem tudok felszegett fejjel, mosolyogva a világba és az emberekre nézni. Az pusztán csak egy undorító álarc lenne. Már sírni sem tudok. - A fiú hangja elcsuklott, de megerőltette magát és folytatta. - Esküszöm rá, ha megvernének sem tudnék sírni. Egyszerűen csak egy porhüvelye vagyok régi önmagamnak. Üresen repülök a sors forgatagában, és csak sodródok... csak sodródok... Azt hittem, hogy ez a kapcsolat sokáig fog tartani, de tévedtem. Ennyit ér egy ember - mondta, miközben egy fa darabkát a tó vizébe pöckölt. - Csak úszik, úszik az árral, majd megszívja magát vízzel és elsüllyed. Túlzottan képes vagyok szeretni. Lehet ez a baj.
- Ez sosem volt baj. Valakinek biztos tetszeni fog majd.
- 24 évet vártam erre a lányra. Azt hittem, végre megállapodhatok, mert boldog voltam vele. És a boldogságom egy szemvillanás alatt elröppent pusztán egy más emberi lénynek köszönhetően. Lehet, én voltam az oka? Lehet, nem adtam meg neki mindent, amit kellett volna? Ha ezen alapul egy kapcsolat lényege, akkor egészen biztosan bennem van a hiba, mert az is kevés, amit tudok adni.
- Ne magadat hibáztasd. Benned nincs hiba.
- De. Van. Emberből vagyok. Olyan nincs, akiben ne lenne hiba. Amikor csak együtt voltunk mindig is úgy néztem rá, mint jövendőbeli kedvesemre, akivel leélhetem az életem, és akinek a karjai között halhatok meg. - Az égen lassan úszó felhőkre emelte homályos tekintetét. - Álomvilág volt. Egy álom, ami jól kezdődött, és szép volt, de a felébredés csak engem tört össze. Odabent - ütött mellkasára, szíve helyére -, olyan fájdalom tombol, amit senki nem tud átérezni. Ez az én fájdalmam. Egy heg, vagy inkább mondhatnám azt, hogy törés a szíven, amit soha nem fog begyógyítani semmi és senki.
- Olyan negatívan gondolkodsz...
- Sajnálom, hogy így állok hozzá. De nem tudok máshogy nézni a történtekre. Barátként pedig egyszerűen nem tudok rá tekinteni, mert még mindig szeretem. Azt mondta találkozgassunk... Én pedig azt, hogy ne. Hogy miért? Megint csak a miértek... Hát nem akarok úgy elé ülni vagy állni, hogy csak egy elbaszott kedvű embert lásson, akin talán megesik a szíve és sajnálatból vissza fogadja. Nem megnyugodni akarok, hogy van remény, hanem visszakapni őt. De ez ugyebár lehetetlen kérés. Ha egy éven át imádkoznék ahhoz, aki ezt - körbe mutatott - teremtette, akkor sem kapnám vissza. Talán mert túlságosan is vissza akarom kapni. Ezért látom csak azt a megoldást.
- A halál sosem megoldás. Az pusztán csak egy menekülést jelentő kapu, azoknak, akik minden reményt elveszítettek. De te nem vagy reménytelen eset. Neked van még időd és lehetőséged. És te is tudod, hogy ezzel nem oldasz meg semmit.
- Ha az kapu, akkor szeretném kinyitni és belépni rajta. Nem miatta, nem más miatt, hanem ez az élet... Igaz, 24 vagyok... Lassan megérem a negyed évszázadot, nem nagyon éltem, de... de ezt kell tennem.
- Nem kell megtenned. Semmit sem muszáj.
- Ha ilyen élet vár rám továbbra is, hogy pár hónapig jól el vagyok, aztán koppanok... ne haragudjon meg senki, de erre nincs szükségem. Lassan már az egészségem is rámegy erre. Naponta majd csak egy fél doboz cigit elszívok, mert nem tudok mit tenni. És amikor rágyújtok azon kapom magam, hogy remeg a kezem. Nem a méregtől és idegességtől. Attól, hogy fáj. Fáj legbelül, amit ő nem vesz észre, vagy nem akarja észrevenni. Újra kezdhetnénk. Kijavítok mindent, ha netán rosszat tettem. De nem adja meg az esélyt. Nem akarja megadni... Hiszen tudom, hogy hiányzom neki. Látom rajta. Fura azért, hogy mire képes az emberi gondolkodás. Mindketten tudtuk, hogy jó volt együtt. Most pedig vége szakadt valami miatt, amit nem tudok megérteni, és talán ő sem tudja az igazi okát. Olyan pedig nincs, hogy röpke két hét alatt az ember érzelmei átváltanak szerelemből baráti szeretetté. Baromság. Tudom jól, mit jelent szeretni - a távoli partra emelte tekintetét -, csak azt nem tudom, hogy miért nem engedi meg, hogy be is bizonyítsam? És megint a miértek. Ez az a kérdőszó, amire a legbölcsebb ember sem tudja megadni a normális választ, akármilyen szövegkörnyezetben jelenül meg. Hogy miért akarok meghalni? Erre én tudom a választ. Mert elegem volt, hogy nincs kiért élnem. Elegem volt abból, ha látok egy párt ölelkezni vagy nevetgélni. Elegem volt abból, ha valaki mesél arról, hová vitte, mit csinált a kedvesével hétvégén. Elegem volt látni, hogy nincs remény. De legfőképp elegem volt érezni azt, hogy minden kapcsolat végén meghal belőlem egy darabka.
- Akkor sem kell semmilyen hülyeséget tenned.
- Nem fogok, ne aggódj. Nem fogom a nyakába zúdítani még jobban azt a bűntudatot, amit most is kellene éreznie, mert elhagyott. Azt mondják, egy idő után megszokja az ember a szakításokat. Hát azt hiszem, megszoktam. Csak attól félek, hogy az érzelmek is kihalnak majd belőlem és akkor senkit nem találok.
- Én melletted maradok.
- Tudom. Ehhez nem fér kétség. Te átlátod és átérzed a helyzetem. Csak ő... Sokáig vele voltam... és mégsem látja, mi történik velem. Nem haragszom rá. Pusztán elszomorít. Az, hogy az akarat mennyire elvakítja a látást. Hogy a hülye döntések mennyire tönkre teszik az ember gondolkodását. Hogy előtérbe kell helyezni a rohadt rossz döntéseket, minthogy inkább a szívére hallgatna.
A fiú felállt, zsebre tette zene lejátszóját, pólója nyakába tette fülhallgatóját, majd zsebre dugta kezét és elindult kifelé a partra.
- Ugye bízhatok benned, és nem teszel rossz dolgokat? - szólt utána a lány.
- Az agyam azt súgja tegyem meg, de ne félj, nem teszem. Majd egyszer ha a lelkem kiszakad a testemből, akkor már úgy is végem lesz, és akkor nevetni fogok. Örülni, hogy eljött a perc. Megvárom azt a pillanatot...
A fiú szomorúan, magányosan bandukolt a lemenő nap narancsvörös sugaraival kísérve. Árnyéka hosszan elnyúlt a frissen nyírt pázsiton. Előkotort egy cigarettát a zsebéből majd rágyújtott. Sóhajtva engedte ki a füstöt az orrán. Végül megtört. Könnycseppek folytak le arca jobb és bal oldalán. Nem foglalkozott vele, hogy letörölje-e vagy sem. Hagyta. Újból sóhajtott egyet, majd halkan megszólalt.
- Megvárom azt a pillanatot... valakivel vagy magányosan, de megvárom..."
2010.07.02.
|
