Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
2005. július 14.
Évforduló
15 év után ismét felszállt arra a buszra. Valami késztette, de nem tudta
volna megmondani, mi az, csak érezte, s most megint itt van, a buszon, ezen a buszon.
Nézte a foltos ablakon át a környéket. Sok minden megváltozott. A rét helyén egy bevásárlóközpont és egy lakópark terpeszkedett, a várossá
válás jellegzetes negatívumai.
Ez maradt a rétből...Mennyi emlék fűződik pedig a kedves kis
réthez.Orrát megütötte a régvolt nyársalások, séták, a rét ismerős, jóleső illata. Könnycsepp indult vándorútra az arcán, majd állához érve lassan elindult, a végtelen mélység felé.
Mennyire szerette azt a fiút! Emlékszik minden percre, apró
mozzanatra...Szinte megelevenedik emlékezetében a szoba, amiben ott van a kedves kis ágy, a polcok, a szekrényke. Gyönyörű volt a
kilátás az ablakból, le lehetett látni a völgybe... Mindig onnan nézte az utat, és várta, hogy a fiú hazajöjjön. A plüssök és egyéb ajándékok
pedig az ágyról mosolyogtak mindig rá, mikor az ablakban üldögélt. De hol van az már,15 év... Vajon gondol még ő is rá? Ő sem lelt azóta
nyugalmat?
Bolond gondolat... Azóta már biztos boldog családapa, 3 gyerekkel a
nyakában. Mindig is hármat szeretett volna...
Ma már érti, miért alakult így kapcsolatuk, a fiú nem vállalhatta akkor fel... Ma már megérti, de akkor összetört, úgy érezte, megalázták,
becsapták, nem értette a dolgot, ma már megértené....de késő, túl késő.
Ahogy egyre közeledett, gyomra mind jobban összeszorult. Mikor leszállt, már szíve is a torkában dobogott, átkozta magát, amiért ilyen
helyzetbe sodorta magát. De már nem fordulhat vissza, ha eddig eljött, akkor már nem...
Lábai szinte maguktól indultak el. Vitte őket az ösztön, míg az ész hevesen tiltakozott. Végül megérkezett. Már látta a házat messziről,
semmit sem változott, ugyanaz a kedves hely, mint amikor először látta, s gyanolyan szívszorító látni, mint amikor örökre elhagyta 15 éve, ezen a napon.
A csengőhöz lépett. Az ugyanúgy kacérkodott vele, mint mindig, szinte könyörgött neki: "Csöngess meg! Na léccike, csöngess már meg!"
Remegett a keze, ahogy a csengő után nyúlt. Megnyomta, de abban a pillanatban össze is rezzent, amint hangja a füléig ért. A torka
kiszáradt, szíve egyre hevesebben vert, agya bepánikolt, szeme pedig szinte eszelősen tapadt az ajtóra. Ha kinyílik, biztosan elájul...
Eltelt egy perc, majd még egy, de nem történt semmi.
-Nincsenek itthon-törte meg a csendet a háta mögött egy hang. Kis híján tényleg elájult a meglepetéstől. Megperdült, de csak egy
középkorú asszonyt pillantott meg.
-Nincs itthon senki?-rebegte erőtlenül.
-Nincsenek..... de ha gondolja, megvárhatja nálam, míg valaki hazaér.-esett meg az asszony szíve feldúlt arca láttán.
-Nem, köszönöm. Csak beugrottam, sietek...-felelte csalódottan, de felszabadultan. Aztán elindult visszafelé. Lábai, melyek idefelé csak
hozták, most repítették immár megkönnyebbülten szárnyaló lelkét.
Nem szabad lerombolni a régi szép emlékeket. Joguk van olyannak megmaradni, mint amilyenek voltak.
|
