Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
Naturalizmus?
Csapda
- így akár Te is járhatsz -
Orvosok kiabáltak és kapkodtak körülötte, megemelték aztán leengedték a fejtámláját, intravénás adrenalint adtak be neki, de mindebből semmit nem érzékelt. Feküdt puhán a fehér kórházi ágyon, jobb keze sután lógott a halványzöld csempe felé. A könyökhajlatától óvatosan végigcsorgott egy csepp vér a karján, egészen az ujjbegyéig, majd lecseppent a padlóra.
- Töltés kétszázra! Menjenek hátrébb!
Lassan tért vissza a világba. Először csak tompa fények szűrődtek át a szemhéján, aztán a hangokat is érzékelni kezdte. Egy hirtelen fuvallat meglibbentette a feje fölött lógó infúzió csövét, majd egy nagyon erős szag csípni kezdte az orrát, és önkéntelenül megrebbent a pillája.
- Állj, visszatért a szívritmus! A vérnyomás kezd normalizálódni!
Nem tudta, hol van, és azt sem, hogy kicsoda ő. Aztán hirtelen megrohanták az emlékek. Csak képeket látott, és érzetek jöttek elő, mégis sokkolta a tudat: nagyon nagy bajba került. Az interneten heteken át tartó levelezés. A rózsacsokor. A mozizás, aztán a sarki szórakozóhely, ahol ivott abból a halványkék koktélból. A sötét utca. A durva, bőrkesztyűs kezek. A villanó fém. A macskakő a keze alatt, a kiserkenő vére. A fékcsikorgás, a hirtelen villanás, és… a nyomasztó csend. Hirtelen megvonaglott, amikor tudatosult benne, hogy mi történt. Azonnal kipattant a szeme, de csak vakító fehérséget látott. Meg akart szólalni, de nem jött ki hang a torkán, csak halk bugyborékolást hallott. A szájához akart nyúlni, de nem engedelmeskedett a keze. Becsukta a szemét, majd újra kinyitotta. Egy kéz közeledett felé, valami maszkot tett az arcára, és elkezdték tolni az ágyát. Oldalra nézve körvonalazódott előtte az infúziós zacskó, amiből cseppenként adagolták neki a vért. Ujjak fonódtak az ujjai közé.
- Ne aggódj, kicsim, nem le…
Tompán zúgott körülötte minden, és ismét belesüppedt a boldog öntudatlanságba.
Csattanásra és üvegcsörömpölésre riadt riadt.
- Nem fogom neki megmondani! Ha kell, eltüntetem az összeset a lakásból! Nem fogom megkeseríteni a tulajdon lányom életét még jobban!
Belenyilallt a fájdalom a nyakába, ahogyan a hang irányába próbálta fordítani a fejét. Egy halk sikolyt hallott, gyors léptek közeledtek felé.
- Jaj, édes pici bogárkám, hát felébredtél? Azt hittük, elveszítünk.
Az anyja volt az. Mindig utálta a becézését, és most főleg rosszul esett neki. Grimaszra akarta húzni a száját, de nem tudta. Megszólalni sem tudott. Összerándult a fájdalomtól.
- Nem tudom, hogy gondoltad ezt. Halálra rémisztettél minket. Mégis mit hittél, nem jövük rá? Szerinted nem volt gyanús, hogy mindig azon az oldalon lógtál? Na és a rózsák? „Az utca végén vettem attól az idős nénitől” Na peeerszeee. Kislányom, én se ma jöttem le a falvédéről. Én mindig tudatos, és evilági lánynak neveltelek, aki…
És csak hallgatta, hallgatta anyja végeláthatatlan szóáradatát, de nem tudott visszaszólni. Sírni akart, és könyörögni az anyjának, aki látszólag teljesen érdektelenül állt a dolgokhoz. Tudatni akarta vele, hogy mennyire félt, és mennyire sajnálja az egészet. -… és mi az hogy alkohol van a véredben?... - El akarta mondani, mit érzett, amikor a hideg kövön feküdt. - … még hogy véletlen baleset! Ez igenis szándékos emberölési kísérlet, beszélni fogok a bírós… - Vérben úszva, legyengülve, teljesen védtelenül, a fájdalomtól eltorzult arccal nézett szembe a vakító reflektorral.
***********************************************************
Miért nem tudok megszólalni? Mi történt velem?! MONDJÁK MÁR EL!!! - állt a táblán. A pszichiáter gonderhelten ráncolta a szemöldökét, aztán sóhajtott.
- Nem lehet, az édesanyád nem adott rá engedélyt.
Széttépte a papírt. Dühös volt. Senki nem törődik vele. Ez az idióta nő is csak azért van itt, mert különben nem kapna fizetést. Miért nem mondanak semmit? Szóról szóra megtett mindent, amit kértek tőle, csakhogy kicsikarjon egy-két információmorzsát azzal a bizonyos estével kapcsolatban, de semmi.
***********************************************************
Egy hónap múlva, a harmadik műtéte után közölték a jó hírt: hazamehet. Semmire nem emlékezett a műtétekből, végig altatták. Nézte az anyját, aki összepakolta a holmiját a fekete sporttásákába, amit hozott. A tekintete megakadt az elhúzott függöny előtti műanyag táblán, és a filctollon. Csak két szó volt ráírva: „Anya, miért?”
Ezen vesztek tegnap össze. Nem engedték neki, hogy megigazítsa a haját. A pszichiáter javasolta béklyó, amivel az ágyhoz volt szegezve, nehogy kárt tegyen magában, még mindig a kezén volt.
Előző este az anyja nem válaszolt a kérdésre, szeméből végtelen szomorúság, düh, és tehetetlenség áradt. Fogta a táblát, és felírt rá valamit, a párkányon lévő virágcseréphez állította, majd könnyeivel küszködve kiszaladt a szobából.
„Majd megtudod.” Egész éjszaka ez a két szó égette a szemét, tűzpirosan világított a halovány fényű lámpa alatt, a sejtés keserű méregként áradt szét a testében.
***********************************************************
A mentő ablakában aztán megpillantotta a tükörképét.
Horváth Ágnes
2010. február 18.
Készült Rob Coslow zenéjére (- Solo Piano - Sophomore Jinx - Jamendo - album), álom alapján.
|
