`Most mit mondjak? Ki vagyok én, hogy bármit
mondjak? Ki vagyok én, hogy merjek létezni? Kinek? Kiért?
Minek? Miért? ...

Hát elmondom.
A porcelánbaba vagyok, akihez beszélsz. Akinek kiöntöd a
lelked, mondván, úgyse beszél vissza. Csendesen,
nyugalmasan végighalgatlak, és a te hangoddal, a te
gondolataidat veszem mozdulatlan számra. Az vagyok, akivel
játszhatsz, kényed-kedved szerint. Levághatod a hajam,
kisminkelhetsz, levetkőztethetsz, felöltöztethetsz, én nem
szólok, némán tűröm, és mosolygok.
Velem vagy, de nélkülem, értem, de ellenem...
Összefogsz törni... ´


"Alszom, és álmodom... nyitott szemmel, vagy
csukodtal? Azt már rég nem tudom. S vajon fáj majd az
ébredés? Oh, ne! Oh, hagyj! Fel ne ébressz, te keserű
valóság! Álomba születtem, álomba élek, s had haljak meg
álomba! ... De ne hidd, hogy nem tudom, hogy csak egy
szakadt párna nyugszik karomon... Felébredek... vérzek...
könnyezek..."