Ahogy nőtt, egyre szebb lett, úgyhogy a falu népe nem győzte csodálni, mert míg nekik fekete hajuk volt és barna arcbőrük, ő fehér volt és törékeny, mint a faragott elefántcsont, fürtjei pedig akár a tűzliliom gyűrűi. Ajka akár az ibolyák a kristálytiszta patak partján, teste pedig akár a szűz rétek nárcisza, mit sosem vágott sarló.

De a szépség bajt hozott rá. Mert gőgös lett, kegyetlen és önző. A favágó gyerekeit meg a falubeli gyerekeket megvetette, mondván, hogy alacsony a származásuk, míg ő nemes, csillagtól született, és uralkodni akart felettük, s úgy bánt velük, mint a szolgáival. Nem szánta a szegényeket, a vakokat, bénákat vagy másforma nyomorékokat, sőt kővel hajigálta őket, s visszaűzve az országútra, rájuk parancsolt, hogy másutt kolduljanak, úgyhogy csavargókon kívül senki sem jött másodszor is alamizsnát kérni a falujukba. A szépségbe pedig szenvedélyesen szerelmes volt, de csúfolta a gyengéket, a formátlanokat és unos-untalan gúnyt űzött belőlük; ám önmagát annál inkább szerette, s nyáron, amikor elcsendesedtek a szelek, lehasalt a pap kertjében a forrás fölé, és hosszan elnézte saját arcának csodáját és felnevetett boldog szépségében.