Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/273391
|
2006-03-29
Kneifel Zoltán
Művész úr
Még most is úgy emlékszem az egészre, mintha tegnap történt volna. Sötét évek hosszú sora fedi már minden abból az időből származó emlékemet, mindössze ez maradt meg, olyan élethűen, és pontosan, hogy a két nappal ezelőtti események képei szinte elhalványulnak mellette. Mindenre emlékszem. A gyűrött ruhájára, a kicsavarodott testecskéjére, a fennakadt szemeire és a hideg merevségére. A mai napig beleborzongok, amikor erre kell gondolnom.
Hogy Én ki vagyok? Nem árulhatom el. Egyesek majd úgy is kitalálják, de remélem, addigra én már nem leszek az élők sorában, és senkinek nem kell magyarázkodnom azért, amit tettem. Annyit azonban elárulhatok, hogy művész vagyok, méghozzá nem is ismeretlen. A képeim már-már majdnem azt mondhatnám, hogy világhírűek. Kiállítások tömkelege van a hátam mögött, és kritikusok kritikájának sokasága kísér mindenhova, ahova csak megyek, bár nem mondhatnám, hogy ezek dicsérő vélemények lennének. Nem, egyáltalán nem. Nem tetszik nekik, hogy más fajta képeket festek, minta hétköznapok gyári festői, akik tehetségüket haszontalan, habár igencsak keresett giccsek, és jó pénzért eladható értéktelen vackok mázolására használják. Igen, festő vagyok.
Egy szegény kis faluban születtem, alkoholista családba. Mind édesanyám, mind édesapám az alkohol mámorában élte az életét, mit sem törődve az őket körülvevő világgal, amit meg tudok érteni. Azt viszont már kevésbé fogadom el, hogy pont az én szüleim voltak. Mindannyian hallottak már gondolom ilyen helyzetről, és nem szükséges leírnom, azokat a rémségeket, amiket el kellett szenvednem. Megtehetném, hogy felsorolok minden pofont, és ütés, minden elhullajtott könnycseppet, és minden rúgást, minden kiabálást, és szökési kísérletet, és úgy általában az egészet, ami ilyenkor lenni szokott, de nem fogom, mert nem szeretném a kedves olvasót ezzel a százszor elhangzott témával untatni. Legyen elég annyi, hogy mostoha körülmények között éltem egészen tizenkét éves koromig.
Hogy miért pont addig? Mi volt a sorsfordító tényező? Apám meghalt. Az az este is úgy indult, mint máskor, legfeljebb egy kicsit jobban ki akartak rúgni a hámból, ezért mindenből egy többet ittak, hogy jobb legyen a hangulat. Másnap reggel még nem volt otthon, de először nem aggódtam, mert már máskor is csinált ilyet. Meg mert úgysem számított már nekem, hogy mi történik vele. De hála Istennek, aznap nem láttam, így egész jó hangulatban telt el a napom. Aztán, úgy este felé, egyszer csak jött a telefon, hogy édesapámat holtan találták egy árokban, mert belefulladt a saját hányásába.
Anyám idegösszeroppanást kapott a sokktól, hogy nincs többé a szerető férje, aki részegen megveri, és állati erővel megerőszakolja, és felvágta az ereit. Tudom, hogy sajnálnom kellene, ha másért nem is, legalább azért, mert ő volt az édesanyám, aki életet adott, de nem vagyok rá képes. Nem csak azért, mert ostobaságot követett el egy olyan emberért, aki semmit sem ért, hanem azért is, mert olyan élettől, mint amilyen neki volt, szinte öröm megválni. Lehet, hogy rehabilitálhatták volna, hiszen léteztek már bizonyos módszerek arra, hogy leszoktassanak valakit az alkoholról, de szerintem ez így mindenkinek jobb volt. Neki, mert nem kellett végigszenvednie még csak a temetést sem, és nekem is, mivel végre megszabadultam gyermekkorom másik megnyomorítójától.
Nem, ő soha nem vert meg, és még csak nem is ordibált velem, de sokkal iszonyatosabb dolgokat tett velem. Sírt. Ez nem hangzik olyan szörnyen, nem igaz? Pedig nekem elhihetik, hogy ha lehet, még szörnyűbb, mint a verés, ami csak fizikai fájdalmat okoz, de az emlékeket leszámítva, a hatása sokkal gyorsabban múlik. A sírás valahogy pont fordítva működik, mert kevésbé emlékszel rá utána, de annál rosszabb, amikor élőben hallod. Anyám pedig sírt. Ha részeg volt, és ráeszmélt, hogy milyen mélyre süllyedt, ha józan volt, és látta, hogy mi folyik a családunkban, ha apám megverte, és a sarokba húzódott az ütései elől, vagy csak egyszerűen azért, mert már nem tudott mit tenni az egész ellen. Ez egészen kicsi korom óta így ment, és anyám könnyei mellett nőttem fel, de sajnos nem mondhatom, hogy a legkisebb mértékben is immúnissá váltam volna rájuk. Tizenkét évesen, ugyanúgy fájt, ha sírni láttam, mint öt évesen. Ezért nem sajnáltam, amikor öngyilkos lett. Mert nem kellett továbbra is látnom a könnyes arcát, amit a tehetetlen düh és szomorúság – az alkohol mellett – egészen megváltoztatott.
Miután mind a ketten meghaltak sokáig úgy volt, hogy árvaházba kerülök, mert egyik rokonom sem akart elvállalni. Úgy gondolták, hogy ha részeges családból jövök, akkor biztosan én is agresszív vagyok, meg mivel nem nagyon sírtam a szüleim után, azt is feltételezték rólam, hogy elmebeteg vagyok. Nem akarták tönkretenni a saját életüket egy lelkileg nyomorult tizenéves fiúval, ezért inkább elfordultak tőlem. A sors azonban megkönyörült rajtam, mert végül valaki mégis magához vett. Édesanyám nővérének nem volt gyermeke, mert évekkel az előtt, hogy én árvává váltam, meghalt valamilyen súlyos betegségben. A nevére azonban sajnos nem emlékszem. A lényeg az, hogy a jóságos néni látta bennem, hogy nem vagyok olyan, mint amilyennek hisznek, és hogy megérek egy próbát, hogy normális emberré nevelkedjem. Normálissá. Mekkorát tévedett.
Odaköltöztem hozzá, és nagyon élveztem az életet. Nemcsak azért, mert sokkal jobb anyagi környezetbe kerültem, és nem kellett attól tartanom, hogy nem lesz mit enni vacsorára, hanem mert végső soron a nénit is megszerettem. Nehéz azt leírni, hogy milyen volt velem, mert egyszerre volt szigorú, és engedékeny, egyszerre tanított, és engedett szabadon. Úgy bánt velem, mintha a saját eltévelyedett gyermeke lettem volna. Segített, amiben csak tudott, és soha nem várt köszönetet, noha mindig igyekeztem viszonozni a jótetteit.
Az iskoláimról nem szívesen beszélek, hiszen nem voltam jó tanuló. Nem voltam olyan, aki csak úgy szívja magába a tudást, és soha nem elégszik meg azzal az információ halmazzal, amivel ellátják. Az igazat megvallva kimondottan utáltam az egészet. Gyűlöltem, hogy nem vagyok képes olyan gyorsan megtanulni mindent, mint a többiek, és idegesített, hogy akármennyit is tanulok, soha nem vagyok olyan jó, mint ők. Ezzel azonban soha nem csúfoltak, és nem is űztek belőlem tréfát, pedig, talán jobb lett volna. Láttam a szemükben, hogy inkább sajnálnak, és segíteni akarnak. Ennél nincs dühítőbb. Tudtam, hogy én is jó vagyok valamiben, csak azt nem tudtam, hogy miben. Már alig vártam a pillanatot, hogy megleljem, és az arcukba vághassam, hogy valamiben sokkal jobb vagyok, mint ők. Ekkor még nem volt rajzóránk, ezért csak otthon rajzolgattam, mindenfélét, de a néninek nem mertem megmutatni, mert tudtam, hogy nem tetszene neki. Még most is megvan egy kettő azokból a rajzokból, ezért bármikor meg lehet nézni, hogy miről szóltak ezek. Halott állatokat, szerettem rajzolni, és furcsa, groteszk embereket. Úgy éreztem, hogy ahogy ezek üvöltenek, és szenvednek, úgy nekem már nem is kell. És ezek legalább érdekesek voltak, nem úgy, mint az átlagos dolgok.
Aztán az iskolában hamar kiderült, hogy mennyire jól tudok rajzolni. Mindenféle technikai tanítás és formai gyakorlat nélkül olyan képeket tudtam alkotni, amelyek valósághűbbek voltak az iskolában kiállított összes rajznál, és festménynél. Végre megleltem, hogy miben vagyok jó. Ezentúl még annyit sem törődtem a tanulással, hanem inkább rajzoltam, ami nem hogy megerőltető nem volt, de kimondottan élveztem is. Eljutottam arra a szintre, hogy bármikor, bármilyen nézőpontból, szimplán az emlékezetemre, és a fantáziámra támaszkodva, egészen valósághűen le tudtam rajzolni bármit. Persze a legtöbbször látott képekhez kapcsolódó képek voltak. Volt például egy felakasztott macska, amit a nénihez költözésem után két nappal láttam az egyik kertben, azt nagyon sokszor lerajzoltam. Alulról, felülről, a négy oldal bármelyikéről, apró változtatásokkal, különböző háttérrel, és változó részletességgel.
A néni is felfigyelt arra, hogy miket festek, de nem tette szóvá, nem úgy, mint ahogy vártam. Sőt, kimondottan védett is engem a tanáraimmal szemben, akik viszont annál inkább kiálltak amellett, hogy elmegyógyintézetben a helyem. Többször is volt benn az igazgatómnál, mert nem tudtam megállni, hogy az iskola asztalait ne díszítsem ki mindenféle képekkel, amit ő, személyes véleménynek fogott fel. És hiába magyaráztam neki, hogy nem így van, sosem hitt nekem. A néninek sem hitt, de őt legalább komolyabban vette, mint engem. Sokszor volt szó egy ilyen igazgatói beszélgetés után arról, hogy miért azt festek, és rajzolok, amit, és mindannyiszor el is mondtam nekik, hogy mert nekem ez tetszik, de nem értette meg. Senki. Ezt egyesek, mint az igazgató, és a tanárok, nem fogadták el, de a néni, azt mondta, hogy ha nekem ez kell, akkor nem szól bele, mert tudja, hogy akármi is látszik belőlem a külvilág felé, ő azért tudja, hogy rendes gyerek vagyok.
Az általános iskolás évek után következett a gimnázium, ahol, mint általában az ilyen korú gyerekek én is átestem az első szerelmen. A sok kritikától egy kicsit befele forduló típus lettem, ezért esélyem sem volt elmondani Neki, hogy mit érzek iránta, így hát ismét rajzoltam. A baj az, hogy mivel nem egyszer ábrázoltam szenvedő szépségként, megijedt tőlem, és azt mondta, hogy őrült vagyok. Félt tőlem, pedig semmilyen jelét nem mutattam annak, hogy bántani akarom, mindössze egy-két felakasztott képet rajzoltam róla, de nem azért, mert azt kívántam, hogy valami baja essen, egyszerűen szebb volt halottként. Hogy miért? Mert a halál után már levetkőzte azokat a tulajdonságokat, miket gyűlöltem benne. De nem tudtam ezt megmagyarázni neki, mert ahányszor beszélni akartam vele, mindig hívta a barátját, aki – a csapat segítségével – a tudomásomra hozta, hogy jobban teszem, ha békén hagyom a barátnőjét. Nem egyszer vertek meg csak azért, mert rajzoltam valamit, és megmutattam azt másoknak. És az ostobák még azon csodálkoztak, hogy annak a srácnak a haláláról nem rajzoltam soha. Pedig a válasz egyszerű: mert úgy gondoltam, hogy ő a halál után is éppen olyan üres semmi lesz, mint az életben, így nem pazaroltam rá a festéket, és a ceruzabelet.
A sok verés, és a kiabálás miatt azonban szépen lassan letettem arról, hogy valaha is belém szeret az a lány. Majd miután megfestettem a róla szóló utolsó képemet, azt mondtam magamnak, hogy soha többet nem fogok vele foglalkozni. Az utolsó festményemet természetesen oda akartam adni neki, figyelmeztetésként arra, hogy mi vár rá a másik mellett, de széttépte. A kép őt ábrázolta, amint holtan fekszik egy sörösüveggel a kezében. Szörnyű ezt leírni, de a lány, akit szerettem, később, talán az egyetemi évei alatt, alkoholista lett, és alkoholmérgezéssel végezte. A barátja ittas vezetés miatt szenvedett halálos balesetet.
Eddig nem volt szerencsém az alkohollal, de ezek után, az egyetemi éveim alatt nem igen találkoztam vele. Felvettek egy jó hírű művészeti iskolába, ahol elvileg különböző technikákat kellett volna tanulnom, de gyakorlatilag, már semmit nem fejlődött a rajztudásom. Mire elérkezett a vizsgaidőszak, már a maga teljességében uraltam a tehetségemet, így kitűnően vizsgáztam. Nagyszerű eredményekkel léptem hát ki a nagybetűs életbe, tele reménnyel, de sehol nem volt rám szükség. Senki nem értékelte a művészetemet, mert mindenkinek csak naplemente kellett, tavon úszkáló hattyúk, virágok közt ülő meztelen nő, esetleg viharos tengerpart. Így hát kitanultam egy szakmát, hogy legyen miből fenntartanom magam, miközben csak arra vártam, hogy felfedezzenek. De csak nem jött a várt felfedező.
Szegényes egyszerűségben tengettem napjaimat, egy szerény kis lakásban a város szélén, de a munka mellett mindig volt időm egy kis festésre, és a kész képeimet mindig meghirdettem, hátha van valaki, akinek mégis kellenek. Egyet-kettőt sikerült is eladnom, és ilyenkor mindig egy kis plusz pénzhez jutottam, de az igazi áttörés még váratott magára. Valami újjal kellett volna előrukkolnom, valami egészen megrázóval, hogy ne csak buta rock zenekarok vásároljanak tőlem póló-terveket, és albumborítókat. Ehhez azonban kellett volna egy modell. Hirdettem is, hogy hátha valaki elvállalja, de amint megtudták, hogy mik a terveim, azonnal lemondták. Úgy képzeltem, hogy a hölgy – mert a női alak egyértelműen szebb, és esztétikusabb, mint a férfi – majd beáll úgy, mintha csak egy aktot festenék róla, mégis a képet kiegészítem a saját elképzeléseimmel, és egyebekkel, mint például sebek, nyársak, vagy valami hasonló. De senki nem akarta egy olyan képpel elrontani a hírnevét, ami megkínozva, esetleg holtan ábrázolja. Így hát mindenki visszamondta. Magamtól sajnos nem tudtam újat alkotni, így maradtak a jól megszokott képalakok és az ismerős testek. Aztán egy szép napon megoldódott az egész.
A házam mögött volt egy kis erdő, ahova gyakran elmentem sétálni szabad időmben, mert a huligánoknak köszönhetően sokszor találtam kutya, illetve macska tetemet, az oszlás különböző állapotaiban, ahonnan tudtam ötletet meríteni. Nem egyszer vittem haza félig rothadt dögöt, hogy aztán otthon lefesthessem, és megörökítsem, ahogy a halálból új, mocskos élet, férgek élete bújik elő. De gyakran csak fotókat csináltam, hogy aztán azokról festhessek otthon. A lényeg az, hogy az erdő sokszor lepett már meg. Aztán egy szép napon, talán huszonnégy éves lehettem, amikor egy ilyen séta alkalmával, olyasvalamire leltem, amiről álmodni sem mertem.
Ahogy lődörögtem az erdőben, amit sokan csak hulladéklerakónak használtak, a szemét szaga mellett egy édeskés illat csapta meg az orromat. Ismertem már ezt, hiszen nem egyszer vittem haza tetemet, de ez mégis valahogy más volt. Olyan… édesebb. Először nem nagyon törődtem vele, mert nem tudtam mire vélni a dolgot, ezért azt hittem, hogy valamilyen furcsa állat lesz majd, ami ezt árasztja magából, de ahogy közeledtem a forrásához, egyre izgatottabb lettem, már éreztem, hogy valami rendkívüli fog történni. Gyorsítottam a tempómon, hogy előbb érjek oda, bárhonnan jön is ez a furcsa szag, és hirtelen olyan erővel csapta meg az orrom, hogy szinte már az ízét is éreztem a rothadó húsnak. Csak azt nem tudtam még, hogy milyen hús rothad…
Letérdeltem a földre, hogy jobban körbenézzek, és egészen közel hajoltam az avarhoz, hogy a szagok alapján tájékozódjak, mint a kutyák. Olyan erőse éreztem már ekkor a szagot, hogy majd beleőrültem az izgalomba, hogy mit fogok találni. A két kezemmel kezdem el szétsöpörni a leveleket, és a földet túrni, hátha el van ásva. És nem tévedtem. Rövid tízpercnyi kotorászás után a kezem beleütközött valamibe, ami vastag volt, puha és nyálkás, mint amilyen az elásott, ezért vízben rothadó testek közül bármelyik, de valahogy mégis más volt. Próbáltam kitalálni, hogy mi lehet, mert jóllehet már hozzáértem, még nem láttam, de nem tudtam rájönni. Végighúztam rajta a kezem, de nem volt szőre. Először arra gondoltam, hogy megborotvált állati tetem lesz, ezért nagyon megörültem, mert ilyet csak az állatkínzók tesznek, és olyankor mindig a halálnak valamilyen egészen különleges, és morbid változatával találkozhatok. Az emberi fantázia nem ismer határokat, ha kínzásról vagy halálról van szó. Egy kicsit meghúztam, hogy kijjebb jöjjön, de nem mertem nagyon rángatni, mert féltem, hogy a rothadás miatt már nem olyan tartós, és kitépek belőle egy darabot. Még egyszer megmozgattam, de mivel nem úgy tűnt, mint ami szét akar szakadni, egy tovább húztam. Nehéz volt, nehezebb, mint egy kutya, de még egészen jó állapotban találtam rá. Még egyet rántottam rajta, mire a laza föld engedett, és előbukkant egy emberi láb.
Olyan hirtelen történt, hogy első meglepetésemben el is engedtem, így a lendülettől vezérelve hanyatt estem a sáros, mocskos földön. Legalább két percet ültem ott, anélkül, hogy bármit is tettem volna, és csak arra tudtam gondolni, hogy micsoda szerencsém van. Örömömben még sírva is fakadtam, ami egy kicsit meglepő, mert nem szoktam ennyire kinyilvánítani az érzéseimet, de ebben az esetben nem nagyon tehettem mást. Olyan hihetetlen volt, hogy mégis rám mosolygott a szerencse, hogy egyszerűen nem tudtam mit tenni. Aztán arra figyeltem fel, hogy fázom ott a földön fekve, és hogy a könnyeim fagyos helye zavaróan csípi az arcomat. Felkeltem hát, hogy munkához lássak. Még aznap haza akartam vinni, hogy nehogy tovább rothadjon, vagy nehogy valaki más találja meg. Még a végén a rendőrségnek adnák, ahol semmit nem tudnak vele kezdeni, azon kívül, hogy megállapítják, hogy ki volt, és kiadják a családtagoknak. Micsoda pazarlás.
Munkához is láttam, és ott helyben elkezdtem kiásni a puszta kezemmel. Két-három percen belül kiderült, hogy nem is akármilyen testről van szó, hanem egy tizenhat éves női holttestről. Egyszerűen nem hittem a szememnek, nem hittem el, hogy pont velem történik mindez, annyira… hihetetlen volt. A hatalmas szerencsétől megrészegülve olyan tempóban láttam neki a test kiásásának, hogy rövid fél óra alatt az egész testet elő tudtam kaparni. Nem éreztem semmilyen fáradtságot, és akármilyen gyorsan haladtam is, mindig nagyon óvatos voltam. És megérte fáradni, mert amit előástam arra nincsenek is szavak. Gyönyörű volt…
Először az arcát ástam ki, óvatosan eltakarítva róla a földet, nehogy valami kárt tegyek benne. Talán egy napos lehetett, vagy még annyi sem, mert teljesen épségben volt, bár a haja már összeragadt a nedves földtől, de azt ki lehetett mosni belőle. Kerek, édesen pufók arca volt, vastag, telt ajkakkal, és ovális fejformával. Először nem is tudtam eldönteni, hogy milyen színű haja lehetett, de aztán, rájöttem, hogy eredetileg szőkés-barna volt, amit ő szőkére festetett. A festék egy részét ugyanis már leoldotta a talajban lévő víz. Így egy kicsit gusztustalan volt, de csak meg kellett mosnom, és befestenem, és máris olyan lesz, mint élő korában, így a hajával nem is foglalkoztam többet. Elkezdtem lejjebb is kiásni, és szomorúan tapasztaltam, hogy sajnos mégsem annyira egész, mint hittem, mert a nyakát vágták át. A sebbe természetesen már beköltözött mindenféle lárva, és kukac. Nem nagyon érdekelt, mert gondoltam, hogy ráérek én ezzel otthon is törődni, mert előbb meg kell szereznem a testet. Gyorsan továbbástam, így tizenöt perc alatt szinte teljesen kinn volt. Hálóingben dobták le ide, valószínűleg igen csak nagy erővel – biztos elege volt már a cipelőnek e terhe súlyából –, mert igen érdekesen kicsavarodott testhelyzetben volt. Hanyatt feküdt, egy kicsit féloldalra fordított fejjel, az egyik kezét a hasán nyugtatta, a másik viszont tenyérrel felfelé a csípője mellett volt, mintha kért volna valamit. Deréktól lefele egy kicsit meg volt csavarodva, de csak annyira, hogy féloldalt helyezze a lábait. Ezt már utólag csinálták vele, hogy könnyebben elférjen, és ne foglaljon annyi helyet. Mégis mindezt olyan hanyag eleganciával oldották meg, hogy teljesen elámultam, hogy hogyan tud az egyszerű véletlen ilyen esztétikus pozíciót létrehozni. Sajnos nem csodálhattam sokáig, mivel minél gyorsabban haza kellett vinnem, hogy megakadályozzam a további rothadást, és letisztítsam.
Fel is kaptam a vállamra, és hazacipeltem. Még szerencse, hogy egy igen elhagyatott környéken lakom, ahová nem jár senki, így nem keltettem feltűnést, amikor a vállamon egy lánnyal becammogtam a házamba. A vevőknek általában az volt a legfőbb baja a házzal, amit végül én vettem meg, hogy teljesen elhagyatott helyen épült, és sehonnan nem lehetett rálátni, ami másoknak azt jelentette, hogy teljesen el van szigetelve a külvilágtól, és nem érkezik, segítsék, de nekem egyből feltűnt az az előnye, hogy nem lesznek kíváncsiskodó szomszédok, akik beleszólnának a dolgokba. Ettől függetlenül egy kicsit szorongva vittem be a testet a házba, mert amikor már a küszöbön álltam, akkor jutott eszembe, hogy tulajdonképpen bűntettet hajtok végre. Kulcsra zártam magam mögött az ajtót, és lefektettem a testet a földre, vigyázva, hogy nem hagyjon maga után sok földet a szőnyegen.
Akkor először, és talán utoljára villant be, hogy lehet, hogy hívnom kellene a rendőrséget, mivel ez azért, akármennyire is művészet, mégis csak egy gyilkosság bizonyítéka. Sokáig néztem a telefont, de aztán inkább letettem róla, mert tudtam, hogy akkor kíméletlenül elvennék őt tőlem, nem törődve azzal, hogy nekem milyen terveim vannak vele. Elnéztem a formás kis arcát, és hirtelen eszembe jutott, hogy valahol tárolnom kellene. Otthagytam hát az előszobában a testet, és besétáltam a nappaliba, hogy megnézzem, hogy hol van számára hely, de sajnos úgy tűnt, hogy nem tarthatom a szobanövények között, mert túl gyorsan elrohadna, mert biztos, hogy locsolás közben rá is öntenék egy kis vizet, amilyen ügyetlen vagyok. Benéztem a fürdőszobába, hogy ott mi a helyzet, de sajnos ez sem felelt meg az elvárásoknak, mivel számolnom kellett azzal, hogy én szeretek forró vízzel zuhanyozni, ami szintén rámehet, nem is beszélve a sok páráról, ami szintén előrelendítené a rothadást. Fejcsóválva mentem tovább, mert nem tudtam, hogy hova tegyem, amikor beugrott a megoldás. Olyan kézenfekvő volt, hogy először eszembe sem jutott. Hát persze, hogy a hálószoba megfelelő hely lesz neki. Sokat szellőztetek, így nem fog bebüdösödni, az éjszakai levegő pedig egész hideg, jól fogja konzerválni. Az ágyam mellett elég hely is van, hogy elfektethessem, és nem is fog este zavarni. Megtaláltam a tökéletes helyet.
Ahogy elterveztem, úgy is rendezkedtem el, és a holtesttel az ágyam mellett feküdtem le aludni. Nem is zavart. Sem a szag, sem a gondolat, hogy egy halott tizenéves lánnyal kell megosztanom a szobám. Miután lekapcsoltam a villanyt, még sokáig gondolkoztam, hogy hogyan és mit fogok majd csinálni vele. Tudtam, hogy sok munkám lesz még benne, mire megtisztítom, és felkészítem a modellkedésre, de nem ijedtem meg a rám váró feladatoktól, mert tudtam, hogy meg tudom csinálni, és hogy semmi baj nem lesz belőle. Még hallgattam egy kicsit a fa kaparászását a falon, ami egészen mókás volt, mert úgy tűnt, mintha a holttest akarna megmozdulni, és kínjában kaparná a parkettát, de aztán elaludtam, mély, álom nélküli alvással.
Másnap frissen és tettre készen ébredtem, szinte éreztem minden csontomban az erőt, és a dinamikát, amint kikeltem az ágyamból. Tudtam, hogy mi vár az elkövetkező két-három napban rám, ezért gyorsan neki is láttam. Legelőször is lezuhanyoztam, felöltöztem, megreggeliztem és bevágtam a szennyesbe a tegnapi ruhámat, aminek már így is undorító szaga volt. Aztán gyorsan felhívtam a vállalkozás vezetőjét, hogy az elkövetkező napokban nem megyek be dolgozni, mert valamilyen csúnya betegségtől szenvedek. Persze azt mondta, hogy csak el akarom lógni a melót, mire én biztosítottam, hogy nem így van, mindössze három-négy nap kell, hogy összeszedjem magam. Végül is megegyeztünk, hogy le fogja vonni a béremből ezt a négy napot, és hangos ordibálás közepette elköszöntem tőle. A munka rendben volt, ez után jött az igazi munka. Odamentem a testhez, és megfordítottam, hogy lássam az arcát, és megelégedve tapasztaltam, hogy nem tévedtem, a levegő hatásával kapcsolatban. Semmit nem változott az állapota tegnap óta. Éppen olyan volt, mint amikor kiástam, éppen olyan szép, éppen olyan ép, és éppen olyan piszkos. A szagát már nem éreztem, de tudtam, hogy nem csak, hogy rondán néz ki, de biztos bűzlik is, ezért elhatároztam, hogy megfürdetem. Ezt azonban egy kicsit elszámítottam. A hideg nem csak konzerválta, de meg is keményítette. Olyan merev és nehéz volt, hogy alig tudtam megemelni. De aztán átvittem a fürdőszobába, és belefektettem a kádba, hogy megmosdassam végre.
Arra azonban nem is gondoltam először, hogy nem ruhában akarom megfürdetni, és egy kicsit magam is meglepődtem, amikor oda jutottam, hogy le kell vetkőztetnem. Meztelen halottakat már nem egyszer rajzoltam, olykor elég félreérthetetlen pózban, úgyhogy nem a gátlásossággal volt a baj, de ez valahogy más volt. Valahogy… Azok a nők a rajzon nem tehettek mást, hiszen én alkottam őket, és hatalmam volt felettük. Előtte nem léteztek, tehát egy az egyben nekem köszönhették, hogy bárki is láthatja őket, így örülhettek, hogy egyáltalán papírra vetettem őket, és nem hagytam elveszni a gondolataim között. Ez a lány azonban valódi volt, és nem tudtam, hogy vajon Ő beleegyezne-e abba, hogy megszabadítsam a ruháitól. Sokáig – legalább fél óráig – győzködtem magam, mire hozzá mertem nyúlni, és noha már többször is volt a kezemben, most már nem szívesen érintettem meg.
Eddig fel sem tűnt, hogy mennyire lenge az öltözete, bár már elég sokat cipeltem, és többször is hozzáértem, de eddig valahogy nem nagyon zavart, hogy szinte alig van rajta ruha. Annyit vettem észre az egészből, hogy szépen áll rajta a hálóing, de egy olyan egyértelmű tény már eszembe sem jutott, hogy alatta ott van a meztelen teste. Valahogy erről megfeledkeztem, és most sehogy sem akarózott cselekednem. Egy ideig még húztam a saját időm, olyan apróságokkal, mint egy teljesen felesleges kézmosás, az ajtó ellenőrzése, vagy a redőnyök lehúzása, de végül rájöttem, hogy a saját dolgomat nehezítem, ha nem teszek gyorsan valamit. Vettem hát egy nagy levegőt, és hozzáláttam.
A bőre már egy kicsit nyálkás volt, de ez nem csoda, hiszen legalább egy fél napot a föld alatt kellett eltöltenie. Óvatosan leemeltem a válláról a hálóinge pántját, és elkezdtem lefele húzni az inget. Igyekeztem minél lassabban tenni mindezt, mintha ezzel megakadályozhattam volna azt, aminek úgyis be kellett következnie. Mielőtt a melleihez értem volna, ha lehet még jobban lelassítottam a kezeimet, de nem álltam meg. Tudtam, hogy ha megállok, akkor nem tudom majd tovább folytatni, de nem tudtam tenni az ellenérzéseim ellen. Akármilyen vonakodva tettem is, amit tettem, mivel egy pillanatra sem álltam meg, rövid időn belül azon vettem észre magam, hogy már semmi sem fedi a lány melleit. Éreztem, hogy teljesen leizzadok, pedig semmi fáradtságos nem volt abban, amit csináltam, de soha nem voltam még ilyen izgatott. Egy ideig még tartott ez a kisfiús szorongás, de miután jobban szemügyre vettem, rájöttem, hogy így, félmeztelenül talán még szebb is volt, mint a hálóingben, bár ezt az is okozhatta, hogy ahol a ruha takarta nem volt földes, és látszott, hogy milyen gyönyörű tejfehér bőre van. Ezen egy kicsit felbátorodtam, mert most már az egész testét látni akartam, ezért gyorsítottam a tempómon. Most először gátolt az, hogy merev volt, de nem törődtem vele sokat, mert a karja alatt kihúzva a pántokat hamar el tudtam távolítani róla a hálóinget.
Természetesen az ágyéka előtt is lassítottam, de most már a kíváncsiságom gyorsan legyőzte az erkölcsi korlátaimat, ezért viszonylag kevés gondolkodás után, teljesen megszabadítottam a ruhadarabtól. Gyönyörűbb volt, mint hinni mertem. Szép, arányos teste volt, lapos hasa és fehér bőre. Az egyetlen szépséghibája az volt, hogy az alhas tájékát fekete, rászáradt vér borította. Most – hogy már tudtam, hogy szexuális gyilkosság áldozata lett – gondolkodtam el azon, hogy milyen szörnyű halála is lehetett szegénynek, bár, sajnálni nem tudtam, hiszen nem ismertem. Miután teljesen lemeztelenítettem, először végigmértem a helyzetet, hogy felmérjem, mennyi munkám lesz még a megtisztításával. Sok sár volt rajta ez igaz, de ezzel nem nagyon törődtem, hiszen ezt úgyis gyorsan leviszi a víz és a tusfürdő, a vér sem zavart különösebben, inkább a sebeit néztem. Először ugyanis az volt az ötletem, hogy a sebeit eltüntetem, és mint élő modellt használom, de most, azt a bájt látva, amit még az átvágott torok sem tudott elcsúfítani, meggondoltam magam. Úgy döntöttem, hogy a sebbel együtt fogom lefesteni. Csak persze előbb megfürdetem.
Meg is nyitottam a melegvizet, bedugtam a dugó, és mintha csak egy élő, de magatehetetlen személyt kellene fürdetnem, szépen elkezdtem a szivaccsal törölgetni a testét. A föld, ami az éjszaka folyamán rászáradt, az első pár húzástól lejött, bár voltak helyek, ahol erősebben is meg kellett dörzsölnöm. Szerencsére a melegtől egy kicsit felengedtek az izmai, és megint mozgathatóvá vált, így könnyedén meg tudtam fürdetni. Nem mondom, volt egy-két olyan pont, amihez nem szívesen értem hozzá, de hát, ha azt akartam, hogy tiszta legyen, MINDENHOL le kellett mosnom, mivel nem tette meg helyettem. Bár az igazat megvallva néha kimondottan az volt az érzésem, hogy még élvezi is a fürdetést, és mintha maga is segített volna abban, hogy gyorsan elkészüljünk. A haja azonban kimondottan nehéz esetnek bizonyult, mivel annyira össze volt tapadva, hogy még kibogozni is komoly feladat volt, bár utána már egészen jól boldogultam. Szépen megmostam samponnal, hogy jobb legyen az illata, leöblítettem, és megtöröltem, majd még hajszárítóval is megszárítottam. A testét megtöröltem a legpuhább törölközőmmel, és még testápolóval is bekentem, hogy selymes legyen a bőre. Majd, mikor mindezzel megvoltam, kitisztítottam a sebét, és lefektettem az ágyamra, hogy egy ilyen nehéz délelőtti program után hadd pihenjen egy kicsit. A ruháját beraktam a mosógépbe, hogy az is jó illatú legyen, és ne mocskosan kelljen felvennie, mert az eszembe sem jutott, hogy pucéran fog nálam vendégeskedni. De addig is, amíg a ruháját mostam, szépen betakartam.
Délután, amíg a ruhája száradt, és Ő a szobámban pihent, elmentem szőke hajfestékért, mert, már csúnyán lenőtt a haja, és mivel az életben is festette, úgy gondoltam, hogy megérdemli, hogy úgy készítsek róla képet, ahogy ő szeretné. Kiválasztottam hát a szerintem legjobban megfelelő hajszínt, azt, amelyik a legjobban emlékeztetett az övére, majd miután megkérdeztem, hogy hogyan kell szakszerűen használni, hazasiettem. Út közben még vettem egy kis ételt, hiszen közel egy napja nem ettem, valamint beszereztem egy pár jó minőségű vásznat is, hogy legyen mire festenem. Mire azonban kiválasztottam őket, már egészen besötétedett. Egy kicsit tovább tartott a délutáni bevásárlás, mint gondoltam, de így legalább volt ideje kipihenni magát.
Mindettől függetlenül, már nagyon izgatott voltam, amikor hazaértem, mert már alig bírtam kivárni, hogy újra láthassam. Ezért rögtön azután, hogy megszabadultam a cipőimtől, és a kabátomtól, benyitottam a szobámba. Nem tudom, hogy mit vártam, de különös nyugalom fogott el, amikor észrevettem, hogy még mindig ugyanott fekszik, és semmit nem változott. A sebe egy kevés folyadékot eresztett magából, de ez nem volt számottevő, mert egyetlen mozdulattal le tudtam törölni. A tusfürdő, és a testápoló azonban megtette a hatását. Nem csak hogy tiszta volt, és jó illatú, de a bőre is bársonyosabb lett, olyan, mint amilyen életében lehetett, annyira, hogy egyszerűen jól esett hozzáérni. A haja is selymes volt, és bár még be kellett festenem, látszott rajta, hogy gyönyörű lesz. Gyorsan kiemeltem hát az ágyból, és visszavittem a fürdőszobába, hogy elvégezzem rajta a hajfestést. Az igazat megvallva még soha életemben nem csináltam ilyet, ezért igen ideges voltam, hogy pont MOST, és pont RAJTA kell először kipróbálnom a tudásomat, de végül rájöttem, hogy nem is olyan nehéz, mint gondoltam. Mintha valamilyen sampon lenne, csak bele kellett mosnom az anyagot a hajába, és aztán óvatosan leöblítenem. Annyira jól sikerült, hogy egy fodrász sem tudta volna szebben befesteni. Most látszott rajta igazán, hogy mennyire szép is lehetett életében.
Mikor ezzel is elkészültem, örömmel vettem észre, hogy a délelőtt kimosott, és azóta száradni kitett hálóinge is megszáradt. Szépen felöltöztettem – mármint ráadtam azt az egy ruhadarabot – és befektettem az ágyamba. Mivel már nem vérzett, nem kellett attól félnem, hogy esetleg összepiszkolja a takarómat vagy a lepedőmet, így nyugodt szívvel ott mertem hagyni, és előkészülhettem a holnapi napra, berendezkedhettem a festéshez, és a nappaliból kialakíthattam egy ideiglenes műtermet. Mikor mindennel kész voltam, és úgy gondoltam, hogy nem akarok már semmi újba belekezdeni, én is lefeküdtem aludni.
Bebújtam mellé, a takaró alá, és behunytam a szemem, de nem sokáig bírtam ki. Rövid időn belül éreztem, hogy meg kell néznem, hogy mi van vele, pedig tudtam, hogy nem ment el mellőlem, mert azt éreztem vagy legalább hallottam volna, de mégsem bírtam ki. Aztán megint becsuktam a szemem, hogy aztán megint kinyissam. És ez így ment körülbelül háromnegyed óráig, amikor is meguntam az egészet, és felkapcsoltam a villanyt, és felkeltem. Nem tudtam, hogy mit kellene tennem, hogy megnyugodjak, de éreztem, hogy így semmi esetre sem mehet tovább, mert valamit tennem kell. Csak azt nem tudtam, hogy mit. Egyre csak néztem, és néztem őt, mintha azt várnám, hogy ő mondja meg, hogy most mi következzen. De egy szót sem szót. Csak feküdt gyönyörűen, és némán, a résnyire nyitott ajkaival az ágyamon, állig betakarva, furcsa fél-mosollyal az arcán, és az ujjnyi mély vágással a torkán, szinte már élt. Ha egy kicsit megerőltettem a szemem, még azt is látni véltem, ahogy a takaró emelkedik és süllyed a sóhajtásai alatt, miközben álmában arra vár, hogy felébresszem a csókommal.
Idegesen fordultam el tőle, és bámultam ki az ablakon, hogy elkergessem ezeket az istenkáromló gondolatokat, de sehogy sem tudtam szabadulni tőlük, akármennyire próbáltam. Minduntalan felrémlett bennem a gyönyörű arc, és a kicsit csücsörítő, gyermekes csókra vágyó száj, a pisze orr, és a vonzó test, amit a kis hálóing takart. Hiába csuktam be a szemem, úgy is láttam magam, amint a lány fölé hajolok miközben le nem veszem róla a tekintetem, majd ajkam lassan az övé felé közeledik, és végül megcsókolom. Ekkor a karjai a nyakamra kulcsolódnak, és magához szorít, olyan erővel, mintha soha nem is akarna elengedni, és egyre csak csókol. Ismét felpattant a szemem. Tudtam, hogy ez már beteges, de egyszerűen nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy milyen lehet vele csókolózni. Óvatosan, attól tartva, hogy egy hangosabb mozdulattal, vagy elhamarkodott lépéssel felkelthetem, odasétáltam az ágy mellé, és lejjebb húztam róla a takarót, egészen addig, hogy kilátsszon a válla, nem is tudva, hogy milyen ostobaságot követek el ezzel. Így ugyanis még vonzóbb lett, mert mintha még a pici vállait is egy kicsit előre tolta volna, hogy amint megcsókolom, át tudjon ölelni, és teljesen elbizonytalanított. Láttam a sebhelyet a torkán, láttam, hogy a szemei mereven pihennek a szemhéjai alatt, de mégsem voltam már biztos abban, hogy halott. Miközben egyre közelebb és közelebb hajoltam hozzá, egyre csak az járt a fejemben, hogy senki sem tudná meg, és hogy ő sem ellenkezne. Minél lejjebb volt a fejem, annál tisztábban hallottam, hogy még mindig lélegzik, aprókat pihegve, mint egy kiscica, ezért is nem vettem észre eddig. A szánk már egészen összeért, de még mindig hittem, hogy mindjárt meg fog ölelni, ezért egészen rá tapadtam a ajkaira… És hirtelen a rothadás mocskos íze terült szét a számban. Gennyes, nyálkás, undorító íz, és úgy éreztem, mintha egy halom izgő-mozgó húslében nyüzsgő férget nyeltem volna le. Öklendezni kezdtem.
Szerencsére kiértem a vécére, mielőtt összerondítottam volna a szobámat, de ez nem kárpótolt azért, amit éreztem. Aljas, beteges torzszülöttnek éreztem magam, és már a gondolat is megijesztett, hogy mit műveltem volna, ha jó íze van a szájának, és elkezdtem áldani a pillanatot, amikor elfelejtettem megmosni a fogait. Nem bírtam ki, hogy visszafeküdjek mellé, ezért úgy határoztam, hogy inkább a földön csinálok neki fekhelyet, természetesen egy hasonlóan kényelmeset, mint a mostani. Így hát párnákból emeltem egy ágyat a szobám sarkában, és leterítettem egy lepedővel. Rátettem a testet, és egy másik takaróval betakartam, óvatosan, ügyelve arra, hogy még véletlenül se lássam az arcát. Nem bírtam volna megint ránézni. Mikor ezzel is megvoltam, visszafeküdtem a helyemre, és lekapcsoltam a lámpát. Még mindig körülötte forogtak a gondolataim, de már nem tudtak beférkőzni az agyamba. Egyszer s mindenkorra elhatároztam, hogy holnap megfestek róla minden képet, és aztán eltűntetem, hogy nehogy valami baj legyen belőle. Ez lesz a legjobb megoldás, gondoltam, majd mély álomba merültem.
Másnap kipihenten ébredtem, tettre készen, a tegnapi ocsmány események után új, friss életerő járta át az ereimet, és minden porcikám festeni kívánt. A lány még ott feküdt az ágyam melletti kis lepedővel letakart párnarakáson, de már biztos érezte, hogy mindjárt mozdulnia kell, és nem lustálkodhat tovább, mert szinte a levegőben vibrált az alkotási vágyam. Nem is türtőztettem tovább magam, hanem kipattantam az ágyból, gyorsan felöltöztem, és megreggeliztem, majd őt is kirángattam a takarója alól, becipeltem a nagyszobából átalakított műteremben és Leültettem egy székbe. Még mindig lázas igyekezettel kikészítettem az ecseteimet és a vásznakat, előszedtem a festékeimet, felállítottam az állványt, ráhelyeztem a lapot, és vártam. Azt reméltem, hogy ha már eddig ilyen munkakedv fűtött, most majd egyből nekilátok a festésnek, de nem így történt. Amint kényelembe helyeztem magam, és tökéletesen előkészültem a festéshez, hirtelen teljesen kiürült a fejem. Már nem láttam a szemem előtt a gyönyörű, mégis megrázó festmények tömkelegeit, amelyek után két kézzel kapkodnak majd a vevők. Egyszerűen minden ötletem elhagyott, ott ültem szürkén egy gyönyörű női test előtt, és életemben először nem peregtek a képek a fejemben. Először nem tudtam, hogy mi hiányzik, de aztán rövid időn belül rájöttem, hogy nem bennem van a hiba, hanem nagy sietségemben elfelejtettem beállítani a modellemet. Teljesen érdektelenül ült ott a széken, lehorgasztott fejjel.
Felkeltem, és minden lépésemet meggondolva közelebb mentem hozzá, hogy beállítsam valami olyan pózba, ami jobban megfelel majd a festői képzeletemnek. Meg kell, hogy mondjam, a vártnál sokkal többet próbálkoztam, de így sem sikerült egy valamirevaló testhelyzetet összehoznom. Mindenfelé forgattam, és a legkülönbözőbb módon rendeztem el a végtagjait, de sehogy sem sikerült megtalálnom azt, amit kerestem. Idegesen néztem az órámra, és meg kellett állapítanom, hogy már negyed tizenegy, és én még semmit nem festettem. Ránéztem az arcára, és láttam rajta, hogy jót mulat a nyomoromon. Ezen úgy feldühödtem, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve, gondolkodás nélkül pofon ütöttem, olyan erővel, hogy lefordult a székről, és valahogy a kezeit maga alá gyűrve, félig oldalasan feküdve elterült a padlón. Már éppen azon voltam, hogy bele is rúgok egyet, de akkor hirtelen észrevettem, amit már hosszú és tétlen órák óta kerestem. A tökéletes pózt.
Lábujjhegyen, nehogy akárcsak a levegő mozgása elmozdítsa, visszasettenkedtem a helyemre, és elkezdtem festeni. Mámoros gyorsasággal száguldott az ecsetem a vásznon, miközben színes csíkok tömkelegét maga után húzva lassan képpé állította össze őket. Innentől kezdve semmi baj nem volt, az egyik ötletem a másikból következett, folyamatosan pörgő kavalkádként úszott előttem a lány és a műtermem, amelyből az arra legérdemesebbeket kiválasztottam, és meg is festettem. Lett egy-két olyan kép, ahol élő lány halott mását játszotta, és olyan is, ahol kimondottan az volt a lényeg, hogy már halott. Az egyik kedvenc képemen fürdés közben ábrázoltam, mint egy átlagos tizenévest, fején a fejhallgató, a szemei csukva és a fürdőkádban szunyókál, de úgy, hogy közben a feje túlzottan hátra csuklik, annyira, hogy nyakán lévő vágás harminc fokos szögben szétnyílik. Meglepően élethűen tudtam eddig is festeni, de ez a festmény annyira jó lett, hogy még magam is elcsodálkoztam rajta. Természetesen ezen kívül még rengeteg készült, és mindegyik nagyon jó, de nekem ez a személyes kedvencem.
Egész nap, megállás nélkül festettem. Nem éreztem sem fáradtságot, sem azt, hogy alábbhagyna a munkakedvem ezért miközben legalább négy jó képet elkészítettem, egészen jól szórakoztam. Csak mikor már teljesen besötétedett, akkor jutott az eszembe, hogy ránézzek az órára. Legalább tíz órája le sem tettem az ecsetet, de még most sem fogytam ki az ötletekből, és még legalább három-négy képet akartam készíteni róla, mielőtt megszabadulnék tőle. A baj csak az volt, hogy éhes voltam, és aludnom kellett volna, hogy jobban és esetleg gyorsabban menjen az egész, ezért úgy gondoltam, hogy aznap abbahagyom a munkát, eszem, lezuhanyozom, és alszom egyet, hogy ismét frissen folytathassam a festést. Fogtam hát magam, és miután elpakoltam a felszerelésemet, és megvacsoráztam úgy gondoltam, hogy kijár a lánynak is egy kis pihenő, hiszen neki is nehéz napja volt, ezért miután ismét bekentem testápolóval, és megfürdettem, őt is magammal vittem a szobámba, és befektettem a sarokba, ahol tegnap is feküdt. Még csináltam ezt-azt, pakoltam, meg takarítottam, de mikor mindennel elkészültem én is befeküdtem az ágyamba és lekapcsoltam a villanyt. De megint nem tudtam aludni. Most a még meg nem festett képeim táncoltak a szemem előtt.
Vártam, hogy el tudjak elaludni, mert egyébként sem voltam jó alvó, a tegnapi események után meg szinte féltem felkapcsolni a villanyt, és megnézni, hogy mi van vele, ezért inkább álmatlanul forgolódtam, miközben vadul pörögtek a gondolataim. Vajon milyen lenne egy ilyen kép, vajon hogy nézne ki ezzel a színnel, vajon mit fessek legközelebb? Ezek jártak a fejemben, miközben éreztem, hogy egyre inkább elálmosodom. Már félálomban lehettem, amikor az jutott eszembe, hogy magamat is rá kellene festeni az egyik képemre, mint az lány gyámja. Ennél egy kicsit el is időzhettem volna, mert ez így utólag nem is tűnik olyan rossz ötletnek, de nem maradhattam meg sokáig gyámként, mert szinte azonnal eszembe jutott, hogy akár még a szeretőjeként is lefesthetném maga. Erre aztán minden álom kiment a szememből, és olyan volt, mintha áramos bottal sújtottak volna végig rajtam. Magam is meglepődtem a saját gondolataimtól. Idegesen keltem fel az ágyból, de villanyt kapcsolni nem mertem, mert féltem, hogy, akkor látnom kellene, és megint rám törne valami olyasmi, a mi tegnap este is, és nem tudok ellene mit tenni. Féltem, hogy megint az akaratomon kívül cselekszem, és valami szörnyűséget teszek. Így hát a sötét szobában mászkáltam fel-alá, miközben gondolataim egyre ostromolták az agyam, egyelőre – szerencsére – sikertelenül, mégis gondolataim, és vágyaim súlyától csak reszketve tudtam a lábamon megállni.
Az ember azt gondolná, hogy aki egyszer már elkövetett valami szörnyűséget, az másodszor már nem fogja, hiszen az élmény majd megakadályozza, de azt kell, hogy mondjam, ez nem így van. A remény, hogy most talán jobb lesz, hogy most talán sikerülni fog, egészen felvillanyozott, a tegnapi események pedig, nemhogy visszahúztak volna, inkább csábítottak, hogy engedjek a vágyaimnak, azt sugallva, hogy most biztos sikerülni fog. Nem tudtam ellenállni a csábításnak, igen, túl gyenge voltam. Pörgött mindem gondolatom a körül, hogy most visszafekszem, most nem kapcsolok lámpát, lassan odamentem az éjjeli szekrényemhez, és végighúztam az ujjam a kapcsolón, csak hogy ellenőrizzem, hogy ott van-e még. Tudtam, hogy nem lenne szabad ezt tennem, mégis egy percnyi várakozás után mohón felkattintottam, mert már alig bírtam magam türtőztetni. A lámpából szétáramló fény lassan kígyózva töltötte meg a szobát, hosszú, groteszk árnyékokat rajzolva a falon. Mivel a szemem még a sötéthez volt szokva bele tellett egy kis időbe, mire mindent tisztán fel tudtam fogni, bár már sötétben is tisztában voltam azzal, hogy MI, HOL van. Amint újra láttam, természetesen egyből oda irányítottam a tekintetemet.
Még mindig a sarokban feküdt békésen, arccal a fal felé, betakarva, és csak az különböztette meg őt az élő emberektől, hogy már tudtam, hogy halott. Tegnap ocsmány körülmények között kellett rájönnöm, hogy már nem él, ezért elég tisztán élt bennem a tudat, hogy most egy holthoz közeledem, mégis egyáltalán nem zavart. Nem éreztem, hogy bármi rosszat tennék, ezért bátran lépdeltem oda mellé, abban a tévhitben, hogy ma már semmi baj nem történhet, semmi olyan, ami tegnap. Nyugodtan leguggoltam hozzá, miközben mindenféle kép forgott a fejemben arról, hogy hogyan is nézne ki ez az egész megfestve. Láttam a saját alakom, amint a holt fölé hajol, miközben a szemében csak úgy lángol a vágy, és láttam az ő alakját, amint kitakarva fekszik, és csak arra vár, hogy valaki szeresse…
Nem mondhatom, hogy teljesen magamnál voltam, miközben lehúztam róla a takarót, és szabaddá téve a vállát, megcsókoltam a nyakát. A bőre egy kicsit hideg volt, viszont igen jó illatú, és puha. Végigsimítottam az arcán és a nyakán, egészen a melléig, miközben észre sem vettem, hogy az ujjaim keresztülszántottak a torkát átszelő iszonyatos seben. Bár nem rég kapcsoltam fel a villanyt, hogy lássam őt, most becsuktam a szemem, és óvatosan megpróbáltam befeküdni mellé a párnákból készített hevenyészett ágyra. Először nem igen volt elég helyem ahhoz, hogy le tudjak feküdni, de a karomat átcsúsztattam a nyaka alatt, és így átölelve már ketten is elfértünk anélkül, hogy szét kellett volna túrni a párnákat. Azt kell, hogy mondjam, hogy ott és akkor egészen elégedett voltam a helyzetemmel, bár így utólag azért érzem, hogy ez elég beteges volt. De ezt akkor még nem tudtam, nem is tudatosult bennem, hogy mit teszek éppen, ehelyett kedveskedve egy puszit adtam a bársonyos, de annál hidegebb bőrére. A nyaka alatt lévő kezemet használva magam felé fordítottam az arcát, hogy érezhessem a száját is, ám egy óvatlan pillanatban kinyitottam a szemem… de amit akkor láttam, azt még leírni is viszolygok. Akármennyire is fiatal volt, akármennyire is szép volt, mégis anyám elgyötört, sírástól beteg arcának vonásait láttam rajta, miközben a szájával azokat a szavakat formázta, hogy szeretlek fiam…
Ordítva ugrottam ki a test mellől, az ágyból, és öntudatlanul rohantam ki a ház melletti fészerbe a baltáért. Azt leírni, hogy mit láttam, és hallottam, miközben a baltával a kezemben befele csörtettem a házba, nem nagyon tudnám. Egyrészt azért, mert nem hinném, hogy egyáltalán beszámítható állapotban voltam, másrészt pedig, mert a sötéttől semmit sem láttam, mindössze az ösztöneimre hagyatkozva tájékozódtam. Hajtottak az ösztöneim, a félelem, az őrület, anyám sírása valahol mélyen a fejemben, és az, hogy tudtam, hogy ha most nem teszek valamit, akkor hamarosan egy intézetben kötök ki. Nem kellett hozzá sok idő, hogy visszatérjek a szobába, és megtegyem, amit már az őrület első jelei után meg kellett volna tennem. Dühösen estem neki a lánynak, nem törődve azzal, hogy még fel akartam használni. Egyszerűen meg akartam semmisíteni, hogy többé ne kelljen kiállnom a kísértést, amit a közelében éreztem. Már nem is emlékszem arra a szörnyű fél órára, mindössze az iszonyatos dühre, és az újból, és újból lesújtó ütésekre…
Másnap délelőtt tizenegykor ébredtem, iszonyatos fejfájással, és olyan zsibbadtsággal a végtagjaimban, amit nehéz munka után érez az ember. Igen hideg volt, mert az este elfelejtettem becsukni magam után a bejárati ajtót, de ez egy cseppet sem érdekelt. Szédelegve keltem fel az ágyamból, de a szememet még nem akartam kinyitni, mert féltem a látványtól, ami fogadhat. Így azonban ha lehet még szörnyűbb módon kellett megtapasztalnom, a tegnapi őrjöngésemet, az bőrömön keresztül. Nem volt rajtam papucs, ezért az első mezítlábas lépésemmel egy hideg nyálkás tócsába érkeztem, amin majdnem el is csúsztam, ezért meg kellett kapaszkodnom, és kinyitnom a szemem. A padló vastagon borítva volt valamilyen fekete nyálkás anyaggal, ami valaha belső-szervek szövevénye lehetett, de mostanra csak ragadós lucsok maradt belőle. Először elborzadva néztem végig a szobámon, a rengeteg mocskon, és a pusztításon, mert dühömben a berendezést sem kíméltem. Aztán hirtelen visszatért belém a lélek. Amit láttam szebb volt, mint addig bármi.
Gyorsan kiszaladtam az ecseteimért, és egy vászonért, és az ágyamra felkuporodva nekiláttam festeni az eddigi legjobb képemet, amit azon nyomban elneveztem Véres csendéletnek. Körülbelül másfél órába került, mire az egészet megfestettem úgy, hogy elnyerje azoknak a tetszését, akik fogékonyak a tényleges szépségre. De még utána sem takarítottam el a belsőségeket, mert a legkülönbözőbb – valaha emberi – darabokból a legkülönbözőbb formákat, és összeállításokat raktam össze és festettem meg. Egész nap nyitott ajtónál festettem, iszonyatos bűzben, de mire végeztem, megint legalább négy kisebb festmény volt a kezemben, és mivel nagyon fáradt voltam, úgy gondoltam, hogy inkább csak másnap takarítok ki, egy napot kibírok így is, ezért a festményeimet biztonságos helyre téve lefeküdtem aludni, vagy jobban mondva visszafeküdtem a halál mocskába. De egyáltalán nem zavart, mint ahogy az sem, hogy egész nap nem ettem, és hogy iszonyatos hideg volt, hiszen az ajtó még mindig nyitva volt, mert az, amit alkottam bőven kárpótolt mindezekért.
A következő napot takarítással kezdtem. A szag iszonyatos volt, és nem is tudtam mit kezdeni vele, de úgy gondoltam, hogy azt pár napos szellőztetéssel el lehet távolítani, a fekete szutyok csak nagy nehezen jött le a falakról, és a padlóról, a darabokat is összegyűjtöttem egy zsákba, és kivittem oda, ahol eredetileg találtam a testet. Délután négyre már mindennel végeztem, ezért arra is volt időm, hogy javítsak egy keveset a festményeimen, és felkészítsem őket az eladásra. Persze még gondolni sem mertem arra, hogy most rögtön nekilássak vevőt keresni nekik. Még nekem is szükségem volt egy-két napra, mert ezek az események, ha nem is testileg, vagy szellemileg, de lelkileg nagyon megviseltek, ezért jobbnak láttam, ha adok egy kis pihenőt a dolognak.
AZ elkövetkező három-négy napban semmi mást nem csináltam, mint szellőztettem, és rendet raktam. Ezen azt értem, hogy rendbe hoztam azokat a szépséghibákat, amiket nagy dühömben a baltámmal okoztam a berendezésen, és a falakon. A hét végére azonban már teljesen tisztaság volt, és semmilyen bűz nem volt érezhető.
Aztán elkezdtem hirdetni a képeimet, és valamilyen csoda folytán, most érdekeltek is egy pár embert. Sokan jártak nálam, és nézték meg őket, de egyikük sem tartotta elég jónak őket ahhoz, hogy kiállítást tudjon belőlük szervezni, ezért egyelőre csak álltak a polcokon. De legalább azt elértem, hogy minél többen megismerték a képeimet, és így nagyobb esélyem volt arra, hogy valakinek mégis tetszeni fog, ezért csak vártam. Nyugodtan, vártam, mert tudtam, hogy jönni fog értük valaki, és nem is tévedtem. Talán egy fél év múlva megjelent egy bizarr módon öltözött úriember, és egészen nagy összeget ajánlott a képeimért, és azt mondta, hogy hasonló témájú kiállításokat szervez, úgyhogy bármilyen más munkám iránt is érdeklődik. Egy szóval, végre bekopogtatott hozzám a szerencse.
Innentől kezdve már nem volt sok nehézség elérni azt, ami ma vagyok. A képeimet először mindenki kritikával fogadta, de aztán ahogy egyre több és több kiállítás készült belőlük, az emberek kezdték megszokni a stílusomat, és a témáimat, így aztán a kiállítások bevételeiből egészen jól meggazdagodtam. Lett pénzem hivatásos modellekre, akik nem finnyáskodtak, ha olyan képeket festettem róluk, amin sebesültként, vagy halottként kellett szerepelniük. Sőt, mivel már elég sok helyen ismerték a nevem, még büszkék is voltak rá. Szépek voltak, és mindannyian fiatalok, de soha senki nem jött rá arra, hogy ki volt az a tehetséges modell, akiről az első képsorozatomat festettem. Bár be kell vallanom, elég sokat kérdezősködtek róla.
Így váltam híressé. Egy idő után már senki nem is kérdezett semmit, csak elfogadták azt, ahogy festek, és amit festek. A sok munka és az új modellek mellett, az idők folyamán szépen lassan el is felejtettem a kezdeteket, vagy legalább is nem nagyon törődtem vele. Egyszerűen háttérbe szorult. Hogy mégis miért jutott eszembe most leírni ezt a történetet? A válasz igen egyszerű.
Az elmúlt napokban felkeresett egy úr. Olyan ideges fajta, vékony, és kisírt szemű, akinek az arcára van írva a világ összes fájdalma. Udvariasan beengedtem, mert nem tudtam, hogy mit akar, és hellyel kínáltam. Először is illedelmesen bemutatkozott, és beszélt a képeimről. Igen nagy érdeklődést mutatott az első képsorozatom iránt, de ha lehet, a modell kiléte még jobban érdekelte. Rá is kérdeztem, hogy miért olyan fontos az neki, de először nem válaszolt nyíltan a kérdésemre. Csak hosszú unszolás után volt hajlandó elárulni, hogy a képeimen látható lány nagyon hasonlít egy általa ismert lányhoz. A lány eltűnt, és kíváncsi volt, hogy hol találkoztam vele, mert lehetetlenség, hogy ilyen jól lefessem anélkül, hogy legalább egyszer ne lássam. Nem értettem, hogy miért ilyen fontos ez az egész neki, ezért addig beszéltem neki, amíg elő nem vett egy fényképet. Ő volt rajta, és a lánya. Vagyis az a lány, akit én találtam. Meglepetésemben először nem is tudtam mit szólni, de azután összeszedtem magam, és kitaláltam egy mesét, hogy a lány igenis itt járt nálam, és kérte, hogy fessem le, de aztán tovább állt, és már nem tudom, hogy hol lehet. Az öreg hálálkodva mondott köszönetet, mert ebből arra következtetett, hogy ha a lánya akkor még élt, amikor nálam járt, és a saját lábán hagyta el a lakásomat, akkor még mindig van remény, hogy egészségesen, és egyben megtalálja. Megköszönte a segítségemet, és elment.
Azóta folyamatosan az a szörnyű pár nap jár a fejemben. Az érzések, a képek, és az események ma is olyan tiszták bennem, mintha tagnap történt volna. Tudom, hogy nem volt szép, amit az öreggel tettem, de így volt a legjobb mindenkinek. Ő kapott egy kis reményt, én megkaptam a büntetésem. Azóta minden este vele álmodok. A gyűrött ruhájával, a kicsavarodott testecskéjével, a fennakadt szemeivel és a hideg merevségével. Hiába vagyok gazdag, hiába vagyok – most már – fedhetetlen, a kezdetek rémsége mindenhova elkísér.
2005. január 29.
|
