Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/313003
|
2006. június 5.
François Villon:
Ballada hűtlen barátnőmról, Cileáról
Az ég a tóban ma oly zöld és sápadt,
s a fák körötte fejlehajtva állnak,
mint keresztfák alján a Máriák.
A nap leszállt már túl a nádason,
s hozzá a varjak fenn az ágason
kárognak holmi koldus-áriát.
Nyúzott bõrömre a hullámok várnak,
s a víz lassan sötét lesz, mint a szén.
Cilea volt a legszebb asszonyállat,
és a szívére itt találtam én.
Egy nyárnapon találtam itt reája,
midõn a nap izzadt aranypofája,
mint zsíros segg, feküdt a víz fölött.
Egy folt felhõ sem volt a buja égen
és François Villon már nagyon régen
nem hegedült két asszonyláb között.
Ölünkre, mint sûrû méz, hullt a mámor
s az est, mint omló kátrány szállt le ránk,
én ágakat téptem az orgonáról
és fázni kezdtünk, mert nem volt ruhánk.
Úgy tettem, mintha még csókjára várnék
s ölét néztem, hol - sûrû bársonyárnyék -
egész a köldökéig nõtt a szõr
és rejtve benn, mit legjobban szerettem,
oly mélyen, hogy mindig soká kerestem,
azt hittem néha: már a frász kitör.
Izzadtam, õ rúgott, én kiabáltam,
csalánba estünk és kivert a dér,
de higgyétek meg, hogyha megtaláltam,
az több volt nékünk, mint népünnepély.
Elég az hozzá, hogy így összebújva
feküdtünk, s akkor õ fülembe súgta,
hogy kész hasában már a gyermekünk.
Úgy bõgött, mint egy újszülött, az édes,
pedig nem volt egész tizennégy éves,
s nem tudta még, ilyenkor mit teszünk.
Természetes, hogy kézbõl kontrázok
rohadt pofátokból minden morált -
a hóhér négyrét még senkit sem vágott
azért, mert egy kisasszonyt felcsinált.
Aztán úgy volt tovább, hogy még a nyárnak
nem is lett vége és egy szép vasárnap
a hûtlen macska rútul otthagyott.
A szája nélkül oly nehéz az élet!
Magam csavargok és felhõket nézek,
s mérgemben, mint redves fa, rothadok.
Belépek lassan most az õszi tóba,
s átúszom rajta, mint a halk halak,
s nem gondolok már a múlt évi hóra,
és minden csókra, mely ma elmaradt.
Köröskörül fák bársonyos sötéten,
sûrûn egymásra hullva s a középen
egy lágy vonás, úgy mint az õ ölén,
és rejtve benne, mint duzzadt cseresznye
a tó, az esttõl vérvörösre festve,
s a tó vörös vizében úszom én.
Így úszom még sok éjjel hosszú körben,
míg minden emlék vén lesz és sötét,
s a rõt holdasszony lenn a víztükörben
nyakamba fonja táncoló ölét.
|
