Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
Idézetek...
Akit szeretsz ne sértsd, ne bántsd!Egy rossz szó épp elég, és könnyen ráboríthatod a bánat fedelét.Aztán hiába süt ki a nap, a meg nem érdemelt seb ég, mindig égni fog.Szeresd akit szerethetsz de hűtlen ne légy soha! Az élet bármi mostoha szeretni tanít, de feledni soha!
" Mert magam vagyok, s elhagyott mindenki. Elszállt minden gond, már nem izgat semmi "
" Halál angyala.. vigyél el most kérlek. Hadd legyek, ki holnap már odaát ébred "
A szomorúság nálam sosem válogat,
Nem kér időpontot, mikor jöhet hozzám.
Hiába építek magamnak álmokat,
A szomorúság hírtelen meglátogat,
S minden, mi napos és felhőtlen volt elébb,
Már a vak éjnél sem lehetne feketébb.
Talán a szerelem, az, ami hiányzik?
Vagy talán csak a biztos jövőbeli lét?
S mi kintről zavartalan, nyugodtnak látszik,
- Mint gondtalan gyermek, ha labdával játszik,-
Nem látják arcomon, hogy szenved a lelkem.
Pedig mennyi szomorúság feszül bennem.
"Tökéleteset akarok, lángolást, ha kell pokoli tűzben elégve, a toronyból nézem végig a pusztulást. Szépséget akarok, vágyakat, a hófehér szárny helyett csak karokat és lábakat. Repülés helyett menni akarok, egyszerűen csak érezni, látni, hallani, kimondani, amit lehet; amit a testbe szorult lélek még megtehet!"
Itt vagyok. Már évek óta ugyanazon a polcon porosodok. Megszoktam már ezt az állapotot. Mintha ez lenne a sorsom. Csak legmerészebb álmaimban játszadozom el a gondolattal, hogy egyszer... talán... belőlem is lesz utazótáska...
- Jó napot! � magas, filigrán, elegánsan öltözött férfi nyitott be a boltba, tekintetével a pultot fürkészte.
- Szép jó napot! � lépett ki kis habozás után a táskakészítő a bolt műhelyként funkcionáló részéből. � Tessék pancsolni.
- Szeretnék egy bőrtáskát. Utazótáskát.
- Rendben van. Milyen bőrre gondolt?
- Én... nem is tudom... A lényeg, hogy szép legyen. De már rohanok is! Tudja mit? Maga amolyan igazi vén rókának tűnik. Válassza ki bátran a megfelelőt, és készítsen nekem egy divatos utazótáskát. Pár nap múlva eljövök érte.
- De uram... mégis... milyen táskára gondolt? Annyi fazon létezik...
- Magára bízom. Csak ízléses legyen. Viszlát!
- De...
Az ajtó becsapódott, és a táskakészítő ismét egyedül volt a boltban. Pontosabban: csak azt hitte, hogy egyedül van. Valamennyi bőrdarab izgatott susmusolásba kezdett: "Most én jövök! Engem fog választani! Érzem!" Elindult a polc felé, alaposan megtapogatott minden hozzám közel eső darabot, és ami ekkor történt... Felfoghatatlan... Engem vett le! Én? De hát... miért pont én? Annyi éve volt már, hogy ide kerültem, pont erre a polca, azóta senki nem mozdított el, és most...
-Tökéletes. Hibátlan � suttogja.
Hibátlan? Ha valóban az lennék, akkor eddig biztosan véletlen kerültem el a figyelmét. Óvatosan megfog, és kiterít a hosszú pultra. Szeretettel méreget. Különlegesnek érzem magam.
- Akkor lássunk hozzá.
Erősen megfog, és elkezd szétvágni. "Neee, ez úgy fáj!!" Ahogy egyre csak szaporodtak rajtam a sebek... úgy éreztem soha nem lesz vége! Már nem akarok táska lenni! Ez szörnyű. Fájdalmas, és most még az sem érdekel, hogy a cél szentesíti az eszközt. Nem akarom... Azonnal hagyja abba!
- Már csak pár lépés. Szegénykéim... mi mindent kell eltűrnötök ahhoz, hogy végre valóban hasznotokat tudják venni. De ez még mind semmi. - miközben magában beszélt, a táskakészítő már az utolsó simításokat végezte rajtam - ez csak bevezetés a nagyvilágba, szenvedtek a kezeim alatt, pedig én aztán nem akarok fájdalmat okozni, majd meglátjátok, hogy ez még csak a kezdet. Itt voltatok évekig. Ez az igazi otthonotok. A kinti világ durva...
A kezdet? Miért beszél ilyen kiábrándultan? Hiszen már táska vagyok! Gyönyörű, elegáns táska! Pont olyan, mint amilyenre az úr vágyott! Biztosan nagyon fog nekem örülni. Akkor mégis mi lehetne olyan szörnyű az elkövetkezendő időkben? Hiszen már túl vagyok a nehezén... egy - két szúrás ide vagy oda... most látom csak igazán, hogy mennyire megérte!
Pár nap múlva valóban visszatért az elegáns úr. Értem jött.
- Elkészült?
- Természetesen uram, már is hozom.
A műhelyben vártam a pillanatot, amikor megfog, és átad a megrendelőnek.
- Parancsoljon.
- Nahát! Ez gyönyörű! Jó munkát végzett. Elégedett vagyok.
Miután fizetett, ahogy jött, olyan szélsebesen távozott. De már velem! Együtt, kéz a kézben kisétáltunk előző életemből. Ebben a pillanatban kezdődött el életem hátralevő része. Újjászülettem. Tényleg különleges lehetek, hiszen én lettem a kiválasztott. Egyedi vagyok.Egyszeri és megismételhetetlen. És ő is az. Mi együtt így alkotunk egészet. Bizonyára van az életben némi determináció, hiszen hogyan másként jöhetett volna létre ez a különleges kapocs? Eddig csak ő volt... és én... Két külön világ. Most már: mi vagyunk. Ennek így kellett történnie.
Az elkövetkezendő pár hónap volt életem legszebb időszaka. Visszatekintvén, immáron határozottan állíthatom, hogy akkor voltam csak igazán boldog. Akkor először, és utoljára. Úgy óvott engem, mint anyaoroszlán a kölykeit. Ha piszkos lettem leporolgatott. Szeretet vezette minden érintését, minden ilyen érintéssel új erőre kaptam. Mintha csak energiát törölgetett volna belém a puha kendővel. Mindenhová magával vitt. Nem volt olyan pillanat az életében, amelyet ne kísértem volna figyelemmel. Kezdve a legapróbb baráti összejövetelekkel, egészen a fontos megbeszélésekig. Minden rezdülését magamba véstem, minden mozdulatát elraktároztam. Akkor is tudtam, hogy rossz a kedve, ha egy szót sem szólt. Az arcáról olvastam. Akkor úgy tűnt ez már mindig így marad. Egymáshoz nőttünk, egymáséi vagyunk. Ő nem tud létezni nélkülem, én nem tudok létezni nélküle. Annyira belefeledkeztem ezekbe az illúziókba, hogy szép lassan elfelejtettem: valójában csak egy használati tárgy vagyok.
Ahogy telt múlt az idő egyre kevesebb figyelmet szentelt nekem. Az sem érdekelte, ha poros lettem, ha itt-ott a használattól felrepedezett a bőröm. Már nem bánt velem óvatosan. Régen mindig az íróasztala közelébe rakott, hogy a munka közben rám nézhessen, hogy ne érezze magát olyan "veszettül elveszettnek. Mellette voltam, így elég volt csak rám pillantania, és érezte, hogy nincs egyedül. De az idő múlásával csak egy laza mozdulattal a sarokba dobott, s mintha ott sem lennék, a munkába temetkezett. Rám sem nézett, tudomást sem vett rólam. Valami megváltozott.
De miért? Miért történt így? Hiszen olyan tökéletesek voltunk! Emlékszel? Csak te és én! Nem hallasz engem. Olyan közel vagy... és mégis... olyan távol. Azt hiszed nem értem mi történik. Pedig értem. Hiába, csak egy nyamvadt táska vagyok. De nagyon is értem. Igaza volt a táskakészítőnek, amikor azt mondta, hogy a tű szúrása semmi ahhoz a szenvedéshez képest, ami még várni fog rám. Most még a tű szúrását is jobban elviselném, mint ezt az érdektelenséget, amit irányomba tanúsítasz. Igen, ennél még a fizikai fájdalom is elviselhetőbb. Szúrjanak meg százszor, ezerszer, de ne tedd ezt velem! Te a lelkemet szaggatod szét pici darabokra. És még csak észre sem veszed.
Ami ezután következett, egyenlő volt a teljes összeomlással. Szétrombolta a köztünk lévő láthatatlan kapcsot.
Egy napon ismét a kezébe vett. Annyi idő után először ismét éreztem az érintését. De ez az érintés most más volt. Hideg, taszító. Elmúlt az a szeretetteljes légkör, amely körülölte, miközben velem foglalkozott. A tekintete szúrós volt. Mit követtem el? Nem értem... S ekkor, mindenféle kommentár nélkül: kivitt az utcára, és a háza melletti szemeteskuka mellé rakott.
- Jó napot szomszéd! � köszönt a túloldalra.
- Szép napot uram!
- Nem tudja mikor viszik a szemetet?
- Ma délután.
A szemetet? Hát ez lennék? Egy szemétkupac? Nem vagyok szemétnek való. Nincs velem nagyobb baj... igaz, egy kicsit elkoptam, de ez csak és kizárólag az ő gondatlanságának tudható be! És most ilyen könnyedén, ilyen egyszerűen kidob? Hova tűntek az együtt töltött szép napok? Hogy tud tőlem ilyen alattomos módon megválni?
Időközben elment itthonról. Kocsiba szállt, és elhajtott. Nélkülem. A sírás fojtogat...
Kora délután eleredt az eső. Minta csak az égben sírtak volna, hogy így kellett történnie. Én pedig ott voltam a kuka mellett, szerencsétlenül, kidobva, bőrig ázva, piszkosan, elhasználódva.
Nem sokkal később befordult a kocsija. Pont előttem parkolt. Ugyanolyan elegáns volt, mint amikor először láttam meg. Kiszállt, kezében egy új, elegáns táskával...
,,Óvatosan ráz belülről a sírás,
Szétszakít, érzem magamban, apró sírt ás,
A fájdalom, mely apró darabokra marcangolta lelkem,
S a remény, mely a darabokat illeszti össze csendesen."
’’Ha úgy érzed, te vagy a világon a legszomorúbb, máris felderülhetsz, hiszen valamiben "leg" lettél.”
„Aki meg akar tenni valamit, talál rá módot, aki nem, az talál kifogást.”
" Az élet egy színpad, melyen játszani kell, s ha könnyes a szemed akkor is nevetni kell..".
"A legnagyobb hatalom, önmagunknak parancsolni."
’’A legfájdalmasabb dolog: elkésni a szeretettel.” :’(
"Az embert nem a fájdalom öli meg, hanem a remények melyekben csalódott!"
"...Semmi nem tart örökké,semmi sem hidd el,lehet nem így gondolod,de végre fogd fel;az idő gyógyít,de tudod rombol is,majd meglátod,ha lassacskán elfogynak barátaid..."
"Nem akarom, hogy sírni láss. Mert egy lány akkor szép, ha mosolyog és azt akarom, hogy te mindig gyönyörûnek láss."
"Amikor majd megöregszem, bolondos szívet akarok.
Egy olyan szívet, amelyik bukfencet vet és játszik,
egy szívet, amelyik nem felejt el álmodni.
Egy olyan szívet akarok, amelyik már megismert
néhány dolgot, de mégis mosolyog."
"Félek magamtól, mert nem bízom abban, ha megismernél, akkor is olyannak látnál, mint ahogy a képzeletedben vagyok. Túl magasra emeltél, nagyot zuhannék, ha látnám a szemedben a csalódást. Mennél jobban látom, hogy milyennek látsz, annál jobban félnék, akár egy félórás beszélgetéstől is, amire nagyon vágyom. Nem a már kimondott szavaimtól félek, hanem attól, amit nem tudnék mondani neked.
Félsz magadtól, félsz, hogy csalódnák benned, ha mellettem lennél, nem olyannak látnálak, mint amilyennek a képzeletemben élsz.
Nekem Te már voltál minden, és én mindig visszatértem hozzád. Azt szeretem benned, aki vagy."
"Az álom magában véve gyógyít. Ő a mi valónk titokzatos működésének ráadásszerű ajándéka. Nem kell tudnod miről szól, akkor is segít. Olyan, mint a mesékben a varázsszerszám: még ha nem érted is, mire való, időben veled lesz. Különben is: a fontos álom újra jön. Újra, meg újra, míg fel nem fogod, mit akar mondani. Ami a beszélni tanuló csecsemőnek az anyai szó, az a felnőtt embernek az álom.
Súgnak odaföntről..."
Életed kertjében nyíljon sok virág,
s ne törődj azzal, hogy mit mond a világ.
Szívedre hallgass és boldog leszel,
ha valaki mást is boldoggá teszel
Nézz az égre, ott vagyok veled,
apró kis csillag tünde fény.
Mikor alszol megcsókolom fáradt,
gyönyörű arcodat, mely nevetett felém.
Most én lehelek álom puszit reád,
álmodom álmodat, fogom kezed,
letörölöm édes könnyedet.
Ne feledd
átutazók vagyunk csupán e világon,
lelkülnk testet ölt, gyűlöl és szeret,
de mindez csak átmenet; lelkünk örökké él,
s tudom fogok még találkozni veled.
Álmodj édes lélek gyönyörű álmokat,
hogy éjjel ne lássam szomorú arcodat,
kacagd az eget a csillagot,
S tudd, mindez Te érted ragyog.
|
