Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
Idézek + az én gondolataim
Párom lett. Gyönyörű érzés, hogy valaki szeret, és átölel, és kedves velem. Végre, kicsit tudom érezni, hogy boldog vagyok.
Nem hittem volna, hogy virágra bukkanhatok a világ ezen részében, pláne nem, hogy ilyenre. Rózsabokor volt, büszke tartású, kecses, és szeretnivaló. Nem, nem is szeretni, egyszerűen imádni kellett! Néhány percen át csak távolról bámultam, nem tudtam betelni vele, aztán összegyűjtöttem a bátorságomat, közelebb léptem. Meg akartam simogatni, de elhúzta virágait. Láttam, hogy bántották már életében, szerettem volna hát jelezni, hogy én más vagyok, mint a többiek. Mit tehetnék? A Nap tűzött, féltettem, hogy kiszárítja törékeny testét, de nem mertem leárnyékolni, mert hátha pont sütkérezni akart! Meglocsoltam hát, és láttam rajta, hogy jól esett neki, mind az éltető víz, mind a tény, hogy valaki foglalkozik vele. Örömöm határtalan volt: fontosnak éreztem magam, hogy örömet okoztam neki! Felbuzdultam ezen, elkezdtem rendbe tenni a környéket, de összerezzent, és rám kiáltott vékony hangon:
- Hagyd a földemet, miért foglalkozol azzal, ami nem a tiéd?
- Csak szeretném, ha a környéked legalább csak közel olyan szép lenne, mint amilyen te vagy! - válaszoltam döbbenten.
- Miért fontos neked az én szépségem? - tudakolta.
- Mert rabul ejtett, nem fogható semmilyen más virágéhoz! Értelmet ad létemnek, ismét örömöm van az életben! - vallottam be.
- Ne az én szépségem éltessen, ne akard kisajátítani létezésemet! - vágta fejemhez vádjait - Játsszál a többi virággal, ápold őket, nincs szükségem rád! - és hogy szavainak nyomatékot adjon, alaposan megkarmolt tüskéivel. Majd megőrültem, hogy megsimogathassam, hogy megmutathassam, hogy érzelmeim önzetlenek, de nem lehetett: tüskés ágainak szövevénye várfalként állt utamba. Próbálkoztam még egy ideig, de csak további sebeket szereztem. Kétségbe voltam esve, elmenekültem, magam mögött hagyva a helyet, ahol visszautasították szeretetemet, és megkérdőjelezték önzetlenségemet. És egészen eddig nem beszéltem erről senkinek, de ez az oka annak, hogy számomra a rózsa nem azt jelenti, mint másnak…
Ha itt lennél, nem hagynálak magadra, csak ha akarnád,
Ha itt lennél, megosztanám veled a titkaimat,
Ha itt lennél, nem sírnék,
Ha sírnál, megvígasztanálak,
Ha itt lennél, boldogabb lennék,
Ha itt lennél, nem hiányozna senki más nekem,
Ha itt lennél, egy kő visszaolvadna a szívembe,
Ha itt lennél, boldoggá tennélek,
Ha nevetnél, veled együtt nevetnék,
Ha itt lennél, minden más lenne,
Ha csoda történne, és visszatérnél láthatóan a földre, veled lennék!
Ha fent majd találkozunk, veled leszek!
*
"Ezért van az, hogy senkit sem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy „idő majd begyógyítja a sebedet".
Nem igaz.
Ez nem olyan seb, ami gyógyul.
A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad.
Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának fantom-fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Ha elfelejtjük. Amikor azt mondjuk, hogy az „idő gyógyít", erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban - ha valóban szeretünk - nem lehetséges.
A szeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja: ha újra találkozunk azzal, akit szeretünk. Semmi más. Jövőre, húsz év múlva, odaát, vagy egy másik életben... Mindegy. A hiány mindaddig él, amíg nem látjuk újra. Nem is az emléke, a hiánya él bennünk."
Ha meghalunk mi lesz az emlékeinkkel? Talán szét fújja őket a szél s valakit talán megérintenek egyszer. Talán... Ki kéne próbálni, csak egyszer...
*
Angyali mese
Kicsi angyal könnye pereg
vigasztalja égi sereg.
Elveszett a glóriája
egyik felhőn sem találja.
Ezüst fényű, kicsi ékszer
viselése sosem kényszer.
Büszke volt rá nagyon-nagyon
értéke nem kincs vagy vagyon.
Hold sugárból éjjel szőtte,
szeretete fogta össze,
fényét tiszta lelke adta.
Vigyáz reá, megfogadta!
...és lám, mégis nyoma veszett!
Szégyen, hogy mindez megesett!
Hol lehet most?- kérdi ríva,
társaira tekint sírva.
Kutat szemük messze nézőn,
szól az egyik együtt érzőn:
Talán leesett a Földre.
Rosszul tetted a felhőre.
Kicsi angyal egyet gondol,
megmenekül tán a gondtól,
alászáll most, le a Földre,
glóriáját megkeresse.
De a Földön merre, hova?
Mennyit kell kóborolnia?
Melyik utat is szeresse?
Hagyja, hogy szíve vezesse!
Könnyem potyog, lábam fárad,
nem láttad a glóriámat?
Így kérdez meg minden embert,
de glóriát senki nem lelt.
Lován léptet szelíd lovag,
kész elűzni a gondokat.
Vidám szívű, de magányos,
ahogy ez már hagyományos.
Ha valaki sír, meghallja!
Tudja, ezt Ő nem hagyhatja!
Keresi, hogy hol segítsen,
bánat már ne keserítsen!
Kicsi lány ül az út szélén,
könnye csorog fehér ingén.
Lehajol hát szelíd lovag:
Meséld el a gondjaidat!
Angyal voltam fenn az égben,
boldog voltam, vígan éltem.
Minden bajtól védett... az ám...
fejemen a szép glóriám!
Elveszett, most mit tehetek?
Boldog most sosem lehetek?
Hordjam folyton bánatomat?
Nem látják már mosolyomat?
Szelíd lovag átöleli,
simogatja, becézgeti:
Ne sírj édes, kicsi angyal
megbirkózunk minden bajjal!
Én megóvlak, megvédelek
s nem kell más, csak szereteted.
Lelked tiszta, láttam rögtön,
boldog leszel itt a Földön!
Mosolyog már kicsi angyal,
nem törődik már a bajjal.
Kinek kell a glóriája,
ha lovagját megtalálta?
A mesének ezzel vége,
meghallgatni tán megérte.
Ha jól figyelsz megtalálod
sorok közt a tanulságot.
Kincseidet elvesztheted,
de őrizd a szereteted!
S könnyeiden át meglátod
Ki hozza a boldogságod!
|
