Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/144805
|
2023-12-07
– Meg kell keresnünk Titót! - mondta riadtan a festőboszorkány, akinek a falon jónéhány képe volt kiállítva többek közt a fekete macskáról.
–Titó még várhat. Biztos hazajön nemsoká. A csapdát kell megépítenünk.
–De mi lesz a kis drágámmal?! - kiáltotta az aggodalomtól eltorzult hangsúllyal a Boszi.
– Na, nyugalom - csitította a már magához tért Dagtillus. - itt vagyunk négyen emberek, plusz csillámszőrű Csíta. Húgom - szólt a boszorkányhoz - ti Csítával keressétek meg Pusztítót. Mi Rozalínával megépítjük a csapdát, amíg a Húg felkerekedik és elindul a hatalmas hegyek közt megbúvó, völgyben fekvő faluba, Somoskőújfaluba, hogy elhozza a csalinak való írógépet.
Amint a történelem-kutató ezt elmondta, mindenki a parancsa szerint cselekedett. A festőboszorkány és a csillámszőrű kutya elindultak a Pannóniai-járásból, hogy megkeressék a vásott kismacskát. A kutyus farkincáját sebesen lóbálta jobbra-balra, miközben az orrával erősen szimatolt. Először Dagtillus házának lépcsőházát járták körbe.
Amilyen serényen járt a fényesszőrű, fekete kutya farkincája, olyan serényen dolgozott Dagtillus kezében a ceruza. A ruhatengeri sellő csak a lábát lóbálva figyelte a munkát. Volt egy vonal, amely kanyarodott jobbra, mellette egy másik, amely balra fordult. A lapon apró ábrák és nyilak is szerepeltek, amikből a Nővér semmit sem értett. Mivel a krix-kraxok megfejtése sok energiát igénylő feladat, a sellő hamar belefáradt, majd kenyelmesen elfekve egy papírkupacon elszenderedett.
Eközben a Húg már messze földön járt. Arról a bizonyos településről, amin tartózkodott, hatvan perc alatt megy el a vonat Ungár-föld mindegyik pontjára, így Somoskőújfaluba is. Ezért is az a neve a településnek, hogy Hatvan. A Húg tudta, hogy unatkozni fog a gépezeten, ezért vitt magával ceruzát és füzetet és belekezdett legújabb történetének megírásába. A történet a Húg kutyájáról, Máliusz Belussziuszról szólt, annyi különbséggel, hogy a főszereplő kutya különleges varázsképességekkel rendelkezett.
Csíta is rendelkezett egy különös képességgel: szaglása elmondhatatlanul kifinomult volt. Azonban még a rendkívüli, csillámló orrával sem lelték fel a kismacska rejtekhelyét.
– Mi lesz most Csíta? Mi-hi le-hesz mo-hoooost?! - kérdezte sírva, a koszos utcai térkövön ülve a festőboszorkány, miután az egész kerületet bejárták. A kutyus nem csak azért nem tudott válaszolni, mert nem volt képes az emberi beszédre, hanem azért sem, mert ő sem tudta, mi lesz most. Csak egy megbúvó gondolat volt ott mindkettejük fejében, amit nem akartak látni, így eldugták eszük egy rejtett kis szekrénye fiókjának legmélyére, de onnan is egyre inkább ki akart törni: a kis, játékos, bújós fekete cica megszűnik létezni. Ha nem találják meg időben, egy olyan nagyvárosban, ahol történetünk szereplőinek nagyrésze él, bármi történhet egy ilyen aprócska jószággal: felehet valami mérgezőt, elütheti egy óvatlan sofőr, szétszedheti egy éhező kóborkutya vagy akár mérhetetlenül kegyetlen emberek agyondobálhatják kővel. És még számos veszélyforrás járt ekkorra az eszükben, amikre eddig nem akartak gondolni, de végül kíváncsiságuknak és aggodalmuknak köszönhetően előszabadultak a kis szekrényke fiókjából és megállás nélkül csak áradtak ki belőle. A fekete kutya közben odabújt a lányhoz összekenve ezüstös váladékával Eduéda sötétkék kabátkáját, akit már ez sem érdekelt, csak hogy vajon mi lehet a kis Titóval, és hogy vajon látja-e még valaha. Így ültek ott ketten egy borongós keddi délelőttön az utca hideg, piszkos kövén, de egyiküket sem érdekelte már más, csak is a kismacska holléte.
Dagtillus közben végzett a csapda tervezetével és megpróbálta felverni álmából a barátnőjét, aki néhány morcos pillantással ajándékozta meg. Mikor úgy tíz perc pihenő után egy hatalmas ásítás kíséretében felkelt a papírhalomról, a történelem-kutató rögtön magyarázni kezdte neki a tervet. Mivel a Nővér az ötödik magyarázásra sem értette meg teljesen (hiszen ébredés után még nem fogott úgy az agya), az ifiúr hagyta regenerálódni és addig megpróbálta előkeresni a telefonját, hogy tárcsázza a húgát és ....-ot. Ez nehéz feladatnak bizonyult, keresett egy ásót (azt is durva lenne megtalálni, éppen ezért jó sokat tart magánál, hogy mindig legyen egy az egy méteres körzetében) majd kutatni kezdett. Megállította maga előtt, lábával rálépett, majd kifordított egy adag papírt, amit hátradobott. A telefon nem volt ott. Ahogyan haladt előre és hányta maga mögé a paksamétákat, egyszer egy fájdalom-hangit hallott maga mögül. Természetesen Rozalína volt az, aki időközben ismét elaludt és alvás közben a fejére esett egy nagy kupac papír.
– Ne haragudj, de mostnár tényleg felkelhetnél és esetleg segíthetnél is, mert nem lesz meg egykönnyen az a telefon. ‐ mondta a bosszús történelem-kutató.
– A piros tárcsázósra gondolsz? - kérdezte álmos hangon, a fején lévő púpot tapogatva a ruhatengeri sellő.
– Persze hogy arra, hány másik telefonom van? Azt hiszed, én vagyok a telefontolvaj?
– Az az íróasztalodon van - nyöszörögte félig horkolva a Nővér.
- Oh, tényleg, oda tettem mikor beszéltem a vármegyei főispán úrral. - gondolkodott hangosan Dagtillus, miközben a telefonhoz sétált.
...(Villő) eddigre már haza is ért, azonban tényleg csak felkapta az írógépet és már fel is pattant a következő vonatra, ami (mivel Somoskőújfaluból indul) 30 perc alatt el is ér Hatvanba, ahonnan nem sok idő a gyalogút a Pannóniai járásig. A lány helyet foglalt magának egy teljesen üres vagonban és a mellette a széken pihenő írógép társaságában folytatta a kutyás történetét.
Úgy tíz perce írhatott, mikor a kabinba benyitott egy magas, majdnem földig érő, barna kabátú férfi, lábán sötétkék harisnyával és cserszínű csizmával. Kezén olyasfajta kesztyűket viselt, amilyeneket az előkelő emberek viseltek a reneszánsz korszakban, arcát pedig eltakarta széles karimájú, fekete kalapja.
– Jó napot kívánok! Titkos Tivadar vagyok. - nyújtott kezet a lánynak. - Mily pompás írógép. Megnézhetem közelebbről?
- Tessék csak. - mondta udvariasan a lány, aki még mindig nem látott semmit a férfi arcából. Az különös alak odahajolt az írógéphez, majd ahogy hozzáért, a székek alól ugatva és vicsorogva előszaladt az alacsony termetű ....(Hepi) a Húg másik kutyája, aki úgy megijesztette az érdekes öltözetű idegent, hogy az az írógéppel a kezében hatalmasat ugrott, majd az ajtó felé igyekezett. Ekkor látszódott csak meg, hogy a hosszú kabát hátul egy nagy, rókáéhoz hasonló, fekete, lompos farkat takar. A lány rögtön észbekapott, hogy vissza kéne szereznie az írógépet, így az ismeretlen ember után futott, de mire kiért az ajtóig, az bezárult előtte és már csak egy pillanatra látta a hosszú kabátú, kalapos férfit, aki magával vitte a Húg álomírógépének megszerzésének eszközét. A lány teljesen összerogyott, (ám csak idegileg, mivel kifejezetten undorodott a tömegközlekedési eszközöktől, pláne azok padlójától). .... (Hepi) kíséretében visszabattyogott a vagonjáig, majd leült a székre és dermedten, üveges tekintettel bámult maga elé. Nem sok időt tölthetett el így, ugyanis csörgött a telefonja. Dagtillus hívta.
– Szia! - köszönt az ekkor még mit sem sejtő történész. - Úton vagy már?
– Rég. Túl rég. - mondta a sokktól remegő hangon .... (Villő)
– Olyan furcsa a hangod...Történt valami?
– Egy...egy idegen. Ellopta az írógépet. - nyögte ki nagyot nyelve a kislány.
– Miii???? - hüledezett az ifjú úr. - Hogy történt? Ki tette?
– Nem...nem tudom. Most nem tudom.
– Mi az, hogy nem tudod? Miért nem tudod? Te láttad, vagy nem? Bántott téged? Egyedül volt, vagy többen támadtak rád? - hangzottak a kérdések a telefonból a bosszús Dagtillus szájából, azonban a lány már nem válaszolt, csak megszakította a hívást.
Itt arra gondoltam, hogy jöhetne egy új fejezet
– Hogy történhetett? És és mi az, hogy nem tudja? - kérdezte Rozalínától fel-alá járkálva a gondolkodó ifjú, akinek ez az új információ jelentősen keresztülhúzta a számításait.
– Bizonyára lesokkolódott, de majd ha hazaér, el fogja mondani, mi történt pontosan, ne aggódj. - próbálta nyugtatni a sellőlány, de ha a történelem-kutatót felhúzzák, ez lehetetlen feladat. Egyszerre volt ijedt, csalódott, kétségekkel teli és ideges. Nem tudta, hogy mi történt, aggódott a Húg miatt, de egyben haragudott is rá, amiért nem mondott el semmit a lopásról, holott lehet, hogy az írógéptolvajjal volt dolga.
-Nem nyugszom meg! De, igenis van jogom aggódni! Több mint két órám munkája veszett el, amit a te alvásoddal szemben igen értékes dolog készítésére áldoztam, de most az egészet tehetem a szemetesbe és újragondolva az egészet, mindent egy tizenéves kislány emlékezetéhez kell igazítanom úgy, hogy az is elképzelhető, hogy nincs is emlékezete, mert teljesen lesokkolódott és nem emlékszik semmire! - fakadt ki teljesen Dagtillus.
A ruhatengeri sellő csak csendben hallgatta, tudta, hogy a barátja már csak ilyen, aztán majd megnyugszik, és igyekezett bízni a húgában, nem pedig azon a lehetőségen gondolkodni, hogy a lány hazaérve meg sem fog mukkanni.
-Mama, kérlek, mutatkozz be!
-Tomkáné Balázs Mária vagyok, a somosi iskola volt diákja és tanítója.
-Mikortól jártál az iskolába és mikortól tanítottál itt?
-Az 1949/50-es tanévben kezdtem, majd 1964-től lettem tanár.
-Milyen volt régen az iskola épülete?
-A régen elég sok mindent foglal magába...Kezdetben egy két tantermes épület volt, a Kisudvaron, majd az egyre bővült. 1963-'64-ben megépítették a mostani iskolaépület egy részét, amit 1973-'74-ben bővítettek a mai formájára.
-És hová tűnt a régi iskola?
-A régi iskolának egy részét lebontották, a maradék pár tanterem pedig a mostani tornaöltöző. Képzeld el, volt, mikor olyan kicsi volt az iskola, hogy a diákoknak váltva kellett járniuk. Voltak reggelesek meg délutánosok.
-Vidéki iskola lévén mindig ilyen alacsony létszámúak voltak az osztályok, vagy volt, hogy többen voltak?
-Régen többszáz diák járt ide, volt, hogy az osztályok párhuzamosak voltak, ám volt, hogy nem bontották meg őket, így egy osztály akár több, mint 60 fős is lehetett.
-Tyűha! Ennek a sok gyereknek milyen szakköröket kínált az iskola?
-az évek során volt rajz-, színjátszó-, néptánc-, báb-, szorobán-, háztartási-/főző-, túra-, és honismereti szakkör. Utóbbinak nevére nem emlékszem, de régiségeket és információkat gyűjtöttünk Somosról.
-Hallottam, az iskola többször is bezárt. Ez mikor történt?
-Először a Trianon alatt zárt be, amikor a gyerekeknek szlovák iskolába kellett járniuk. Aztán a második világháború alatt is bezárt és kórházként üzemelt. Legutóbb pedig a 2002/2003-as tanév végén zárt be és legközelebb 2007-ben nyitotta ki újra kapuit.
-Milyen nevei voltak az iskolának?
-Amikről tudok, hogy kezdetben Állami Elemi Népiskola volt a neve, majd Somoskőújfalui Általános Iskola és végül Dr. Krepuska Géza Általános Iskola, illetve nemrég COGITO Általános Művelődési Központ
-Régen más érdemjegyek voltak?
-Igen, volt, hogy öttől egyig az egyes volt a legjobb, illetve volt olyan is, hogy hét érdemjegy volt.
-Mindig is nyolc osztályt kellett kijárni?
-Nem, sokáig volt, hogy csak 4-et, illetve 6-ot, a nyolc osztály csak 1940 körül jött be.
-Régen milyen taneszközök voltak?
-A tanteremben óriási abakuszon tanítottak számolni, illetve krétatáblára írtak. A diákoknak sokáig palatáblájuk és palavesszőjük volt, majd később, mikor már füzetből tanultak, ezt irkának nevezték, a hozzá való íróeszközt pedig ironnak.
-Esetleg azt meg tudnád még mondani, hogy a tornacsarnok mikor épült, illetve mi az a fehér épület ami az udvar nyugati oldalát határolja?
-A tornaterem 1981-ben épült, az a fehér épületke pedig egy fás kamra, hiszen régen fatüzelésű kályhával fűtöttek.
-Azt hiszem, most nincs több kérdésem. Köszönöm az interjút.
-Igazán nincs mit!
|
