Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/203628
|
2007-01-09
A m e g g y m a g o c s k a.
A meggymagocska gyönyörű, fehér virágban született, éltető-nedvet adó száracskán csüngve. Ezt a szépséges bölcsőt, finoman ringatta a szél, miközben altatót fuvolázott a kis jövevénynek.
E kellemes környezetben addig-addig növekedett, mígnem héjjal fedett teste megszilárdult; az őt védő nedves, puha magház megkeményedett.
Belülről nem észlelhette, hogy e házat körülveszi a gömbölyded, sárgás-vöröses fényű, édes meggyhús; kiszáradás ellen. Azt sem tudhatta, hogy e szépséges golyó vékony, zöld száron függeszkedik a gyönyörű fán, és a szél az, ami himbálja.
A magocska azt sem láthatta, hogy sok testvére van, sőt azt sem tudhatta, hogy ő meggymag.
Ám, egyszer csak hirtelen lefelé zuhant, majd megszűnt ringani. Mi történhetett? Ámuldozott a kis lakó. Valójában, éhes feketerigó csípett a gyönyörű gömböcskébe, s letépte a fáról az érett gyümölcsöt. A magocska tudta, hogy eddigi élete megváltozott, de így is jól érezte magát, - kemény házacskája védelmében.
Ám, ebben a nyugalomban nem sokáig volt része, mert felkapta a kertben játszadozó fiúcska, aki felkiáltott: "Gyönyörű, madárlátta meggyet találtam! Mézédeset!" És élvezettel megette a meggyhúst, míg a magocskát messzire röpítette. Ekkor tudta meg, hogy ő meggymag, és a házát nem védi már semmi.
A földön sütötte a nap, verte az eső, ezért hol meleg, hol vizes volt a házacskája, s mindez kellemetlenül érintette a kis lakót.
Ám a véletlenen sok múlik! Arra futkározó gyerek taposta földbe a kis árvát. A rossznak vélt dolog néha hasznos; a föld kellemes hőmérséklete és nedvessége mentette meg a magocska életét. Ezen az új helyen oly jól érezte magát, hogy telet átvészelő, mély álomba merült.
Arra ébredt, hogy nedves hálókamrája repedezik. - Reccs! - Reccs! - hangoztatta a házacska. Vizes a föld, melegen süt a nap! Ébredj álomszuszék! Itt a tavasz!
A magocska felébredt, s addig szívta a finom nedvességet, míg testét furcsa bizsergés járta át. Újabb reccsenés: a házacska kettérepedt! A kis fogoly kiszabadult! - Ó, de jó szabadon élni! - kiáltotta örömmel a magocska. Megérezte a föld melegét, pompás illatát. Hát még akkor hogy csodálkozott, amikor észrevette a beszűrődő fényt! Izgett-mozgott izgalmában! - A napot kell látnom! - gondolta s máris mocorgott valami a belsejében. És lám! Remek zöld hajtás tört utat a fény felé. Amikor észlelte az őt körülvevő világot, káprázatos verőfény ragyogott az égbolton! Boldogsága határtalan volt! S amint nőtt, növögetett, egyre több érdekfeszítő dolgot vett észre a mindenség csodáiból.
Be gyönyörű minden! - gondolta a suhánggá cseperedett magocska. - És milyen szép, karcsú lettem! - nézegette magát boldogan. De ekkor meglátta a szépséges meggyfát. Ilyen varázslatos fa szeretnék lenni - sóhajtott - és elfogta a vágyakozás.
A természet csodálatos! A gyökér a fa élelemszerző csatornája, ugyanakkor biztonságosan rögzíti a növényt a földhöz, szerteágazó karjaival.
A kis suháng is egyre mélyebbre eresztette gyökereit mialatt ágacskákat növesztett, - azaz fává cseperedett.
Ám ebben sokan segítették!
A tavaszi napsugár finom melege, a légzéséhez szükséges levegő, a zsongó élet, ami körülvette, mind-mind éltető erő volt számára.
A földet a giliszták tették porhanyóssá, ezzel segítették a zsenge gyökerek növekedését. És a gyökérke egyre lejjebb és lejjebb merészkedett, ám egyszer csak éles fájdalmat érzett! - Jaj! - Valaki bánt! - sírt keservesen. Észre sem vette a rá leselkedő lótetűt, aki rágcsálni kezdte legérzékenyebb részét. Jaj, de fáj! Zokogott egyre hangosabban a sérült és pici csövecskéjéből folyt a nedve, akár a könnyek.
Ezt a táplálékot hiába várta a föld felszínén növekvő törzs, az ágak, a levélkék. Mi történhetett odalent? - kérdezték egymástól ijedten a levelek, de válaszolni egyikük sem tudott.
Szerencsére éppen arra járt a vakondmama, aki elkapta a falánk lótetűt. Alaposan megrágcsálta a fájdalmat okozót és megetette éhes kicsinyeit.
A kisfa sebe beforrt, a nedvkeringés megindult, a fácska szépen fejlődött. A gyökérrágóktól végleg megmenekült, mert a vakondmama elkapott minden kártevőt. Amikorra felnőttek a gyerekei, a gyökér is megkeményedett: már nem bánthatták a lótetűk.
A fácska nőtt, növekedett, s a segítséget is meghálálta; mindenre figyelt, amiből egyre többet tanult! Észlelte, hogy minden élőlény rászorul a környezetére, azaz függ tőle. Aki ezt nem veszi tudomásul, az oktondi, mert veszélyezteti a saját életét.
De a kisfa okos volt! Ezért örült annyira a hétpettyes katicabogárnak, aki megszabadította az odatolakodó, nedvét szívó tetvektől.
Ennyi segítség mellett addig növekedett, míg a gyönyörű napsütésben észrevette a kert gazdája. - Gyerekek! Remek meggyfa nőtt a kertünkben! Vigyázzatok, nehogy kárt tegyetek benne! Ha megnő, olyan finom gyümölcse lesz, akár az anyjának!
Közben megpuhította a talajt és erős karót dugott a kisfa mellé, védelemként. Ettől kezdve az ember is őrizte a fácskát, s úgy alakította a koronáját, hogy napsütés érje minden ágát.
Már több tavaszt megélt, amikor újabb csoda történt! Kivirágzott! Boldogsága nem ismert határt! Hófehér, menyasszonyi ruhát öltött! Régi álma is teljesült: együtt pompázott az anyjával.
De egyszer mindennek vége szakad! Fájdalmasan látta, hogy fehér szirmai lehullnak, s rozsdabarnán fedik a füvet. - Oh, be kár! - sóhajtotta. Már nem is vagyok olyan szép!
Alig gondolta ki, máris új csodát fedezett fel: a szirmok helyén pici magocskák kukucskáltak! - Ők az én gyermekeim! -állapította meg boldogan a meggyfácska. Eddig a fehér szirmok fedték a kis jövevényeket, ezért nem látszottak!
Most egészen másfajta boldogság töltötte el a fiatal fát. Már nem sajnálta a szirmait; örült a sok pici gyermekének. - Ó, be gyönyörűek! - és boldogan táplálta mindahányat felnőtt, érett korukig. Még ekkor is védelmet nyújtott anyjuk lombkoronája, ám feltűnő, vöröses szépségük ingerlően hatott környezetükre. Végül értük is eljött az éhes feketerigó, a veréb, a cinke, vagy leszedte őket az ember, de az is lehet, hogy lepottyantak. Volt, akiből kisfa lett, de olyan is, akiből finom humusz keletkezett; táplálékaként újabb növényeknek.
A kert gazdája nagy szeretettel gondozta a fákat, lazította a talajt, vizet adott a szomjazóknak. A fák bőségesen ontották a termést, meghálálták a gondoskodást. A földnek is visszaadták a tápanyagot; a lehulló levelek, a fölösleges magok, a kiszáradt gallyak korhadéka révén.
Vissza kell adnunk a természetnek azt, amit nekünk nyújtott: az életfeltételt.
|
