Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/31013
|
Történetíró - állatos történet
Nah,. Hát itt az enyém is… egy kicsit (nagyon) hosszú lett… no, nem baj… xD
Olvassátok nagy buzgón
A macskakirálynő
Sötét, nedves éjszaka volt, az ember – és macska egyaránt – az orrában érezte az eső oly ismerős szagát.
Az ég borús volt, sötét fellegek takarták el a hold fehér fényét, a halovány fényű utcai lámpák nélkül az emberek az orrukig se láttak volna. Nem úgy, mint a macskák. Az ő szemüknek elég egy aprócska fénypont, máris mindent látnak, s a testük is sokkal ruganyosabb, gyorsabbak, ravaszabbak azoknál a két lábon járó szerencsétleneknél.
Sötét, kihalt utcára nyíló udvaron ment keresztül, ahol egy foltnyi fű se volt látható. Hosszú, fekete kabátja a térdét verdeste, gallérja félig eltakarta az arcát. Nagy, sötét kalapját az arcába húzta, csoda, hogy egyáltalán lát valamit. Hosszú szárú, koromszínű csizmát viselt, ami minden lépésnél jól hallhatóan koppant egyet. Elhaladtában némán szemügyre vette a kocsiszíneket, a homokozót, s a használhatatlan rozsdás libikókát. Az üresen tátongó, bűzlő konténert azonban pillantásra se méltatta. A kapuhoz érve összerezzent, s riadtan hátrafordult, de csak egy sovány, nyeszlett macskát látott, aki egyhelyben állva meresztette rá zöld szemeit. Az alak feljebb tolta kalapját, s rávillantotta sárga szemeit, mire az állat rémült nyervogással egy kiszögellés mögé vetette magát. Az ember kilépett a macskaköves utcára, majd kopogó léptekkel a város széléhez igyekezett. Útközben elhaladt egy sárga fényt kibocsátó lámpa alatt, ahol láthatóvá vált sötét bőre, s elképesztő színű haja. Az arca egy pillanatra megvilágítatott, s észrevehető volt, hogy az alak egy sárga szemeit vadul villogtattató nő.
A város szélén állt egy lakatlan ház, aminek ablakai a lustán hömpölygő folyóra néztek. Oda igyekezett most a hölgy, ahol majd megkezd egy fontos értekezést hasonszőrű társaival. A ház környékén egyetlen lámpa sem égett, csak valahol az utca végén. Az épületet kidőlt-bedőlt kerítés övezte, amelynek minden egyes deszkáján csapzott, s ápolt bundájú macskák ültek. Mikor meglátták, hogy valaki közeledik, leugrottak, s beosontak a leszaggatott ajtajú építménybe.
A nő mikor belépett, úgy tűnt, mintha összeesett volna, de a következő pillanatban, egy lila színben pompázó macska lépett ki a ruhakupac alól. Körbenézett. A ház mindösszesen egy szobából állt, s abban is néhány törött széken, asztalon kívül semmi egyéb nem volt látható. A padlót mindenféle törmelék, szemét borította, de úgy látszott, ez a nagy rendetlenség a macskákat nem igazán izgatja. A lila színű jövevény most a csonka asztalhoz lépett, majd felugrott rá. A többi macska feléje fordult, s rászegezték sárga és zöld szemüket. Lehettek vagy ötvenen. A lilaság most kinyitotta aprócska száját, s beszélni kezdett, de nem ám nyávogással, hanem emberi beszéddel:
- Üdvözöllek titeket, macskák! Rég volt az, mikor utoljára találkoztunk, s megbeszéltük, hogy legközelebb akkor látjuk viszont egymást, ha baj van. S lám, alig telt el néhány hónap, újra itt ülünk, s tanácskozunk – a macska – már amennyire lehetett – mosolyra húzta száját. Mély, szenvedélyes hangon beszélt, társai szinte csüggtek ajkán.
- Már elnézést, Siiwa királynő, de most mi a baj? – kérdezte egy zöldfülű macska.
- A baj, kérlekszépen az, hogy a városban egyre inkább felszaporodtak az emberekre romlást, s bajt hozó Átokmacskák. A mi feladatunk az, hogy elüldözzük őket innen, mert ha nem tesszük meg, akkor előbb-utóbb a város tönkremegy, s tele lesz lusta, nemtörődöm emberekkel. Érted már? – nézett a macskára szikrázó szemmel.
- De honnan tudjuk, hogy azok a nyavalyások, hogy néznek ki? – szegezte neki Siiwának a kérdést egy vakmerő ifjonc.
- Idefelé jövet találkoztam egyel. Követni próbált a bestia – azzal leírta a kétkedőnek a macskát.
Egyikőjük sem sejtette, hogy a házat egyre inkább körbeveszik a körmüket élesítő Átokmacskák, s csak a megfelelő pillanatra várnak.
A tanácskozás még sokáig folyt, s az ellenség száma a ház körül egyre csak növekedett.
- Szerintem követnünk kellene egy Átokmacskát, s az elvezetne bennünket a főhadiszállásukra – vetette fel ötletét az egyik cica, mire kintről halk kis kuncogás volt hallható.
- Mi volt ez?! – riadott meg az idősebbek közül valaki. Az ellenség csak erre várt. Betódultak az ajtón, a törött ablakon át, s a királynő macskáira vetették magukat. Az Átokmacskák karmoltak veszélyesen fénylő karmukkal, végigszántottak ellenfelük testén, kitépték szőrüket, megtépték fülüket. Siiwa rémülten kiabált, próbálta lerázni magáról a ráakaszkodó, gonosz teremtményeket, de nem járt sikerrel. Nem egyszer belekaptak a szemébe, fülébe, de harcolt, nem törődve fájdalmával. Karmolt, ahol csak érte azokat a dögöket, s mikor sikerült magáról leszednie őket, egyetlen pillanatra körbenézett. Jó néhány harcosa elesett, öregek, fiatalok egyaránt, de helyenként látható volt néhány idegen macska teteme is. Az Átokmacskák sajnos sokkalta többen voltak, mint ahogyan gondolta. Behunyta a szemét, majd nem kevés összpontosítás után alakja megnőtt, karjai megnyúltak, a szőr visszahúzódott, a feje tetején lilás színű lobonc nőtt. Siiwa emberré változott.
Kinyitotta sárga színű szemét, lilás haját a zöld színű, derékon kék szalaggal megkötött ruhája köré csavarta. A harc néhány másodpercre abbamaradt. A macskák némán, arcukon döbbent kifejezéssel bámulták a nő mesterkedéseit, aki most karját megfeszítve figyelt. Ajkai alig hallható szavakat formáltak, sárga szemét többször is végigjártatta az ellenség macskáin. Néhány pillanattal később vakító, fehér fény tört ki Siiwa testéből, s emésztette el az Átokmacskákat. A levegő úgy tűnt, mintha hófehéren lángolna, s az átkozottak tűz martalékává váltak volna. Mikor az utolsó bestia is eltűnt, a királynő macska alakjában összerogyott. Ez a varázslat, amit az imént alkalmazott, a legfárasztóbb, legtöbb energiát igénylő varázslat volt. Eddig még senki és semmi nem élte túl a használatát.
- Királynő, hogy érzi magát? – szólította meg az egyik harcosa aggódó hangon.
- Igazán nem kellett volna használnia ezt a bűbájt, elbántunk volna velük – mondta dorgáló hangon egy másik. Mindenki tudta, hogy tódított, hiszen ha Siiwa nem segít, mindnyájan elpusztulnak.
- Köszönöm a jóságotokat, köszönök mindent, amit értem tettetek, de már késő – felelte félig lehunyt szemmel a királynő.
- Még nem… még túlélheti, ha hisz benne – suttogták többen is, de Siiwa csak haloványan mosolyra húzta a száját, majd lecsukta szemét.
- Ne adjátok fel, macskáim, soha, s ha új vezetőt választotok magatoknak, akkor gondoljatok rám is, s arra, hogy ha tanácskoztok, helyezzetek el őrszemeket. Látjátok, ezen múlott minden. Ezen, az én ostobaságomon. Legyetek bölcsebbek mint én, s akkor nem így végzitek – szólt csukott szemmel, mosolyogva Siiwa, azzal egy utolsót rándult, s meghalt.
A macskák némán hajtották le fejüket, többen odamentek a halott királynőhöz, s megnyalintották lágy vonású arcocskáját.
S kint, az utcán eleredt az eső, hogy a halott macskakirálynőt sirassa. Siiwa alattvalói pedig kivitték a folyóhoz kimúlt uralkodójukat, s hullámsírba temették. Ott, a folyó mélyén lelt hát örök nyugalmat a macskakirálynő.
Írta: April Lavigne (31013)
Bocs, hogy ilyen szomi lett a vége, de ilyen hangulatom volt… meg hát nem bírtam úgy megírni, hogy a vége jó legyen…
|
